A lisszaboni szerződés által bevezetett intézményi reformok egyik legjelentősebb változása volt az Európai Tanács állandó elnöki tisztének meghonosítása. A korábbi, rotáción alapuló, többnyire formális pozíciót egy elvileg két és fél, gyakorlatilag öt évre a tagállamok vezetői által választott állandó politikus váltotta fel. Bár hatáskörei a reformot követően sem változtak jelentősen, az ötéves mandátumból adódóan a személyi állandóság mégis a tisztség fajsúlyosabbá válását eredményezte.
Az átrendeződés egyértelműen veszélyeztette az Európai Bizottság elnökének már évtizedek óta megszokott hatalmi pozícióját. A Bizottság elnöke a római szerződés óta az uniós intézmények egyértelmű és könnyen azonosítható vezetője volt. Egyeduralkodó pozíciója befolyását is megkérdőjelezhetetlenné tette. Hozzá képest az Európai Parlament meglehetősen gyakran – átlagát tekintve két és fél évente – változó elnökei is csak az európai belpolitika epizodistái voltak. Nem is beszélve a Tanács és az Európai Tanács elnöki tisztségét fél éves rotációval ellátó tagállami politikusokról, akiknek a rendelkezősükre álló hat hónap jobbára csak az ismerkedésre volt elég.
A lisszaboni szerződés ezt, a Bizottság elnöke számára egyértelműen idilli állapotot szüntette meg az Európai Tanács állandó elnöki pozíciójának bevezetésével. Maga a feladat nem nagyon változott: a tagállamok vezetőinek rendszeres tanácskozásait kellett koordinálni, illetve az előkészítés során közvetítői feladatokat ellátni. Ebből adódóan talán nem is véletlen, hogy az Európai Tanács eddigi három elnökéből kettő – Herman van Rompuy és a mostani elnök, Charles Michel – volt belga miniszterelnök. A sokszintű és rendkívül tagolt, konfliktusokkal átitatott belga politikai rendszer, úgy tűnik, hogy jó iskolának bizonyul az Európai Tanács vezetéséhez szükséges készségek elsajátításához.
Noha a hatásköröket összevetve kétség sem férhet ahhoz, hogy az Európai Bizottság elnöke sokkal nagyobb befolyással bír az európai belpolitika alakítására, valójában csak idő kérdése volt, hogy a lisszaboni szerződés által beépített intézményi feszültség mikor vezet tényleges ellentéthez is a két kulcsfontosságú uniós intézmény vezetője között. Van Rompuy és José Manuel Barroso, valamint Donald Tusk és Jean-Claude Juncker viszonya, ha nem is volt mentes az időnkénti villongásoktól, összességében mégis megfelelt az uniós intézmények lojális együttműködése kritériumának.
Nem sokáig váratott azonban az első nyílt összetűzés a két intézmény vezetője között a mostani ciklusban. A botrány Ursula von der Leyen és Charles Michel közös törökországi látogatásán robbant ki 2021 áprilisában. A török elnökkel való találkozó során ugyanis az Európai Bizottság elnöke egy kanapéval kellett, hogy beérje, ellentétben az Európai Tanács elnökével, aki Erdogan elnök mellé ülhetett az odakészített államfői tárgyalószékbe. A diplomáciai balesettel kapcsolatos felelősséget Michel kezdettől fogva hárította, míg von der Leyen a mindennapi szexizmus egyik eklatáns megnyilvánulását látta benne.
Az akkori személyes sértettség mára – részben a közvetlen kommunikáció megszűnéséből adódóan – politikai különbséggé nőtte ki magát. A korábban tervezett, és más időszakokban szokásos rendszeres négyszemközti találkozók hiánya fokozatosan tették egyre láthatóbbá a két intézmény vezetője közötti különbséget. Von der Leyen mára a Kínával kapcsolatos politikai álláspont kialakításában és az orosz–ukrán háború megítélése tekintetében is az Egyesült Államok egyik legszorosabb szövetségesévé vált. Charles Michel vele szemben sokkal inkább egy, az amerikaitól viszonylag elkülönülő európai utat tart szükségesnek.
Valószínűleg már csak a következő európai parlamenti választás, és az azt követő intézményi megújulás tesz pontot a két vezető rossz személyes viszonyára, és egyre nyilvánvalóbb politikai különbségeire. A lisszaboni szerződés által létrehozott intézményi feszültség azonban a következő ciklusban is megmarad. Csak a vezetők személyes kvalitásain és együttműködési készségén múlik, hogy a jövőben a két legfontosabb uniós intézmény a szerződésen alapuló lojális együttműködést vagy a nyílt konfrontációt választja. Márpedig ez utóbbi az egész Európai Uniót béníthatja meg egy kritikus időszakban.
Kép: Infostart
