RECENZIÓ – A középkori történelem tanulmányozása ma is használható eszközöket kínál az állam és az egyház, a politika és a vallás viszonyának megértéséhez. Feltéve, hogy megfelelő filológiai alapossággal, átgondolt módszertannal és átfogó szemlélettel közelítünk a témához.
Ernst Kantorowicz a XX. századi történelemtudomány egyik legkiemelkedőbb alakja volt, akinek különösen a középkorral és a középkori politikai teológiával foglalkozó művei számítanak ma is megkerülhetetlen hivatkozási alapnak. A Laudes regiae (1946) és A király két teste (1957) elképesztő alaposságukkal, forrásgazdaságukkal és innovatív összehasonlító módszerükkel nemcsak történészek, hanem filozófusok, teológusok és politikatudósok generációira voltak hatással, miközben a szerző – éppen filológiai és elméleti igényessége okán – életében viszonylag keveset publikált, rövidebb munkái is csak hosszú évekig tartó kutatások és ismételt átdolgozások után láttak napvilágot, sőt több közülük a szerző 1963-ban bekövetkezett haláláig kéziratban maradt.
Ezért különösen örvendetes, hogy a közelmúltban a Cornell University Press gondozásában és tanítványa, Robert Lerner szerkesztésében megjelent Kantorowicz kilenc, korábban kiadatlan írása. Ezek egy része nagyobb lélegzetű, de befejezetlenül maradt munkák része lett volna, vagy olyan tanulmány, amelyen maga Kantorowicz még tovább szeretett volna dolgozni; megint másokat pedig eleve csupán szóbeli előadásra szánt. A témák meghökkentően változatosak: a „szünthronosz” politikai-teológiai fogalmának történetétől kezdve római feliratokon és bizánci koronázási szertartásokon át a Karoling reneszánszig, Róma „megkereszteléséig”, a római jog és a politikai ikonográfia kapcsolatáig, az itáliai reneszánszig, sőt a postai bélyegek történettudományi jelentőségéig terjed a lista.
Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy valamiféle historikus „vegyes felvágottról” van szó. A kötetet végigolvasva inkább az a benyomásunk, hogy olyan átfogó – és korántsem csupán antikvárius érdeklődésre számot tartó – képet kapunk a középkori gondolkodásról, amelynek számos eleme még mindig (vagy már újra) túllép a bevett értelmezéseken.
Az első tanulmány a „szünthronosz” (tehát egy másik uralkodóval vagy egy istenséggel közösen uralkodó személy) hellenisztikus fogalmának hatását mutatja ki az Atyával együtt uralkodó Fiú keresztény felfogására, hozzátéve ugyanakkor, hogy a kereszténység alapvetően át is alakította az eredeti jelképet, amennyiben egyszerre egyetemessé és üdvtörténeti értelemben időbelivé tette azt.
A második írás antik római érmék felirataiból kiindulva mutatja meg, hogyan foglalta el a család és a házasság felett őrködő hagyományos istenségek helyét előbb a császár, majd a keresztény korban Krisztus, miközben a mindennek negatív párjaként felfogható calcatio colli (a legyőzött ellenség nyakára hágás) is előbb az „üdvözítő” császár ikonográfiájának része volt, előkészítve a talajt a kereszténység hasonló ábrázolásai számára, amelyek hasonlóképpen a barbárok (nem egyes emberek, hanem maga a „Gonosz”) elpusztításának a jelképévé váltak.
A keleti és nyugati koronázási szertartások összevetése a harmadik elemzésben arra hívja fel a figyelmet, hogy ezek különbsége nem elsősorban a koronázást végző személy státuszával (pap vagy hivatalnok) függ össze, hanem a ceremoniális szövegek eltérésével: míg keleten Krisztus Keresztelő Szent János általi megkeresztelése a legtöbbet idézett bibliai előkép, addig nyugaton Dávid király felkenése Sámuel próféta által. Az előbbi esetben tehát egy alacsonyabb rangú személy szolgáltatja ki a szentséget a felette állónak, az utóbbiban viszont az isteni felhatalmazás közvetlen birtokosa teszi ugyanezt az uralkodóval, jelezve, hogy annak felszentelt volta csak ebben a másodlagos értelemben, az egyház közreműködésével válik valóságossá.
A politikai-teológiai áthallás, a világi és az egyházi hatalom viszonya tehát már itt megjelenik, és ugyanezt a gondolatmenetet folytatja a negyedik fejezet Karoling-reneszánszról szóló fejtegetése is, amelynek fő mondanivalója, hogy a keresztény nyugat valójában sokáig a hellenisztikus kelet hatása alatt állt, és csupán a frank uralkodók (Nagy Károly, Kegyes Lajos, majd Kopasz Károly) erőfeszítéseinek köszönhető, hogy végül is a nyugat – maga Róma is – újra rómaivá vált, ahogyan a király felkenési rítusai is a nyugati egyházban megszokott püspökszenteléshez váltak hasonlatossá. A királyi funkció „klerikalizálódása” és „miszticizálódása” ugyanakkor azt is jelentette, hogy a királyság presztízse voltaképpen csökkent, hiszen a király maga is a püspökökhöz vált hasonlóvá, és státusza is az egyházi hierarchiától függött; ahogyan az a Kantorowicz által egyenesen „a Nyugati Frank Birodalom Richelieu-jeként” jellemzett Hincmar reimsi érsek programjában is szerepelt.
Az ötödik tanulmány talányos címe „Róma és a szén” (Roma and the Coal), de itt igazából a Róma városát megjelenítő szimbolikus nőalakról van szó, akit egy 1000 körül keletkezett, Mária mennybevételének ünnepére írott költemény szerint ugyanúgy a „parázs” (a Vulgata szövege szerint carbo) tisztít meg, mint Izajás prófétát az Ószövetségben: „Akkor az egyik szeráf odarepült hozzám, a kezében izzó parazsat tartott, amelyet csípővassal az oltárról vett. Megérintette vele az ajkamat és így szólt: Nos, azáltal, hogy ez megérintette ajkadat, eltűnt gonoszságod és bocsánatot nyert a bűnöd.” Az említett ünnep és annak liturgiája tehát ismét csak azt szemlélteti, hogy Róma kereszténnyé tétele, a császárok Rómájának átformálása a szentek és vértanúk Rómájává még a középkorban is megoldandó feladat volt, amit mi sem jelez jobban, mint hogy VIII. Bonifác, a „legcézáribb” középkori pápa is tiarája csúcsán viselte az említett „izzó parazsat” jelképező ékkövet, mint az egyház állam feletti szupremáciájának szimbólumát.
A hatodik fejezet viszont ennek ellenpontjaként azt mutatja meg, hogy a világi hatalom maga is vallási (vagy Kantorowicz szerint inkább „kvázi-vallási”) babérokra tört. A római jog középkori újrafelfedezése után ez utóbbi olyan univerzális tudományként jelent meg, amely az élet minden területét képes átfogni, és ezzel magyarázható, hogy hatása kiterjedt a művészetre, az építészetre, az uralkodók képi ábrázolására is, ahogyan ez történt a Római Birodalom idején is. A res publicae és a res sacrae egyenjogúsítása után az ars profana, a világi művészet is egyenrangúvá vált az egyházi eredetű ars sacra-val, aminek leglátványosabb jele volt, hogy egy király (pl. II. Frigyes) képét annak capuai diadalívén ugyanolyan vallásos tisztelet övezte, mint korábban a keresztény szentekét. Vagy talán ennél is többről volt szó, hiszen a király számos más képmásának „mindenütt jelenvalósága” már-már az Istennel való hasonlóságot fejezte ki.
A jogászi gondolkodás és a művészi ábrázolás merész összekapcsolása után a hetedik fejezet (ez esetben valóban fejezetről van szó, mivel Kantorowicz az írást minden jel szerint egy nagyobb mű bevezetésének szánta) a burgundiai hercegek és az itáliai reneszánsz összefüggéséről szól. A vitapartner ez esetben Johan Huizinga, akinek munkáit (beleértve a leghíresebbet, A középkor alkonyát is) ma már épp azért nehéz komolyan venni, mert inkább emocionális és esztétikai alapon érveltek olyan állítások mellett, amelyeket Kantorowicz levéltári kutatások és szigorú forráskritika alapján vont kétségbe. Maga az „alkony”, vagyis a „késő középkor” fogalma az, amelyről itt bebizonyosodik, hogy célt tévesztett, mivel a burgundiai herceg, Merész Károly törekvései sokkal inkább a Karoling korszak újjáélesztését – ha úgy tetszik, reneszánszát – célozták (együttműködésben egyes észak-itáliai politikai szereplőkkel), semmint a középkor kései korszakának meghosszabbítását.
De mindez már csakugyan történészi szőrszálhasogatásnak tűnhetne, ha nem következne – utolsó előttiként – egy olyan, szintén befejezetlenül maradt írás, amely nem kevesebbre vállalkozik, mint a humán tudományok és a történetírás értelmének filozófiai igazolására. Ez a szöveg túlzás nélkül a kötet csúcspontja, az egyetlen olyan írás, amelyben Kantorowicz világosan megfogalmazza saját történészi hitvallását. (A kontextus egy 1943-as vita, amelynek során a Berkeley Egyetem „Bölcsészettudományi Bizottsága” a humán tudományok apológiáját kívánta nyújtani, jeléül annak, hogy sokan már akkor is kétségbe vonták ezek létjogosultságát. Nihil novi sub sole.)
Fő érve az, hogy a történelem „helyettesítő élmény”: mindannak pótlása, amit személyes életünkben nem tapasztalhatunk meg. A modern világra különösen igaz, hogy sem földrajzi, sem időbeli értelemben nem tudunk kilépni saját világunkból (bármennyire is kecsegtetnek bennünket ennek ellenkezőjével), miközben erkölcsi értelemben sem tudunk felemelkedni az általunk ismertnél magasabb szintre. A történetírás pótolhatatlan értéke ezzel szemben az, hogy megtanít a világot a maga sokszínűségében szemlélni, és értékeinket ehhez képest megfogalmazni. Ezen a ponton Kantorowicz explicit módon is kimondja, hogy a késő középkori humaniórákat a mindent egységesíteni kívánó teológia ellenpontjának látja, ahogyan a modern bölcsészettudományokat is a kortárs politikai teológia („az állam pszeudo-teológiája”) legfőbb ellenpólusának.
Mielőtt azonban túl gyorsan levonnánk a következtetést, hogy a zsidó származású – bár baloldalisággal korántsem gyanúsítható – Kantorowicz itt kizárólag a nemzetiszocializmusra és társaira gondol, érdemes megemlíteni, hogy Amerikába történt kivándorlása után ugyanígy elutasította az antikommunista „hűségeskü” letételét is saját egyetemén; éppenséggel azon az alapon, hogy a hűségeskük már a középkori Európában is inkább politikai, mintsem eszmei alapú azonosulást követeltek meg.
A történelmi tapasztalatnak tehát súlyos kortárs következményei vannak, és Kantorowicz ebben az értelemben sohasem volt apolitikus szerző, ahogyan történeti elemzései sem voltak pusztán történetiek. A kötet utolsó részében közölt beszéde a postai bélyegekről (egy amerikai diákegyesület összejövetelén) ehhez képest talán komolytalanabbnak tűnik – ő maga is inkább tréfának szánta – de mondanivalója ennek sem kevesebb, mint hogy egy bélyeg adott esetben ugyanolyan politikai propagandaeszköz lehet, mint egy római érme, egy koronázási szöveg vagy egy politikai vezető mindenütt jelenvaló arcképe.
Amihez zárásul már csupán annyit érdemes hozzátenni, hogy a kiváló kötet minden erénye mellett is egy anakronisztikus tudományeszmény dokumentuma. A latin és görög szövegeket például fordítás nélkül közli, sőt olykor a francia vagy olasz nyelvűeket is, mintha még mindig olyan korban élnénk, amikor a klasszikus nyelvek ismerete alapfeltétele a bölcsészettudományokkal való foglalkozásnak. Arról nem is beszélve, hogy Kantorowicz egész élete során létrehozott kilenc tanulmánya ma egy tanársegédtől évente elvárt publikációs mennyiségnek felel meg. A kvantitatív tudománymetria korában az alaposságnak az a foka, amelyet ő képviselt, nem reális elvárás többé; de valószínűleg éppen ezért marad még sokáig utolérhetetlen teljesítmény.
Ernst Kantorowicz: Radiances: Unpublished Essays on Gods, Kingship, and Images of the State, Cornell University Press, Ithaca and London, 2025.
Nyitókép forrása: manjik / depositphotos.com
