Avagy mit nem mér az Energy Sovereignty Index?
A napokban ismét kezembe került a European Council on Foreign Relations (ECFR) Energy Sovereignty Indexe (2024), amely a 2023-as első verzió után már a továbbfejlesztetett 2.0-ás változat volt.
A diagnózisuk szerint az EU tagállamok átlagos energiaszuverenitása 4 pont a 10-ből és megállapították, hogy az egy évvel korábbihoz képest ez nem sokat változott. Ha az utóbbi egy évet nézzük, akkor szintén ugyanezt állapíthatjuk meg. Így látja a Greenpeace is, amely idén szeptember végén tette közzé az „LNG Trap” című jelentését, amelynek lényege, hogy az EU csak kicseréli az orosz földgázt – amerikai LNG-re – és nem valódi energiafüggetlenséget épít. A dokumentum rámutat: ha Európa csak átáll egyik importfüggőségről a másikra, az nem energiaszuverenitás. A teljesség kedvéért ehhez már csak azt tehetjük, hozzá, hogy ha Európa csak átáll az egyik importfüggőségről a másikra – ráadásul lényegesen drágábban, akkor az nem csak nem energia-szuverenitás, hanem nyilvánvaló gazdasági versenyhátrány is. Az „EU Paid Near 300% More for Russian LNG in 2024 Compared to Early 2021” című elemzés szerint 2024 negyedik negyedévében az EU átlagosan 274%-kal többet fizetett az orosz LNG-ért, mint amennyit 2021 első negyedévében fizetett. Bár ez inkább árnövekedési összehasonlítás, nem közvetlen „LNG kontra vezetékes gáz” összehasonlítás, az mindenesetre nem kérdés, hogy az LNG a vezetékes földgázhoz képest jelentősen drágább. Az EU-s adatok alapján minimum 30–50%-kal. S az is teljesen nyilvánvaló, de mostanában ez is lényegesen kevesebb figyelmet kap, hogy az LNG gáz szállítása lényegesen nagyobb emissziós terheléssel jár, mint ha ugyanazon mennyiségű földgáz csővezetéken ér a végfelhasználói helyre.
De ezen a ponton – mielőtt elkanyarodnánk a jelen blog terjedelmét lényegesen meghaladó versenyképességi és környezeti fenntarthatósági problémákra – tegyük fel a kérdést, hogy mi is az energiaszuverenitás?
Az energiaszuverenitás véleményem szerint elsősorban döntési képességet jelent akár egyéni, akár közösségi szinten az energia termeléséről, elosztásáról és fogyasztásáról. Mindezt a jog nyelvén számos jogi aktus is rögzíti, köztük az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés (EUMSZ) 194. cikk (2) bekezdése, amely azt szögezi le, hogy „A tagállamok joga, hogy meghatározzák saját energiahordozóik között az arányokat (energiamix), és döntsenek energiaellátásuk általános szerkezetéről, nem érinthető.” A tagállamok (jelenleg is) az Unió egyik alapszerződésének módosítását kívánják elérni, (akár az egyhangúságtól eltérő módokon is, amellyel gyakorló ügyvédként sem tudok egyetérteni).
A klasszikus szuverenitás fogalmakban a központi elem az állam legfőbb, másoktól független döntési jogköre. Nem azonos az önellátással, és nem is az erőforrások birtoklásával. Az autonóm döntéshozatal képességen van a hangsúly: hogy egy közösség képes-e meghatározni a saját érdekeit, és azok alapján cselekedni, akár együttműködésben, akár egyedül.
A gazdasági szuverenitás ennek a fogalomnak a kiterjesztése: egy ország vagy közösség akkor gazdaságilag szuverén, ha nem kényszerül külső szereplők akaratához igazítani saját gazdasági döntéseit – akkor sem, ha közben kereskedik, integrálódik, vagy részt vesz a globális értékláncokban.
Ebből következik, hogy az energiaszuverenitás sem azonos az energia-önellátással. Nem az a kérdés, hogy hány százalék a hazai megújuló, vagy hány LNG-terminálunk van, hanem hogy az energiaforrásokról, az ellátásról és az árakról szóló döntéseink felett kik gyakorolnak valódi kontrollt. Azaz a klasszikus szuverenitás fogalmakhoz hasonlóan az energiaszuverenitás esetében is a saját döntéshozatal képessége áll a központban.
Az ECFR Energy Sovereignty Index három fő dimenzió alapján értékel:
- ellátásbiztonság (supply security),
- megfizethetőség (affordability),
- fenntarthatóság (sustainability).
Mindez köztudomásúlag az energiapolitika alapját képezi, azonban ez így nem szuverenitást mér, hanem energiapolitikai teljesítményt.
- A szuverenitás nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés.
Nem az számít, hány százalék a napenergia aránya, hanem hogy kié a technológia, kié a hálózat, kié a döntés a fejlesztési irányokról. A mutató viszont technológiai típusokat mér, nem politikai függőségi viszonyokat.
- Az index a „függetlenséget” az ellátási mix diverzifikáltságával azonosítja.
Ez első ránézésre logikus, de nem feltétlenül igaz. Egy ország lehet nagyon diverzifikált, és közben nagyon kiszolgáltatott – ha például az összes beszállító külföldi, a kulcsinfrastruktúrák külföldi kézben vannak, vagy a döntéshozatalt uniós szintre delegálták.
- A gazdasági szuverenitás döntési kapacitásról szól – nem statisztikáról.
Az index nem méri, hogy egy ország kormányzata mennyiben képes saját energiapolitikáját érvényesíteni az EU-n belül, a nagyvállalatokkal, vagy a nemzetközi szerződésekkel szemben. Márpedig itt dől el, hogy valóban szuverének vagyunk-e.
Ha valóban mérni akarnánk, mi az energiaszuverenitás, három másik dimenziót kellene figyelembe venni az ország méretén kívül, amely utóbbi az energiaszuverenitás terén is meghatározó:
- Technológiai autonómia
Van-e hazai vagy uniós kontroll a kulcstechnológiák (pl. energiatárolás, hálózatirányítás, nukleáris technológia, hidrogénfejlesztés) felett? Az EU a legtöbb területen importfüggő – nemcsak nyersanyagban, hanem know-how-ban is.
- Stratégiai döntési tér
Mennyire képes egy tagállam vagy maga az EU önállóan meghatározni energiapolitikai irányait, külső piaci vagy politikai nyomás nélkül? Ha a döntéseket nem saját megfontolás, hanem kényszer (pl. LNG-szerződések, geopolitikai elvárások) alakítják, akkor ez is szuverenitás-hiány, bármilyen „jó” is az ellátásbiztonság.
- Politikai-gazdasági függőségi háló
Ki finanszírozza az infrastruktúrát? Ki birtokolja a hálózatot? Ki szabja az árakat? Ha egy tagállam energetikai infrastruktúrája külföldi kézben van, akkor nem lehet szuverén – még akkor sem, ha az energia olcsó, zöld és stabil.
Az ECFR szerinti 4 pont a 10-ből valóban rossz jegy, de az EU energiaszuverenitása véleményem szerint nem csak azért gyenge, ami alapján az indexet kiszámolták. Az EU nem azért „nem szuverén”, mert kevés a napenergia, hanem mert az energetikai döntéseinek jelentős része külső (piaci, geopolitikai vagy technológiai) kényszerpályákon mozog. Ha Európa valóban energiaszuverén akar lenni, akkor saját technológiai és ipari kapacitásokat kell építenie és a szuverenitást nem a zöld vagy fosszilis energia arányában, hanem a döntéshozatal szabadságában kell mérnie.
Forrás: European Council on Foreign Relations,
Energy Sovereignty Index: Gains, Gaps and the Road Ahead
A nyitókép forrása: European Council on Foreign Relations, Energy Sovereignty Index: Gains, Gaps and the Road Ahead
