RECENZIÓ – Stefan Auer, a Hongkongi Egyetem professzora szerint az európai döntéshozatal demokratikus legitimációjának helyreállítása és a nemzetállamok újrafelfedezése jelentheti a kiutat az EU folyamatos válságából.
Az elmúlt két évtized során az Európai Unió az egyik „egzisztenciális válságból” esett a másikba. A pénzügyi válságot követte a migrációs, majd ezt követte az első kilépés, a Brexit. A 2020-as évek első felét a jogállamisági viták miatti széthúzás, a koronavírus-járvány és az azzal együtt járó gazdasági problémák, majd az EU határain dúló orosz-ukrán háború árnyékolta be. Az EU egymást követő válsághelyzeteit, illetve a válságok kezelésének folyamata során jelentkező problémákat legtöbbször különálló, egymással össze nem függő kudarcok balsorsszerű sorozataként kezelik. Stefan Auer European Disunion című könyvének központi, provokatív tézise viszont az, hogy válságok és a válságkezelési kudarcok sorozata nem csak a balsors munkája, hanem a tünete egyetlen, alapvető hibának. Ez a hiba az, hogy az Európai Unió egy olyan posztnacionális, posztszuverén politikai rendet kíván megtestesíteni, amely pont ebből a természetéből adódóan folyamatos instabilitástól és a demokratikus legitimáció deficitjétől szenved.
Auer pesszimista narratívája alapján az EU-nak a nemzetállamokon, állami szuverenitáson alapuló paradigmarendszert maga mögött hagyni kívánó „egyre szorosabb egységre” való törekvése paradox módon valójában egyáltalán nem egyre szorosabb egységhez vezetett, hanem a belső fragmentáció motorja volt.
Auer ennek a diagnózisnak a felállítását az EU intellektuális DNS-ének vizsgálatával kezdi és abban a politikai konfliktusok megszüntetésére törekvő, átfogó jogrend kelseni ideálját véli felfedezni. Szerinte már az integráció kezdeti éveiben megjelent az a meggyőződés, hogy a nemzetek feletti, jogon és technokrácián alapuló rend („integration through law”) véget vethet a politikai konfliktusoknak és a nemzetállam-központú gondolkodás szeszélyeinek. Ebben a felfogásban az Európai Unió a nemzetállami politika antitézise.
A politika meghaladására tett kísérlet azonban Auer szerint kudarcot vallott. Az elmúlt két évtized európai történelmét egyetlen hosszú rendkívüli állapotként rajzolja le, amely egy diszfunkcionális kettősséget eredményezett: az európai kormányzás folyamatosan és szélsőségesen ingadozik a merev és technokrata „jog általi kormányzás” és az elszámoltathatóság és transzparencia hiányától szenvedő „veszélyhelyzeti politika” között. Utóbbi pedig a jog általi kormányzás antitézise: a szabályok, intézmények és folyamatok technokrata logikáját felülírja az a vágy, hogy az EU bizonyítsa a működőképességét és hatékonyságát, ezért bármi megtehető, ami a probléma megoldásához szükséges. Ezek alapján Auer szerint valójában az európai integráció utóbbi évtizedeinek legfőbb jellemzője Kelsen jogi idealizmusa és a Schmitt-féle politikai realizmus és rendkívüli állapot közötti folyamatos feszültség.
Ráadásul Auer úgy látja, hogy a technokrácia fegyvere visszafelé sült el, és éppen a politika elfojtására tett kísérlet miatt az elmúlt évtizedben újult erővel tért vissza a politika és a nemzetállam-központú megközelítés is az európai porondra. Az elszámoltathatósági és legitimációs problémákkal küzdő integráció hozta létre azt a demokratikus vákuumot, amelybe be tudtak nyomulni azok a nemzetállami politikai erők, amelyek nem az európai integráció gondolatát utasítják el, hanem a posztszuverén európai entitás gondolatát. A hatalom visszavételét ígérik, a saját démoszukat gyakran szembeállítva az európai értékek és a posztpolitikai vízió imperializmusával szemben – mindezt Auer elsősorban Magyarország és Lengyelország példáin keresztül mutatja be. A könyv azonban a leggyakoribb narratívával szemben nem pusztán a populizmus vagy a demokratikus backsliding címkéivel fémjelzett, kezelendő problémaként mutatja be ezeket, hanem úgy, mint amelyek tökéletes szimbiózisban léteznek az európai technokrata kormányzással. Egyik a másikból táplálkozik – a szuverenista, nemzetállami politikai mozgalmak a technokrácia demokratikus deficitjéből, a technokrácia pedig ebből az egzisztenciális politikai fenyegetés jelentette veszélyből. Auer szerint a Jean-Claude Juncker és Orbán Viktor közötti emlékezetes, 2015-ös incidens, amikor előbbi „diktátorként”, de mégis kifejezetten barátságosan és joviálisan üdvözölte a magyar miniszterelnököt, tökéletesen illusztrálta ezt a kölcsönösen hasznos szembenállást. A szuverenitáson alapuló populista politikai mozgalmakat ugyan az európai integráció válságának tünetei között tartja számon Auer, de mégis úgy látja, hogy azok racionális alapja nem elvethető, mint az EU jövőjének alternatív víziója.
A könyv tekintetében fontos megemlíteni, hogy még az Ukrajnával szembeni 2022-es orosz támadás (és azóta is tartó háború) előtt íródott, ezért az azóta bekövetkezett eseményekre a szerző egy utószóban reflektált. Határozott állítása az, hogy az európai projekt geopolitikai téren is kudarcot vallott. Amit ennek elsődleges okaként leír, az egy naiv és öntelt európai fantáziavilág. Ez a fantáziavilág szintén az EU idealista, posztnemzeti koncepciójára épül. Az európai politika abba a hitbe ringatta magát, hogy a kölcsönös gazdasági függőség, a közös értékek és a jogra épülő nemzetközi rend világában a hard power jelentőségét vesztette, és az EU számára elegendő lehet soft power nagyhatalomként nyeregben maradni a világpolitikában. Az Európai Unió közvetlen szomszédságában történt orosz invázió azonban világosan megmutatta, hogy ez teljes tévedésnek bizonyult, ez a naivitás pedig tragikus következményekkel járhat Európa világpolitikában betöltött pozíciójára nézve. Ráadásul Auer szerint a háború azt is megmutatja, hogy milyen erős integratív és mozgósító erő lehet a nemzeti identitás gondolata és a szuverenitás védelme, szemben a posztnacionális és posztpolitikai európai idealizmussal.
A European Disunion egy provokatív, gondolatébresztő, de leginkább mélységesen nyugtalanító könyv azok számára, akiket érdekel az Európai Unió jövője. Legfőbb teljesítménye az, hogy olyan narratívát konstruál, amelyben a látszólag összefüggéstelen európai válságok és kudarcok sorozatát egyetlen tézisre fűzi fel: arra, hogy az európai tagállamok belső demokratikus legitimációjától való elszakadásra tett kísérlet diszfunkcionalitást és legitimációs deficitet eredményezett. Tehát kifejezetten komolyan veszi az EU jelenlegi állapotával szembeni populista kritikát, sőt, abba az irányba tereli az olvasót, hogy az európai integráció jövője egyetlen lehetséges alapjának a tagállamok demokratikus legitimációjára való hagyatkozást tekinti, nem pedig annak meghaladását.
Ennél nagyobb részletességgel kidolgozott alternatív vízió azonban nem kíséri azt a diagnózist, hiába valószínűsíti, hogy az európai projekt jelen formájában, alapvető változás nélkül nem maradhat fenn hosszútávon. Az olvasóban marad tehát némi hiányérzet, ugyanis a könyv nem kínál olyan konkrét intézményi reformjavaslatokat, amelyekkel a válságsorozat folytatását elkerülhetnénk. Nyitott kérdés marad, hogy a nemzetállamok Európája pontosan miként tudja majd jobban kezelni a többek között a gazdasági problémák, a migráció és a háború okozta különböző válságokat. Auer European Disunion c. könyve mégis azt sugallja, hogy az európai döntéshozatal demokratikus legitimációjának helyreállítása és a nemzetállamok újrafelfedezése jelentheti a kiutat a válságok sorozatából.
Štefan Auer: European Disunion: Democracy, Sovereignty and the Politics of Emergency, Oxford University Press, Oxford, 2022.
Nyitókép forrása: depositphotos.com
