Kína egyre erőteljesebb jelenléte érzékelhető Afrikában. A Nyugat által a hidegháború végén végrehajtott stratégiai hátrálás nyomán keletkezett egy vákuum, amit Kína elsők között észlelt. Felvetődik a kérdés, hogy milyen tényezők motiválják Kínát? Egyes szerzők szerint Kína jelenlegi afrikai tevékenysége modernkori gyarmatosításként fogható fel. Mennyire helytálló ez a megállapítás?
A kínai–afrikai kapcsolatok történelmi előzményeit nagyon fontos figyelembe venni. Az afrikaiakkal való üzletelés ötletét még Mao Ce-tung dolgozta ki. Kína elszigetelődött, egyik tömbhöz sem akart tartozni, így Peking egy harmadikutas megoldást talált ki. Meghirdette a „tömbönkívüliség” politikáját, mely később a „harmadik világ” doktrínája elnevezést viselte. Az első és leglényegesebb állomás a bandungi konferencia volt, melyet 1955-ben rendeztek meg. A konferencián 29 ázsiai és afrikai ország vett részt, melyek együttesen a világ akkori népességének több mint felét tették ki. Az konferencia egy tízpontos közös nyilatkozattal zárult – ezeket ma már bandungi elvekként emlegetik. Ezek alapoztak meg a későbbi el nem kötelezett, sem a nyugati, sem a szovjet tömbbe nem tartozó országok mozgalmának, azaz tágabb értelemben véve a Dél–Dél-együttműködésnek, és ez lett a fundamentuma az egyre szorosabbra fonódó kínai–afrikai kapcsolatoknak is.
Az 1990-es évek második felére Kínának már jelentős szerep jutott Afrikában. Ekkor jelentek meg az első kedvezményes és piaci árazású kínai hitelek is, illetve ekkor kezdtek el egyre jelentősebb szerepet ölteni az infrastrukturális beruházások. Ezt a kutatók kínai modellnek nevezik. A Sárkány afrikai befektetései az 1998-ban meghirdetett „Go Global” stratégiával álltak összhangban. A „Go Global” stratégia nevében a kínai kormány gyorsítani igyekezett a kínai cégek nemzetközivé válását, valamint ösztönözte külföldi pozíciószerzéseiket, befektetéseiket. Ezáltal Peking befolyása megnőtt a célországokra, melyek a kínai gazdasági növekedés szempontjából fontos forrásokkal rendelkeztek. Az utóbbi időszakban egy egész intézmény létesült Kína afrikai kapcsolatai köré: a 2000-ben létrejött Kína–Afrika Együttműködési Fórum (FOCAC). Ez már nemcsak a gazdasági kapcsolatok egyeztetésének színtere, hanem itt fogalmazódnak meg a teljes Kína–Afrika kapcsolatrendszer stratégiai irányai, magasszintű diplomáciai találkozókon. A kínai–afrikai kapcsolatok alakulása során újabb mérföldkő volt, hogy 2009-ben Kína megelőzte az Egyesült Államokat az Afrikával folytatott kereskedelem mértékében, ezzel a kontinens legnagyobb kereskedelmi partnerévé lépett elő.
Kína 1990-es évek óta zajló afrikai terjeszkedése három hajtóerővel bír: az első a stratégiai érdek (a kínai termeléshez szükséges nyersanyagok és energiahordozók), a második a kereskedelmi és az üzleti érdek (a fizetőképesebb afrikai fogyasztók, valamint megrendelések a kínai vállalatoknak), valamint a harmadik, a politikai érdek (jelenlegi politikai szövetségesek és jövőbeni katonai partnerek), ami ösztönzi Kínát. A Kína–Afrika kapcsolatok még soha nem voltak olyan szorosak, mint ma. Ezt három tényező is megerősíti. Az első tényező a kiváló államközi kapcsolatok megléte. Csupán pár, stratégiai szempontból jelentéktelen afrikai ország ismeri el a Kínai Köztársaságot (Tajvant) a Kínai Népköztársaságtól független államként. Kínának az egységes országot elismerő ötven afrikai ország közül majdnem az összesben van nagykövetsége, és mind az ötven akkreditál nagykövetet Pekingben. A magas szintű személyes találkozók és a hivatalos látogatások rendszeresek a kínai és az afrikai politikai vezetők között. A kínai külügyminiszterek első tengerentúli útja 1991 óta minden évben Afrikába vezet.
A második bizonyíték a még erősebbre fonódó kínai–afrikai kapcsolatokra vonatkozóan a bevándorló közösségek kiépülése. Többmillió főre tehető azon kínaiak – főként munkások és kereskedők – száma, akik az elmúlt évtizedekben Afrikába költöztek. Ők külön kínai negyedeket hoztak létre a kontinens különböző városaiban. A szoros kínai–afrikai partnerség harmadik igazoló tényezője a mélyülő gazdasági kapcsolatok. Ezek a közeledés fő motorjai. Ma már Afrika majdnem valamennyi országában találhatunk példát Kína sokoldalú gazdasági tevékenységére. Kína a partnerséget a kontinens számára nem köti gazdasági feltételekhez vagy politikai reformokhoz, csupán az „egy Kína”-elv elismeréséhez.
A Sárkánynak a kontinensen tapasztalható egyre növekvő politikai befolyását és gazdasági jelenlétét mindemellett éppen a nyugati országoknak a hidegháborút követő stratégiai kivonulása után keletkezett vákuum tette lehetővé. A vákuum betöltésére Pekinget az „egy Kína”-elv érvényesítésén túl elsődlegesen a kontinens hatalmas, jó minőségű, még kiaknázatlan nyersanyagvagyona motiválja. A legfontosabb afrikai nyersanyag Kína számára a kőolaj. A nyersanyagok nem egyenletesen oszlanak el a kontinensen, és az afrikai országok többsége nem tudja kihasználni az ezen adottságaiból fakadó jó lehetőségeit. Kínának a globális gazdasági szerepéhez egyre több kőolajra és egyéb nyersanyagokra van szüksége. Kiváló beszerzési forrása a nyersanyagoknak Afrika, ahol Peking késztermékekkel, az infrastruktúra fejlesztésével (például kikötők, vasútvonalak és utak építése), munkahelyteremtéssel, valamint a tőkebefektetésekkel fizet.
Kína afrikai szafarijának számos hatása és következménye van. A Sárkány afrikai gazdasági tevékenységeinek hatásait azonban nagyon eltérően értékelik. A kritikusok szerint Kína önérdekkövetése a korábbi gyarmatosítókéhoz hasonló, a támogatók szerint a kapcsolatok harmonikusak, győztes-győztes relációk. Az Afrikai Fejlesztési Bank véleményében a középutat választja: a bank 2011-es elemzése szerint valójában az egyes kormányokon múlik a lehetőség pozitívumainak maximalizálása és a negatívumok minimalizálása. A helyi kormányokkal való jó kapcsolatok fenntartásán túl egyre inkább nyitnia kell Kínának az egyre tudatosabb afrikai társadalmak és közösségek igényei és elvárásai felé.
Összefoglalóan megállapítható, hogy a jelenlegi kínai–afrikai kapcsolatok főként a kínai érdekek által motiváltak és domináltak, valamint hajtóerejük háromkomponensű: stratégiai, üzleti és politikai. Az tagadhatatlan, hogy Kína befolyása és részesedése dinamikusan növekszik Afrikában. A kontinenssel szoros kapcsolatok kialakítására törekvő országok közül egyértelműen Kína volt a legeredményesebb. Ügyesen használta ki a Nyugatnak a hidegháború utáni stratégiai visszavonulását követően kialakult vákuumot, és napjainkra előnyös pozíciót tudhat magáénak az afrikai nyersanyagokért folyó nemzetközi versenyben. Arra a kérdésre pedig, hogy Kína ,,gyarmatosítani” fogja-e Afrikát a közeljövőben, az ismertetett adatok tükrében számos lehetséges forgatókönyv elképzelhető. Ami biztos: a szafari zajlik, Kína gazdasági ereje pedig folyamatosan növekszik nemcsak Afrikában, hanem globális szinten is.
