Idén lesz 200 éve, hogy Széchenyi István gróf 1825. november 3-án a pozsonyi rendi országgyűlésen egyévi jövedelmét ajánlotta fel egy, a magyar nyelv művelését összefogó tudós társaság alapítására. A magyar nyelv ápolására létrehozott Tudós Társaság (mai nevén: Magyar Tudományos Akadémia) hosszas előkészület után 1846-ban adta ki az első akadémiai nyelvtanunkat A’ magyar nyelv címmel. Ez volt az első akadémiai nyelvtanunk, amely azzal a céllal készült, hogy megteremtse a nemzeti nyelvi normát.
A korban még nem voltak hivatásos, erre képzett nyelvészek, és nem volt szigorúan szétválasztva nyelvészet és irodalom, sőt nyelvészet és más területek sem. A szerzők közül Czuczor Gergely költő is volt, Nagy János teológus, Fábián Gábor jogász és klasszika-filológus, Vörösmartynak pedig épp a nyelvészeti munkássága a kevésbé közismert. A grammatikai kérdésekben elfoglalt álláspontjuk viszont nem egy-egy embernek, hanem egy testületnek, az erre a célra alapított tudós társaságnak a megvitatott és elfogadott álláspontjaként jelent meg. A Tudós Társaság a kidolgozást magas tudományos szinten és felelősséggel vállalta, igyekezett egységes rendszerben megjeleníteni a nyelvről szerzett tudást, kijelölve a továbblépés útját is. A nyelvtannak az előző évtizedekhez képest lezáró, összesítő, kodifikáló, a következő korszakokhoz képest pedig iránymutató, példaadó szerepe volt.
Ez a lépés egy hosszabb folyamat betetőzését jelentette, ahol a nemzetállam kialakulásával párhuzamosan a nyelv szerepe átalakult és felértékelődött, alapvetően megváltozott a nyelvhez való viszony. Korábban, a felvilágosodásban a nyelvet pusztán eszköznek tekintették, a „tudósság” eszközének. A felvilágosodás az értelemhez szólt. Úgy vélte, az anyanyelv kiművelése és használata mindenki számára hozzáférhetővé teszi a tudást, ezáltal felemeli a nemzetet. „[M]ind azon tudományoknak és mesterségeknek, mellyek a’ Nemzetet boldogittyák, legegyenesebb, legrövidebb ’s legkönnyebb úttya egyedül a’ Nemzeti nyelv” – írta Pápay Sámuel 1808-ban.
A felvilágosodást felváltó romantika az ész mellett már az érzelemhez is szólt. A nyelv lett előbb az értelmiség, majd az egész nép önazonosságának alapja – közösségi és egyéni szinten is, érzelmileg is kötődtek hozzá. A nyelv nemcsak eszközként, hanem önmagáért is érdekessé vált, a nemzeti lét egyik szimbóluma lett, keresték tehát a magyar nyelv legtökéletesebbnek tartott változatát, ami a standard alapja lehet.
A standard nyelvi norma megteremtésének több lépcsőfoka van: a normát adó változat kiválasztása, a norma rögzítése, a norma elterjesztése és bővítése, ápolása. Nálunk a 19. század első felében egyszerre, egy lendülettel teremtődött a nemzeti standard.
Kazinczy tekintélye révén már viszonylag korán eldőlt, hogy a születő nemzeti norma alapját az északkeleti nyelvjárás adja majd. Ezt a normát rögzítették a Tudós Társaság nyelvészeti kiadványai: A’ Magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályai (1837), A’ magyar szókötés főbb szabályai (1843) és a nyelvtan, A magyar nyelv rendszere (1846). Az Akadémia már tervbe vette A magyar nyelv szótárát, teljessé téve a leírást. (A Nagyszótár azonban csak megkésve, jóval később, 1862 és 1874 között jelent meg.) A magyar nyelvi norma megteremtését szükségessé tette a magyar nyelv tannyelvi használata is, sőt a magyar nyelv hivatalossá válása 1844-ben.
Az akadémiai grammatika a korban uralkodó romantikus felfogásnak megfelelően a magyar nyelvet önmagából kívánta megfejteni, megmagyarázni. „Mi tehát ez úttal a’ nyelvvizsgálásnak azon kis körű, de nem szinte fáradságtalan nemét választottuk, melly magából a’ nyelv’ kútfejéből törekszik meríteni” – írják a 38. oldalon. A nyelvtan négy nagyobb részből áll. Első a betűtan (ma: hangtan, helyesírás), utána jön a szótan (ma: szófajtan, alaktan). Harmadik egysége a mondattan, a negyedik rész a szómértant, azaz a prozódiát és a verstant tartalmazza.
Ismert, hogy az akadémia fő célja a magyar nyelv művelése volt, amit A’ Magyar Tudós Társaság alaprajza és rendszabása így fogalmazott meg: „A’ magyar tudós társaságnak egyedül csak az van téve czéljává, hogy munkálkodása által hazánkban a’ tudományok és szép művészségek honni nyelven míveltessenek; s viszont ezek által a nyelv maga csinosulást, fennséget és bővülést nyerjen…”. Ezért kiemelt programcél volt a magyar nyelvű tudományos terminológia megteremtése is minden területen. Így az első akadémiai nyelvtanunk is törekedett a teljes nyelvészeti szakszókincs megmagyarítására. A grammatika végén található műszójegyzék szavai közül sok ma is él: így a gyakorító képző, a gondolatjel, a hasonulás, a félhangzó – hogy csak néhányat soroljunk.
Végül említsük meg, hogy a grammatika a példamondataival is igyekezett komoly és felelősségteljes erkölcsi értékrendet közvetíteni, ilyeneket olvasunk: „Midőn én és Andor munkálkodtunk, te és társaid henyéltetek, azért midőn én és ő vígan élünk, te és ők nyomorogtok.” A határozott igeragozást illusztráló két példamondat pedig szimbolikusnak is tekinthető: „a’ nemzeti nyelvet fejtegetem; szeretem a’ hazát”.
Nyitókép forrása: Wally Gobetz / Flicrk
