„Alkotó feszültség” a tengerentúlon

Ki irányítja az amerikai külpolitikát: az elnök vagy a kongresszus? Milyen esetekben versengenek és hol tudnak mégis együttműködni? E kérdésekre kerestek választ egy egyetemi eszmecserén.

Az Amerikai Egyesült Államok külpolitikájának doktrínája címmel szervezett közös eseményt a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Eötvös József Kutatóközpont (EJKK) John Lukacs Intézete (JLI), valamint a Ludovika Collegium április 16-án a Ludovika Főépület Zrínyi termében.

Együttműködés a polarizált korban

Az érdeklődőket elsőként Mártonffy Balázs, az NKE EJKK JLI kutatási igazgatója köszöntötte, aki néhány szóban bemutatta az intézet és a Ludovika Collegium vendégét. Elhangzott, Jordan Tama a Princeton Egyetemen szerezte meg PhD-fokozatát, tanulmányai során az USA kül- és nemzetbiztonság-politikájának megalkotására, annak intézményeire és eszközeire szakosodott. Vezető szerepet játszik a tudósok és a politikai döntéshozók közötti kapcsolattartásban, valamint a külpolitikai kutatások eredményeinek a szélesebb közönség számára történő bemutatásában. A Bridging the Gap program társelnöke és a Chicagói Globális Ügyek Tanácsának nem rezidens vezető kutatója. Mártonffy Balázs kiemelte, a politikai polarizáció, illetve az amerikai kétpárti együttműködések megértése, amelyről a professzornak az Oxford University Pressnél jelent meg idén Együttműködés a polarizált korban címmel könyve, egyre fontosabb beszédtémává válik nem csupán az egyetemeken, de a hétköznapokban is.

A köszöntő után az amerikai külpolitikáról Jordan Tama, a washingtoni American University School of International Service professzora adott elő. Előadásában három fő témát bontott ki: egyrészt hogyan szabályozza az elnök és a kongresszus szerepét az amerikai alkotmány, másrészt mit jelent a polarizáció, illetve ennek ellenére hogyan jelennek meg a kétpárti együttműködések a külpolitikában, végül pedig arról beszélt, milyen jövő várhat az amerikai külpolitika „nagy stratégiájára”.

Fékek és ellensúlyok

Az amerikai alkotmány a kormányzásban a fékek és ellensúlyok rendszerét alkalmazza, így a külpolitikában is megosztja a döntések felelősségét az elnök és a kongresszus között. Az elnök a hadsereg főparancsnoka, aki dönthet a katonai erő használatáról, kezdeményezhet és letárgyalhat kereskedelmi megállapodásokat és más egyezményeket országokkal, illetve ő nevezi ki a nagyköveteket és más fontos külpolitikai szereplőket. A kongresszus tud hadat üzenni, elfogadni vagy elutasítani az elnök által kezdeményezett egyezményeket, szabályozhatja a bevándorlást és a külkereskedelmet, illetve biztosítja mindennek pénzügyi hátterét, hiszen a kongresszus dönt a State Department (voltaképpen az amerikai külügyminisztérium) büdzséjéről. Gazdasági szankciók esetén mindkét döntéshozó szerv önállóan cselekedhet.

A fennálló rendszer egyszerre hordoz előnyöket és hátrányokat, egyfelől a kongresszus a közvélemény sokszínűségét képviseli, politikai innovációkat hozhat be, illetve legitimációs fórumot biztosíthat a szakpolitikák mélyreható megvitatásához és fenntarthatóvá tételéhez. Ugyanakkor a kongresszus tagjai nem mindig a nemzeti érdekekre összpontosítanak, illetve nem feltétlenül tájékozottak jól a külpolitikában. A professzor szerint azonban az USA összeségében nyer azzal az alkotó feszültséggel, amely a két döntéshozó intézmény között feszül.

Az együttműködés kényszere

Az amerikai hétköznapok legfontosabb sztorija ma a polarizáció logikája. A két párt közötti ellentétek a hetvenes évek óta növekednek, így a törésvonal egyre szélesebbé válik a táborok között. Ennek ellenére – többek között a külpolitikában is – muszáj együttműködniük, és ezt sokszor meg is teszik. A kétpárti megoldások megegyezéseket és ideiglenes együttműködéseket feltételeznek a két oldal, a demokrata és a republikánus között. Ezek lehetnek az elnökök támogató, az elnök ellenében létrejött és a pártok közötti együttműködések, utóbbi esetben a pártokon belüli ellentétek hozzák létre a kétpárti koalíciókat.

Az elnököt támogató kétpárti megegyezésre példa az USA Kína-doktrínája vagy Finnország és Svédország NATO-csatlakozásának támogatása. Egy elnökellenes megegyezésre példa a közelmúltból a State Department rendre megszavazott költségvetése, amelyet a kongresszus annak ellenére tartott magas szinten, hogy Donald Trump úgy vélte, nincs szüksége az ott dolgozó diplomatákra, hiszen egyedül is boldogul.

A megegyezés persze nem mindig sikerül, ilyen ügyre példa a klímaváltozás területe, amit csak a demokraták támogatnak, a republikánusok szerint az kérdéskör nem is létezik (egy felszólalás során egy hógolyóval illusztrálták is a kongresszusban, hogy az időjárás rendben van Washingtonban.)

Ukrajna támogatásának ügye az elmúlt hónapokban az elnököt támogató kétpártiságból a pártok közöttiség helyzetébe került, hiszen néhány republikánus Trump véleménye ellenére is kitart Ukrajna támogatása mellett. Hasonló utat járt be az Izrael-doktrína is, hiszen elsőként teljes támogatásukról biztosította kongresszus a zsidó államot, később azonban a demokraták egy része megvonta támogatását az ügytől.

Nemzetköziség kontra nemzeti autonómia

Az Amerikai Egyesült Államok külpolitikájára az idei választás nagyon komoly hatással lesz. A külpolitika stratégia kapcsán ugyanis két nagyon eltérő vélemény feszül egymásnak. Az egyik oldalon a nemzetközi együttműködéseket támogató internacionalista tábor áll, amely szerint szükség van az Egyesült Államok komoly szerepvállalására a világ ügyeiben. Szerintük az USA képes a legmagasabb szintű szabályozásokat, a demokráciát és az emberi jogokat, valamint biztonsági garanciákat nyújtani a világ országainak, amely mindannyiunk fejlődését szolgálja. Biden, korábban Obama, de a II. világháború utáni elnökök nagy része is ezt vallotta. A másik oldalon ezzel szemben a nemzeti autonómia hangsúlyozása, a nemzetközi együttműködésekkel szemben érzett szkepticizmus, a diplomáciával szemben a katonai erő felülértékelése, a gazdasági protekcionizmus, illetve a kereszténység kulturális örökségének hangsúlyozása áll. A világ e tábor szerint zéróösszegű játszma, azaz a nemzetközi együttműködések csak gyengítik az országokat, hiszen ha mások erősödnek, akkor mi biztosan gyengülünk.

Posztapokaliptikus lehetőségek tárháza

Az előadást szakmai beszélgetés követte, ahol Jordan Tamát a Ludovika Collegium szakmai műhely hallgatója, Ollár Levente Richárd kérdezte. Elsőként az Ukrajna kapcsán kialakult kongresszusi vitáról beszéltek. Ennek kapcsán Tama kiemelte, hogy korábban nagyon komoly egyetértés volt abban, hogy Oroszország fenyegetést jelent és támogatni kell Ukrajnát. Donald Trump azonban az elmúlt 18 hónap alatt többször kifejtette: nincs olyan amerikai érdek, amely miatt be kellene avatkozni a háborúba. A konzervatív média ezt felkapta, így egyre több republikánus elfogadta: ma a közvélemény-kutatások szerint a legtöbb szavazó bár támogatja Ukrajnát, de a republikánusok egy része már úgy gondolja, hogy Amerikának nem kell beavatkoznia a háborúba. Ez ugyanakkor komoly jelzés Kína számára, hogy megkapná-e vajon Tajvan a szükséges támogatást a kongresszustól egy hasonló esetben. Nézői kérdésre azt a reményét is megosztotta a professzor, hogy inkább soha ne kelljen megtudnunk, képes-e az USA két- vagy akár háromfrontos háborút vívni Oroszország, Kína és Irán ellen.

Mit jelentene a NATO számára Trump visszatérése? – hangzott el a következő kérdés. A professzor emlékeztetett, Donald Trump elnöksége alatt folyamatosan kritizálta a NATO-t, úgy vélte, hogy a többi ország keveset tesz hozzá, így Amerika egyoldalúan nyújt védelmet másoknak. A kongresszus azonban végig támogatta a NATO-t, így cselekvés nem követte az elnöki fenyegetéseket. Ráadásul a kongresszus már elfogadott egy törvényt, amely megnehezíti, hogy az elnök egyedül kilépjen a szövetségből. Azt viszont megteheti, hogy korlátozza az amerikai részvételt a NATO-ban, csökkenti az információáramlást és így tovább. Ennek kapcsán a moderátor azt is megkérdezte, hogy amerikaiak inkább ellenségnek vagy inkább szövetségesnek tekintenének egy egységes európai haderőt? Tama szerint az USA politikusainak nagy része szövetségesnek tekintené az új európai haderőt. Azonban akadnának olyanok is, akik ezt a NATO-val szembeni lépésnek látnák, ami gyengítené az eddigi együttműködést.

Nem lehet biztosan megmondani, mi történne, ha nukleáris fegyvereket vetnének be bármely harctéren – felelte a professzor egy következő kérdésre. Amikor Oroszország szenvedett az ukrán harctéren, akkor sem vetettek be ilyen fegyvereket, bármennyire is tartottak ettől elemzők. Az bizonyos, komoly következményei lennének a nukleáris arzenál bevetésének, ám az eszkaláció a nukleáris háború felé egyelőre nagyon kicsi valószínűségű. Az USA Irán-politikájáról szólva azt is elmondta, egy korábban elhibázott külpolitikai döntés miatt a perzsa állam nagyon közel áll ahhoz, hogy nukleáris hatalommá váljék.

Zártkörű workshop az egyetemen

Nyitókép: Harry S. Truman épület, Egyesült Államok külügyminisztériuma, Washington, D.C., forrás: Ken Lund / Flickr