Új kötet a szovjet gazdaságpolitikáról és a sikertelen reformokról
Bár a fejsze fák kivágására alkalmas eszköz, bútorokat nem tudunk készíteni csak fejszével. Legalábbis olyanokat, amelyeket szeretnénk a lakásban látni. Ez a tanulság érvényes olyan globális mértékű gazdasági vállalkozásokra, mint a Szovjetunió tervutasításos rendszere volt. De hogy miért és hogyan nem lett a durva fejszéből kifinomult favéső, a Berggruen Institute programvezetője és gazdasági publicistája mutatja be részletgazdag kötetében.
Jakov Feygin 2024-ben a Harvard University Press kiadásában megjelent Building a Ruin: The Cold War Politics of Soviet Economic Reform című műve mesteri módon újraértelmezi a szovjet gazdaság hanyatlását, és megkérdőjelezi a Szovjetunió összeomlásáról szóló hagyományos narratívákat. Feygin nem tekinti a kommunizmus bukását elkerülhetetlennek vagy teleologikusnak, hanem azt állítja, hogy döntő tényező volt a szovjet politikai gazdaságon belüli mély ellentmondás, amelyet az ország kísérlete okozott, hogy a sztálini tömegmozgósításról a fogyasztói társadalomra térjen át.
A könyv egy erőteljes metaforával kezdődik: a moszkvai Zenit épület, egy befejezetlen, 1980-as évekbeli innovációs campus, amely romként áll az Orosz Nemzetgazdasági és Közigazgatási Akadémia (RANEPA) mellett. Ez az építészeti kudarc szimbolizálja a szélesebb értelemben vett szovjet projektet – egy ambiciózus átalakulási kísérletet, amely soha nem valósult meg, és olyan maradványokat hagyott maga után, amelyek továbbra is alakítják a mai Oroszországot.
Feygin központi tézise a Szovjetunió globális küldetésének megértésében bekövetkezett alapvető átalakulás körül forog. A sztálini korszakban a gazdasági tervezést a forradalmi geopolitika kiterjesztéseként fogták fel, amelynek célja az volt, hogy minden szükséges eszközzel, sokkszerű indusztrializációval felkészüljenek a kapitalista bekerítéssel járó elkerülhetetlen háborúra. A tervezés fő feladata nem a gazdasági hatékonyság elérése volt, hanem a nyersanyagok és ipari berendezések ellenőrzése révén a Szovjetunió függetlenségének biztosítása a kapitalista gazdaságtól. Ez a „katonai–ipari” világnézet igazolta a tömeges mozgósítást, a terrorkampányokat és a fogyasztás teljes alárendeltségét a nehéziparba történő beruházásoknak.
Sztálin halála után Nyikita Hruscsov a hidegháborút „békés együttélés” időszakaként definiálta újra, amelynek során a két rendszer a gazdasági téren versenyez, és a belföldi gazdaságpolitika sikerei a Szovjetuniót a tömegek számára elérhető bőség társadalmává, világ első számú gazdaságává teszik. Azzal, hogy a szovjet gazdaság céljává tette, hogy 1970-re utolérje és megelőzze az Egyesült Államokat, Hruscsov alapvetően megváltoztatta a siker mércéjét. Hruscsovtól kezdve a szovjet tervezés befolyásos iskolái a hidegháború sikereit ugyanolyan szempontok alapján mérték, mint nyugati riválisaik: termelékenység, növekedés, valamint a bőséges és változatos fogyasztási cikkek elérhetősége.
Ez a változás mélyreható hatással volt a közgazdászok szerepére a szovjet társadalomban. Az átalakulás lehetőséget teremtett a közgazdászok számára, hogy egy új politikai vállalkozói osztályként lépjenek színre, amelynek tekintélye nem ideológiai hitelességen vagy pártkapcsolatokon alapult, hanem gazdasági-technológiai szakértelmen. Ezek a „hidegháborús intézmények” – az Akadémia új intézetei és tervező ügynökségek – kihívást jelentettek a „sztálini intézmények”, például a katonai-ipari komplexum és a termelési minisztériumok tekintélyének.
Feygin elemzésének középpontjában a fejlődés-gazdaságtan elméletének kifinomult vizsgálata áll. Alexander Gerschenkron és Michal Kalecki munkáira támaszkodva magyarázza, hogy a Szovjetunió hogyan szembesült strukturális gazdasági problémával, amely minden gyorsan iparosodó gazdaságra jellemző. A szovjet modell elsőbbséget adott az új tőkeállományba történő befektetéseknek, amihez a fogyasztás visszaszorítására volt szükség a magas megtakarítási szint elérése érdekében. Bár ez a befektetés által vezérelt növekedési modell működhet, ha a gazdaság alacsony bázisról indul, végül csökkenő hozamokkal szembesül, és a stagnálás elkerülése érdekében át kell térnie a fogyasztásvezérelt rendszerre. A probléma az volt, hogy egy ilyen átmenet alapvető intézményi változásokat igényelt, amelyek veszélyeztették a szovjet elit hatalmi bázisát.
A könyv különösen érdekes része az 1965–1969 közötti Koszigin-reformokat tárgyalja. Ezek a reformok, amelyek nevüket Alekszandr Koszigin szovjet miniszterelnökről kapták, a jövedelmezőséget vezették be a vállalati teljesítmény egyik fő kritériumaként, és lehetővé tették a vállalatok számára, hogy több nyereséget tartsanak meg újbóli befektetés céljából. Bár ezek a változások felszínesen viszonylag jelentéktelennek tűntek, teljes körű végrehajtásukhoz átfogó árreformra, az állami tőkebefektetési prioritások újraértékelésére és korábban elképzelhetetlen gyakorlatok, például az ideiglenes munkanélküliség és a csőd elfogadására lett volna szükség. A legfontosabb azonban az volt, hogy ezek a reformok a forrásokat a veszteséges nehéziparból a nyereséges fogyasztási cikkek szektorába irányították volna át – ez az újraelosztás pedig hatalmas intézményi érdekeket fenyegetett.
A Koszigin-reformok kudarca ahhoz vezetett, amit Feygin Leonid Brezsnyev „konzervatív konszenzusának” nevez. Ez nem egyszerűen a reform reakciós elutasítása volt, hanem inkább egy koherens politikai stratégia, amely elfogadta a reformerek számos aggályát, miközben a változásokat technokratikus fejlesztésekre korlátozta, ahelyett, hogy zavaró makrogazdasági beavatkozásokat hajtott volna végre. Brezsnyev és szövetségesei a politikai stabilitás érdekében vállalták a gazdasági stagnálás kockázatát. Ez létrehozta „a kis alkuk” társadalmi gyakorlatát: a hétköznapi szovjet polgárok viszonylagos jólétet és magánszféra relatív függetlenségét élvezhettek, tolerálva a korrupciót és az informális gazdaságot, mindaddig, amíg ez nem fenyegette a rezsim alapvető szerkezetét.
A konzervatív konszenzus nem hagyott teljesen fel a gazdasági fejlődés gondolatával, hanem a „tudományos-technikai forradalomba” (TTF) helyezte reményeit. A Brezsnyev-korszak szovjet gondolkodásmódja szerint az új technológiák, például a számítástechnika és az új fejlesztésű anyagok gyors bevezetése minden ipari gazdaságban – kapitalistában és szocialistában egyaránt – megtörtént, de végül a szovjet mintájú tervgazdálkodás a hozhatja ki ebből a globális folyamatból legtöbbet, növelve a termelékenységet és elérve a bőséget a növekedési modell alapvető reformja nélkül.
Paradox módon ez az TTF-re való összpontosítás oda vezetett, hogy a szovjet közgazdászok jobban integrálódtak a nemzetközi technokratikus hálózatokba, és egyre inkább hasonultak nyugati kollégáikhoz. A szovjet közgazdászok egyre inkább a kínálati oldali tényezők, például a humán tőke, a technológia és az erőforrások felhasználása hatékonyságának javítására összpontosítottak, követve a globális trendet, amely a makroökonómia megértését a disztribúciós kapcsolatoktól a termelési tényezők hatékony elosztása felé tolta el. A Szovjetunió „normális” országgá vált, amely nem feltétlenül konvergált a kapitalizmussal, de a posztindusztriális társadalom nyugatihoz hasonló problémáival küzdött.
Ez a finom, de jelentős változás a gazdasági gondolkodásban megteremtette a feltételeket Gorbacsov peresztrojkájához. Bár sok közös vonása volt a korábbi Koszigin-reformokkal, a peresztrojka a politikai mobilizáció újbóli bevezetésével igyekezett felgyorsítani a Szovjetunió tőkeállományának korszerűsítését és tudományos-műszaki forradalmat elérni. Elfogadta a konzervatív koalíció korlátozott gazdasági programját, miközben elutasította annak politikai óvatosságát – ez a kombináció katasztrofálisnak bizonyult. A peresztrojka súlyosbította a Szovjetunió számos örökös makrogazdasági problémáját, miközben eltávolította azokat a formális és informális intézményi és politikai mechanizmusokat, amelyek lehetővé tették a társadalom stagnálás alatt történő működését.
Feygin elemzése kiterjed a posztszovjet időszakra is, és azt állítja, hogy a konzervatív konszenzus öröksége a Putyin-korszakban is fennmaradt. A viharos 1990-es évek után az orosz elit újra összefogott egy koherens, a depolitizálásra összpontosító stratégia körül. A Putyin-évek társadalmi szerződése a piaci mechanizmusok révén fogyasztást és hatékonyságot ígért az oroszoknak cserébe az egyre inkább állami dominanciájú gazdaságért és a politikai rezsim megszilárdulásáért. Ezt a stabilitást az energiaipari bevételek és a fogyasztásvezérelt növekedés révén érték el, de 2014 után ez a modell stagnálni kezdett.
A könyv Oroszország 2022-es ukrajnai inváziójára vonatkozó baljóslatú reflexiókkal zárul. Feygin szerint ez a háború olyan folyamatokat indított el, amelyek véglegesen felboríthatják a posztszovjet rendet. A reakciós erők támadják azokat a liberális közgazdászokat, akik a rendszert belülről akarták megreformálni, és egyesek a sztálini mobilizációs logika visszatérését követelik – amit Oroszország „észak-koreaisításának” neveznek. Ez emlékeztet bennünket arra, hogy a reform soha nem volt elkerülhetetlen Sztálin halála után; Észak-Korea egy szélsőséges példa arra, hogyan tudja egy mély gyökeret eresztett pártelit teljesen legyőzni a reformista frakciókat.
A „Building a Ruin” című könyvet különösen értékessé teszi Feygin kifinomult elméleti kerete és mélyreható levéltári kutatása. A könyv felforgatja azt a hagyományos érvelést, miszerint a szovjet gazdasági reformok a saját érdekeiket követő bürokraták ellenállása miatt buktak meg, és helyette árnyalt leírást ad arról, hogy az egymással ütköző gazdasági elképzelések hogyan tárták fel a különböző politikai koalíciók elfogadható kockázatokkal kapcsolatos preferenciáit. Charles Maier módszertanát követve Feygin a gazdasági elméleteket annak mutatóiként kezeli, hogy a különböző csoportok milyen kockázatokat voltak hajlandók vállalni – ebben az esetben a konzervatív koalíció hajlandóságát, hogy inkább a stagnálást fogadja el, mint a politikai instabilitás kockázatát.
A könyv leginkább a Hruscsov- és Brezsnyev-korszakra (1960-as és 1970-es évek) összpontosít, és különösen érdekes hozzájárulást nyújt az ezekről az évtizedekről folyó tudományos vitához. Feygin azzal érvel, hogy Gorbacsov politikáját és a szovjet gazdaság összeomlását csak akkor lehet megérteni, ha alaposan ismerjük a szovjet elit körében a „stagnálás” éveiben folyó gazdasági reformvitákat. A könyv nem egyszerűen a hanyatlás időszakaként tekinti az 1970-es éveket, hanem a stagnálás látszata mögött zajló élénk tudományos és politikai viták éveiként mutatja be őket.
A magyar eszme- és gazdaságtörténet, illetve a posztkommunista átmenetek kutatói számára a „Building a Ruin” fontos betekintést nyújt a reformokat megkísérlő szocialista gazdaságok strukturális ellentmondásaiba. A könyv bemutatja, hogy a mobilizációs időszak intézményi öröksége hogyan hozott létre olyan pályafüggőségeket, amelyek rendkívül megnehezítették a fokozatos reformokat, míg a radikális reformok veszélyeztették a politikai stabilitást, amelyet a kormányzó koalíciók mindenekelőtt fontosnak tartottak. Feygin „Building a Ruin” című könyve elengedhetetlen olvasmány mindazok számára, akik nemcsak azt szeretnék megérteni, hogy miért omlott össze a Szovjetunió, hanem azt is, hogy miért, mikor és hogyan omlott össze. A könyv központi érvelése – miszerint a szovjet politikai döntéshozók soha nem oldották meg a sztálini intézményi örökség és a sztálini utáni fogyasztói társadalomra irányuló törekvéseik közötti alapvető feszültségeket, ami stagnáláshoz, instabilitáshoz és végül összeomláshoz vezetett – olyan keretet nyújt, amelynek frakciós dinamikája továbbra is kísérti a kortárs orosz politikát. Egy olyan korszakban, amikor az autoriter fejlesztő államok és a magas beruházású növekedési modellek fenntarthatóságával kapcsolatos kérdések továbbra is sürgető globális problémák, Feygin elemzése olyan tanulságokat kínál, amelyek messze túlmutatnak a szovjet eseten.
Nyitókép forrása: Kharkiv_shadow / depositphotos.com
