Si vis pacem, para bellum
NATO-csúcs, dán uniós elnökség: Európa védelme, sőt talán még a közös európai fellépés álma is a hadi beruházásokon keresztül látszik kirajzolódni. A június 25-i hágai NATO-csúcsot már a gyűlés napján sokan „történelminek” nevezték. Ez olyan szempontból nem túlzás, hogy az európai politikát valóban új távlatokba helyezi. Spanyolország kivételével ugyanis valamennyi tagállam rábólintott az amerikai elnök követelményeire. A július 1-jével induló dán uniós elnökség célkitűzéseivel pedig megerősíti az őt ebben a szerepben megelőző lengyel pozíciót. A skandináv ország a „Biztonság, Európa!” mottóval a lengyel–dán–ciprusi elnökségi trió második tagjaként a kontinens védelmét hivatott ismételten előtérbe helyezni. Uniós elnökségi programjának fő célja, hogy előmozdítsa a 27 tagállam újrafegyverkezési erőfeszítéseit és azonosítsa a hiányzó kapacitásokat.
2035-re 5%
Egyesek – így természetesen a ReArm Europe mögött felsorakozó Bizottság és az őt követő államfők – azzal érvelnek, hogy itt az ideje, hogy Európa felocsúdjon „Csipkerózsika-álmából”. Ez az orientáció támasztja alá a White Paper on the Future of European Defence és a ReArm Europe Plan/Readiness 2030 védelmi fejlesztési programok indítását, melyek az EU teljes operatív védelmi képességét célozzák 2030-ig. Ez lenne tehát az oly rég óta áhított európai egység új generátora?
Az elemzők egy része ugyanakkor úgy látja, hogy Donald Trump a NATO csúcson egyértelműen megalázta Európát. Az amerikai elnök előtt valósággal csatasorban felsorakozó európai államfők – egy kivétellel – elfogadták az új kiadási célt, azaz GDP-jük 5%-át 2035-re, szemben a jelenlegi átlag 2%-kal, illetve megerősítik a megállapodás 5. cikkelye szerinti elkötelezettségüket egymás védelme iránt, mely szerint „az egyikük elleni támadás az támadás mindenki ellen”.
Ez a vállalás két fő összetevőből áll majd. Egyrészt a tagállamok 2035-re legalább 3,5%-ra növelik a GDP azon részarányát, amelyet évente a védelemmel kapcsolatos finanszírozási igényekre fordítanak. Másrészt beruházásokat fognak végrehajtani kritikus infrastruktúrájuk és hálózataik védelme, a civil szektor felkészítésének és ellenálló képességének biztosítása, az innovációs potenciál felszabadítása és védelmi ipari bázisuk megerősítése céljából. E címszó alatt minden évben a GDP 1,5%-át kitevő kiadásokat jelenthetnek be. 2035 egyébként egy jól hangzó dátum, amely belátható távlatot tűz ki a cselekvésnek. És ebben az igencsak felgyorsult világban ez látszik szükségesnek. De vajon az előttünk álló 10 év elegendő lehet-e a cselekvésre? Azaz nem késő-e, behozható-e a lemaradás? És a legfőbb kérdés persze, hogy miből? Európa az USA-tól függő, vazallus helyzete mindezzel csupán egyértelműbbé vált. Kiinduló pontként érdemes tehát megvizsgálnunk, hogy pontosan miről is beszélünk?
A NATO-n belüli arányok: a számok önmagukért beszélnek
Jelenleg a NATO európai tagállamai összevetve összességében 326 milliárd eurót költenek hadi kiadásokra. Az amerikai védelmi költségek Donald Trump által számtalanszor felemlegetett összege mintegy 1000 milliárd dollárra tehető, amely az összkiadások kétharmadát teszi ki. Az amerikai elnök ezzel egyenértékű, azaz közel 700 milliárdos többletköltséget „követel” Európától, az USA NATO-ban betöltött elsőrendű védelmi szerepének a folytatásáért cserébe.
A francia védelmi költségvetés évente 46 milliárd eurót jelent. Ez az összeg az ország költségvetésének a 2%-át sem teszi ki (ezt az arányt csak akkor érik el, ha a katonai nyugdíjjuttatásokat is beleszámolják). Egy másik, szintén számadatokra támaszkodó megközelítésben elmondható, hogy míg az Egyesült Államok 2024-ben mintegy 2239 dollárt költött lakosonként a védelemre, addig ez a szám Európán belül jóval alacsonyabb (az európai listát Norvégia vezeti, lakosonkénti 1754 dollárral).
A közös európai fegyverkezésre tett kísérletek a közelmúlt történelmében
A páneurópai védelem gondolata korántsem új. A II. világháborút követően és a hidegháború fenyegetésében Franciaország vetette fel először egy európai hadsereg létrehozásának ötletét külügyminisztere, Robert Schuman vezetésével. A javaslatot övező hosszas vitákat követően végül hat ország (NSZK, Belgium, Franciaország, Olaszország, Luxemburg és Hollandia) megállapodásra jutott, és 1952. május 27-én aláírta az Európai Védelmi Közösség (EDC) Szerződését. Ez egy európai hadsereg létrehozásának kezdetét jelenthette volna a NATO főparancsnoksága alatt. A szerződés hatálybalépéséhez azonban az aláíró államok parlamentjeinek ratifikációja kellett, ami azonban nem történt meg. A védelem nem tartozott eredetileg az európai közösségek hatáskörébe, és az Európai Unióról szóló szerződés csupán kormányközi politikává („közös biztonság- és védelempolitika” – KBVP) teszi, amely a tagállamok egyhangú döntéseinek függvénye.
A berlini fal leomlásáig Európában a gazdasági együttműködés élvez prioritást. Ebben a hosszú évtizedeket jelentő időszakban a nyugati blokk katonai védelmét az Egyesült Államok kezébe helyezi. Az 1992-ben az Európai Uniót létrehozó Maastrichti Szerződésben a védelem témája újra megjelenik a közös kül- és biztonságpolitikához (KKBP) kapcsolódó pillér létrehozásával. Még messze vagyunk a közös védelemtől, de ennek a szakpolitikának a megjelenése a biztonságot és a védelmet az EU prioritásai közé helyezi. A további lépések érdekében François Mitterrand és Helmut Kohl létrehozták az Eurocorps-t (1992. május 22-én). A kimondott cél az volt, hogy az EU-t felruházzák egy saját, bármikor rendelkezésére álló fegyveres erővel.
Mindezen lépések ellenére a közös európai védelem még a mai napig nem tűnik lehetségesnek. Miközben az európai katonai költségvetések történelmi csúcsokat érnek el, az európai védelmi szektor ígérete továbbra sem valósul meg. Az ipari széttöredezettség, a nemzetek közötti rivalizálás és a közös irányítás hiánya megakadályozza egy kontinentális katonai szektor beágyazódását. A tendencia ugyanakkor egyértelmű: a globális katonai kiadások 2024-ben elérték a 2718 milliárd dollárt, ami reálértéken 9,4%-os növekedést jelent 2023-hoz képest, és ez egyben a legnagyobb éves növekedés a hidegháború vége óta.
„Összefogni, megerősödni, önállósulni”
A transzatlanti kapcsolatokat megingató, Donald Trump beiktatásával és JD Vance alelnök februári müncheni beszédével egyre konkrétabbá váló fenyegetés Európát cselekvésre kényszeríti. Azonban itt nem csupán „számháborúról” van szó, hiszen az európai haderőnek nem csak anyagi megerősítésre, illetve összehangolt, közös cselekvésre van szüksége, hanem az amerikai gyámságtól való függetlenedésre is. Az elmúlt hónapokban rendszeresen példaértékűként felmutatott lengyel hadi költségvetés ugyan fokozatosan megközelíti az ország GDP-jének 4,5%-át, azonban a lengyel haderő döntő többsége teljes mértékben függ az Egyesült Államoktól. Lengyelország fokozatosan erősíti katonai hatalmát, de továbbra is – sőt, 2020 óta egyre inkább – amerikai gyámság alatt. Ne felejtsük el azt sem, hogy Európa teljes mértékben függ az amerikai információs és kommunikációs rendszertől katonai vonatkozásban is.
Franciaország ebben a kontextusban valamelyest kivételt képez, önálló, az Unión belül egyetlen nukleáris hatalomként. Charles de Gaulle a II. világháború végétől kezdve ezt az Egyesült Államoktól való önállósodást sürgette. Az 1958-tól felgyorsuló nukleáris elrettentést célzó stratégiája azóta is garantálja országa militáris függetlenségét – legalábbis részben. Ennek a háttérnek a tudatában Emmanuel Macron első elnökségének kezdetén, 2017 szeptemberi beszédében feleleveníti egy közös európai haderő gondolatát: „A védelem terén Európának közös beavatkozó erővel, közös védelmi költségvetéssel és közös cselekvési doktrínával kell felvérteznie magát. Ösztönözni kell az Európai Védelmi Alap és az Állandó Strukturált Együttműködés mielőbbi létrehozását, és ezeket egy olyan európai beavatkozó kezdeményezéssel kell kiegészíteni, amely lehetővé teszi fegyveres erőink jobb integrációját minden szakaszban”.
A franciák továbbá arra igyekeznek rábeszélni európai partnereiket, hogy a kontinensen belül vásárolják a fegyvereiket, illetve, hogy erre az Unió állítson fel egy kvótarendszert. Az Európába érkező muníció 55%-a ugyanis jelenleg is az USA-ból érkezik. Európán belüli egységről azonban nem beszélhetünk. Egyrészt azért nem, mert a különböző tagállamok nem partnert, hanem gazdasági ellenfelet látnak egymásban. Ezzel magyarázható az is, hogy a fentebb felsorolt közös haderőre tett kísérletek nem jártak eddig sikerrel, mivel a németek nem nézték jó szemmel a francia hadiipari és különösen nukleáris fölényt, amely egyértelmű gazdasági előnyökhöz juttathatták volna az országot. Másrészt pedig, mert nyilvánvaló, hogy az egyes tagállamok felkészültsége, illetve anyagi lehetőségei igen különbözők. A történelmi távlatban egyedülálló, mintegy 3200 milliárd eurós francia államadóság mellett hadiköltségekre újabb hitelt felvenni szándékozó köztársasági elnök számos kritikával találja szemben magát – tegyük hozzá, igencsak érthető módon. És még akkor is, ha a költségvetési szakemberek magyarázatai szerint a SAFE keretein belül felvehető 150 milliárdos, az EU által megigényelt kölcsönből a tagállamok előnyös feltételekkel vehetnek fel hitelt, amennyiben minimum 65%-ban európai alkatrészeket vásárolnak védelmi rendszerük korszerűsítésére. Az „európai Marshall-tervnek” nevezett hitelcsomag pontosan azt célozza, hogy az európai védelem megszabaduljon az amerikai gyámságtól.
Sürgősség, realitás
A hágai NATO csúcson egyedül a spanyol miniszterelnök, Pedro Sánchez emelte fel a hangját az 5%-os határ elfogadása ellen, mondván, hogy Spanyolország csak 2,1%-ig hajlandó és képes elmenni, amit „elegendőnek és reálisnak” nevezett. Az egy, spanyol hang kivételével egyhangú elfogadás valóban elgondolkodtató. Azonban a képet kitágítva már könnyebb reális magyarázatokat találnunk. Az oly rég óta áhított európai egység generátora a fegyverkezés és nem a környezet védelmében és a klímaváltozás ellen meghirdetett harc. Ez önmagában is sokat elárul napjaink hozzáállásáról. Hiszen a fegyverkezés a versenyképesség, az újraiparosítás érdekeit sokkal „jobban, hatékonyabban” látszik szolgálni. Ismételten egy rövid távú befektetésekkel kalkuláló stratégia áldozatává válik a környezetvédelem, amely a populista politikai szónokoknak „köszönhetően” egy új társadalmi törésvonalat jelent. A zöldítés felé küldött üzenet egyértelműen látszik kirajzolódni, és ezt pedig egy rövid parancsszóban lehetne megfogalmazni: „Hátra arc!”
