Őeminenciája Michael Czerny bíboros, az Átfogó Emberi Fejlődés Előmozdításának Dikasztériuma prefektusa is részt vett nemrégiben egy nemzetközi tudományos konferencián a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen (NKE). Interjúnkban arról kérdeztük őt, hogy mi, egyetemi polgárok személyesen mit tehetünk a társadalmi igazságosságért és a békéért.
Főtisztelendő úr, ezt az interjút az NKE-n adja, így adódik a kérdés: mi a tanácsa, mit tehetnek a jövendő békéért azok a fiatalok, akik ezen az egyetemen a köz szolgálatában végzendő hivatásuk érdekében tanulnak?
Amikor egyetemistákkal beszélek, azt szoktam mondani: annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy te mit tehetsz az igazságosságért vagy a békéért, nem halasztható el a tanulmányaid befejezése utánra. Nem szabad úgy gondolkodni, hogy „előbb megszerzem a diplomámat, aztán majd meglátom, mit tehetek”, de még úgy sem, hogy „a tanulmányaim alatt tervezem meg, mit fogok tenni”. Ehelyett valamilyen módon már az egyetemi évek alatt is be kell kapcsolódni a szegények, a kirekesztettek, a peremre szorultak, a láthatatlanok vagy az elutasítottak világába – mindazokhoz tehát, akik valamiért nem számítanak. Ezek persze kategóriák, amelyek pontos mibenléte attól függ, hogy épp hol vagyunk, ezért szándékosan nem csoportokat nevezek meg, hanem inkább érzéseket. Az a tanácsom a hallgatóknak, hogy már ma gondolkodjanak el azon, hogy számukra kik ezek a „nem számító” emberek, azaz kik azok, akikkel e fenti módon tudnak azonosulni, és keressék meg a módját, hogyan együtt tudjanak velük lépni. Ez nemcsak az egyetemi tanulmányokat gazdagítja, hanem felkészít arra is, hogy egyszer választ lehessen adni az élet nagy kérdéseire.
Mit gondol, ha így cselekszenek, a következő generáció képes lesz jobban teljesíteni a társadalmi kérdésekben, mint az előzőek?
Nem tudom. Jómagam majdnem nyolcvanéves vagyok, szóval nem állítanám, hogy olyan jól értem a mai huszon- vagy harmincéveseket. Őszintén szólva, nem is vagyok abban biztos, hogy ezeket a nagyon összetett kérdéseket lehet-e generációs szinten megválaszolni, hiszen ezek elsősorban egzisztenciális kérdések. Talán pontosabb lenne azt a kérdést feltenni – különösen egy olyan országban, mint Magyarország a maga sajátos történelmi hátterével –, hogy vajon azok, akik most járnak az egyetemre, aktívabban és felelősebben fognak-e foglalkozni a társadalmi problémákkal és igazságtalanságokkal – beleértve a környezetvédelmet is –, mint szüleik vagy nagyszülőik. Persze nem csak az ön hazája, de egész Kelet-Európa sajátos történelmen ment keresztül, ezért lényeges figyelembe venni a teljes kontextust. A következő generáció sikeressége kapcsán tehát számomra az a nagy kérdés, hogy mennyire számítanak sürgető, húsbavágó kérdésnek a fent említett társadalmi kihívások egy mai húszéves ember számára. És akkor már összehasonlíthatjuk ezeket a valós aggodalmakat azokkal a döntésekkel, amelyeket szüleik vagy nagyszülőik meghoztak a múltban a hasonló kérdésekben.
Az Egyház hangja is mintha halkulna globálisan, hiszen már csak egy a sokféle hang között egy polarizált, globális világban. Van olyan partner, aki segíthet újra felerősíteni az Egyház hangját a nemzetközi színtéren?
Ezt a nagyon is jogos kérdést szintén érdemes megválaszolása előtt egzisztenciális szintre lefordítani – például rögtön a polarizáció szót. Erről ugyanis könnyű beszélni, hiszen rengeteg bizonyíték van rá, és nem is tagadom, hogy a jelenség létezik. Ám amikor azt a nagyon konkrét kérdést tesszük fel, hogy mi mit tehetünk a teremtett világért, nem válaszolhatunk pusztán a polarizáció szintjén. Akkor ugyanis csakis önmagunkra tekinthetünk. A kulcs szerintem az, hogy fel kell tennünk a kérdést: „mik az én életem polarizáló elemei?” Vagy ha helyi közösségi szinten gondolkodunk: „melyek a mi életünk polarizáló tényezői?” – legyen szó egy baráti körről, azokról, akikkel együtt töltjük az időnket, a közösségről vagy az etnikai háttérről, ahonnan származunk. A polarizációt tehát át kell fordítani, egészen konkrét attitűdökké és viselkedésformákká kell átalakítani – majd ezekkel kell dolgoznunk. Ezekkel kell személyesen szembesülnünk.
A konferencián, amelyet megtisztelt jelenlétével, részletesen is ismertette a katolikus Egyház társadalmi tanításának hét pontját. Mit gondol, valaha érvényre juthat ez a tanítás? Lát erre ma valódi esélyt?
Nem látok más esélyt, el kell érnünk azt az állapotot, amelyben az emberi méltóság a legfontosabb. Egyszerűen szükséges. Ebben a legfontosabb tényező, hogy ön, én, illetve mindazok az emberek, akik ezt az interjút olvassák, együtt felismerjük, hogy az emberi méltóság védelme és előmozdítása csakis tőlünk függ. Nem nézhetjük ugyanis tovább tétlenül a tradicionális vagy a közösségi médián keresztül, hogy mások mit mondanak. A konferencián elmeséltem Juan Antonio López történetét. Az északkelet-hondurasi Tocoa városának közösségi vezetőjét 2024. szeptember 14-én egy ismeretlen támadó lőtte le, amikor kis keresztény közösségében az Ige ünnepéről távozott. Juan Antonio López Tocoa közösségi és közjóvédelmi önkormányzati bizottságának volt a tagja, így munkája miatt gyakran került konfliktusba a pénzemberek vagy a helyi és országos politikusok érdekeivel. A vasoxid külszíni bányászatának visszaszorításáért folytatott küzdelem egyik vezető személyisége volt. Ez az iparág veszélyezteti a Guapinol és a San Pedro folyó vizét, amelyre a közösség támaszkodik ivóvízként, a halászat miatt, illetőleg mezőgazdasági szükségletei okán. López tragikus halála miatt fájdalmát fejezte ki Ferenc pápa is, aki „a hondurasi integrális ökológiai lelkipásztorkodás alapító tagjának” nevezte Lópezt, s kifejezte közelségét azokhoz, akik válaszolnak a szegények és a Föld kiáltására. Juan Antonio López egyszerre helyi és globális mártírja az Egyház tanítása szerinti, az emberiség átfogó fejlődéséért folytatott küzdelemnek. Éppen ezért hangsúlyozom, hogy mihamarabb meg kell találnunk kapcsolódásainkat, s egymással cselekvő kapcsolatokat kell építenünk. Az Egyház társadalmi tanítása pontos útmutatást ad arra vonatkozóan, hogy hogyan kapcsolódjunk, illetve milyen értékeket kell keresnünk és támogatnunk. Mindaddig nem lesz béke, amíg csupán nézők vagy passzív áldozatok vagyunk, akik a hatóságokat, a külföldi érdekeket vagy a hatalmasokat hibáztatják helytelen tetteikért, és azt mondják, hogy ez a mi balszerencsénk. Amíg ezt tesszük, addig természetesen minden marad a régiben. Úgy gondolom tehát, hogy a kulcsüzenet a felelősség szóban rejlik, valamint abban, hogy e szó az enyém, de a miénk is. Az Egyház tagjának, hívőnek lenni nagy segítség abban, hogy vállaljuk a felelősségünket, hogy felismerjük a hibáinkat és bocsánatot kérjünk, majd újrakezdjük. Vannak más megközelítések is, de én az Egyházat ajánlom. Mindennek pedig a helyi szinteken kell elkezdődnie. Ha pedig helyben már elkezdtük a munkát, akkor idővel kereshetünk további partnereket. Tehát az emberek, akik itt Magyarországon együtt munkálkodnak, idővel megtalálhatják cseh, osztrák vagy lengyel szövetségeseiket. Azt hiszem, ez az egyetlen megbízható módja annak, hogy együtt haladjunk előre ezen az úton, és ne csak a globális szintről aggódjunk és beszéljünk. Egy olyan mártír, mint Juan Antonio Lopez, megmutatja nekünk az utat, ahogyan Jézus Krisztus is.
Az Átfogó Emberi Fejlődés Előmozdításának Dikasztériuma
Nyitókép: Szilágyi Dénes / NKE
