Két tűz között: Nahum Goldmann budapesti tárgyalásai (1937-1938) – 1. rész

1937-ben és 1938-ban – genfi és londoni közvetítéssel – érdekes látogatás zajlott Budapesten. A Zsidó Világkongresszus (1936-tól) egyik vezetője, Nahum Goldmann (1895-1982), aki egyébként a Jewish Agency Népszövetség melletti genfi delegátusa is volt, felvette a kapcsolatot Velics Lászlóval, aki Magyarországot képviselte Genfben. Goldmann később memorandumot is átadott, majd – megfelelő előkészítések után – Budapestre érkezett tárgyalni a magyar illetékesekkel. A tárgyalások célja többes volt, hiszen – a magyarországi cionista tevékenység megkönnyítése mellett – többször elhangzott az a cionista ajánlat is, hogy (cserébe a könnyítésekért) támogatni fogják Magyarország határon túli magyarokért tett genfi erőfeszítéseit is. Tárgyalásait zajos tüntetések és mozgolódások kísérték, s a cionista jobboldal próbálta megzavarni az eseményeket. 

A Magyar Cionista Szövetség és a Ma­gyar Zsidók Pro-Palesztina Szövetség munkája 1935 körül kezdett ellehetet­lenülni. A két szervezet mindaddig – évenkénti belügyminisztériumi en­gedélyellyel – minden további probléma nélkül gyűjtötte a pénzt, illetve az ennek megfelelő sékelt. A sékel a cionista mozgalomhoz való tar­tozás konkrét jele volt, s tagdíjként szolgált. Az összegyűjtött összeget a Keren Kajemet Lejiszrael (Zsidó Nem­zeti Alap) és a Keren Hajeszod („Palesz­tinai Alapítványi Alap”) számára gyűjtöt­ték, amelyek – mint a cionista „világ” nemzetközi intézményei – lehetővé tet­ték azt, hogy a mozgalom földet és gé­peket vásároljon Palesztinában. A Zsi­dó Nemzeti Alap Magyarországon külön periodikát jelentetett meg, többek között a „Föld Sza­vait”, amely pontosan leírta a bevéte­leket és a kiadásokat.

1935. december 31-én a Pro-Palesztina Szövetség gyűjtési engedélye lejárt, s ezt a belügyi szervek nem hosszabbí­tották meg. Indokként a Horthy Miklósné által indított nyomor- és ínségeny­hítő akcióra hivatkoztak, vagyis arra, hogy ennek sikerét minden gyűjtés, így a cionista perselyezés is akadályozza, mert feleslegesen von el pénzt a magyar polgároktól. Az érvelés azért hatott már el­ső látásra is problémásnak, mert a cio­nista alapokba befolyt pénzt – a magyar állam üzleti érdekeit szem előtt tartva és a Magyar Nemzeti Bank közreműkö­désével transzferálták, így a magyar áruk piachoz jutottak Palesztinában, amely – bár volumene nem volt kiemelkedő – magyar nemzetgazdasági célokat is szolgált.

A magyarországi cionizmus tevé­kenységét egy másik jelenség is nehezítette: a cionistákkal szem­ben egyre erősödött a belügyi szervek bizal­matlansága. Már nem csak a jobboldali sajtó olyan orgánumai, mint a „Függet­lenség”, a „Nemzeti Újság” vagy a „Pes­ti Napló”, hanem a belügyi jelentések is nagy ellenszenvet tanúsítottak irántuk. A rend­őrség már korán felfigyelt az úgyneve­zett hachsarák tevékenységére. A hachsarák olyan cionista elő- és felkészítő köz­pontok voltak, ahol a zsidó ifjúságot a pa­lesztinai fizikai munkára képezték ki; így – ha csekély mértékben is –, de a mun­kanélküliségen is segíteni tudtak. A ha­tóságok azonban a bolsevizmus „me­legágyaként”, az „ateista-kommunista veszély” egyik fő hazai „telephelyeként” tar­tották számon őket, s e telepek kollektivisztikus (ha úgy tetszik: szocialisztikus) életformája csak megerősítet­te az előítéleteket. A 1930-as évek máso­dik felét több hachsara-botrány rázta meg, amelyek a külföldi cionista vezetők sze­mében legalább annyira fontosak vol­tak, mint a gyűjtési problémák. Ezek a botrányok főleg a marxista-cionista Hasomer Hacairt, valamint több kisebb, főként baloldali csoportot (például Dror, Stam Chaluc, stb.) érintettek, ám egy idő után az egész cionista mozgalom létét veszélyeztették, hiszen a szélsőjobboldali média folyamatosan ébren tartotta ezt a problémát.

A zavarokhoz az is hozzájárult, hogy a magyar zsidóság csúcsszervei – a Magyar Izraeliták Országos Iro­dáját és a Pesti Izraelita Hitközséget kézben tartó (neológ) Stern Samu és köre – ellen­ségesek volt a cionistákkal szemben. A cionisták és a hitközség vezetése kö­zött – minden híreszteléssel ellentét­ben – nem elsősorban anyagi különb­ségek voltak. Módosabb emberek a Ma­gyar Cionista Szövetség vezetésében is helyet kaptak. De a cionista mozgalom sok olyan zsidó munkásfiatalt is „felszí­vott”, akiket a hitközség nem tudott „megszólítani”. A cionisták így nem csak a hitközségi élet demokratizálá­sát, hanem a fizikai munkát végző zsi­dó rétegek fokozottabb érdekképvise­letét is követelték, amely összekapcso­lódott a cionista mozgalom egyik fő el­méleti és gyakorlati céljával, a kétkezi munkássá történő átrétegződéssel. A hitközségi vezetés árulónak tekintette a „nemzeti” zsidókat, hiszen úgy látták, hogy szétfeszítik az általuk követett asszimilációs politika kereteit, megbontják a magyar zsidó viszonyt. Ennek megfelelően kormányzati össze­köttetéseiket is felhasználták, hogy a cionista törekvéseket megakadályoz­zák. A hivatalos hitközségi lap, az Egyenlőség csak a puszta negativitás szintjén foglalkozott a cionistákkal.

A cionista tevékenység akadályozásá­nak híre hamar eljutott a megfelelő kül­földi helyekre. A Jewish Agency for Palestine (Szochnut/Zsidó Ügynökség), mely a Népszövetség megalakulása után a cionista érdekeket közvetítette a külvilág felé, két európai központjában is akcióba kezdett.

A lengyel és román zsidóságon segíteni akarva, a Jewish Agency ezekben az években folyamatosan próbálta a helyi kormányokkal tárgyalások során javítani a zsidó lakosság helyzetét. Emellett francia és amerikai kormányzati támogatást szerezve akartak küzdeni e két ország zsidóellenes politikája ellen. A Léon Blum francia miniszterelnökkel tárgyaló, lengyelországi és romániai látogatásokat lebonyolító Goldmann figyelmét Magyarország sem kerülte el. Bár az első látogatását szinte negligálta a sajtó, második látogatása már nagyobb sajtóvisszhangot váltott ki. Az őt árulónak tekintő jobboldali cionista-revizionista mozgalom „háborút” hirdetett ellene, amelyre a cionista politikusnak is reflektálnia kellett.

Kik is voltak ezek a Goldmannal konfliktusban álló revizionista cionisták? A Cionista Világszervezet a harmincas évek közepén súlyos válságot élt át. A válság a cionizmuson belüli ellentétes meggyőződésű politikai-ideológiai csoportok konfliktusának volt a következménye. Mindenki igénybe vett diplomáciai eszközöket és tárgyalt a britekkel, a mandatárius hatalommal szemben azonban felerősödtek a kételyek. A cionista jobboldal azonnali államot követelt, míg a baloldal inkább Palesztina fokozatos zsidó betelepítésére helyezte a hangsúlyt. Az arab zavargások, a területi felosztási tervek reflexszerűen különféle cionista magatartásmintákat alakítottak ki. Ilyen körülmények között marginalizálódott, majd vált ki Vladimir Jabotinsky (és a nevével fémjelzett jobboldali-revizionista csoport) a Cionista Világszervezetből és alakult meg Magyarországon is a – hivatalos cionista szervezet mellett – Új Cionista Szervezet.

1937. február 12-én a sajtó által csak „cionista külügyminiszternek” nevezett Goldmann Budapestre érkezett. Itteni tartózkodását azonban különös esemény zavarta meg. A február 16-ra meghirdetett előadását a rendőrség biztonsági okokra hivatkozva (főleg a jobboldali cionisták fenyegetőzései miatt) nem akarta engedélyezni, pedig megtartása érdekében még a (később fontos szerepet játszó) Revíziós Liga főtitkára, Fall Endre (1891–1954) is szót emelt. Végül „Felsőbb” utasításra (belügyminisztériumi beavatkozásra) az előadásra sor került. 

A sajtó 1937 elején – Goldmann első budapesti látogatásakor – tartózkodó volt, Goldmann pedig február 13-án tárgyalt Apor Gábor „rendkívüli követ és meghatalmazott miniszterrel” a Külügyminisztériumban. A cionista Zsidó Szemle – kissé eldugva a hírt – közölte, hogy Nahum Goldmann Budapesten tartózkodott (múlt időben), és hogy szombat este (február 13.) fogadta a „sajtó képviselőit”, majd február 15-én beszélt a cionista választmányi gyűlésén és 16-án a Herzl-teremben. A „sajtó” képviselőit azonban hiába fogadta a cionista vezető, látogatása iránt a szűkebben vette mozgalmi sajtón kívül senki nem érdeklődött, még a neológ és ortodox lapok sem közöltek erről semmit.

A revizionisták ellenszenve nem csak vitriolos hangvételű cikkek írásában merült ki, hanem vezetőjük, Schwartz László feljelentőlevelet is írt a mainstream cionista szövetség ellen. 

„A Magyar Cionista Szövetség – amellyel de facto azonos a Pro-Palesztina Szövetség – függelmi viszonyban lévő tagcsoportja a vörös többségű régi Cionista Világszervezetnek”

– fogalmaztak a jobboldali cionisták a Külügyminisztériumnak 1937 szeptemberében. Amikor hírül vették, hogy Goldmann 1938. februárjában ismét Budapestre látogat és a Magyar Cionista Szövetség szokásos évi országos értekezletén fog előadást tartani, röplapokat terjesztettek és bejelentették a rendőrségen, hogy a programot meg fogják zavarni. A rendőrség államrendészeti osztályának vezetőhelyettese, Reidl Dezső a cionistákat le akarta beszélni az előadás megtartásáról.

Buk Miklós, a cionista szövetség főtitkára február 2-án a Külügyminisztériumban tájékoztatta Szegedy-Maszák Aladárt az előadás körüli bonyodalmakról, így a revizionisták szerepe is szóba került. A cionista szövetség a maga részéről minden óvintézkedést megtett: az előadásra szóló meghívókat csak szigorú ellenőrzés után adta ki és az Országos Frontharcos Szövetség „rendfenntartó vállalatát” is igénybe akarta venni. Az ügy fontosságát mutatja, hogy a február 4-i minisztertanácsi ülésen Kánya külügyminiszter személyesen járt közbe Széll József belügyminiszternél Goldmann érdekében. Magyarország külpolitikai érdekei erősebbnek bizonyultak a revizionisták rendőrségi kapcsolatainál, s a belügyi szervek kénytelenek voltak engedélyezni az előadást. Goldmann Apor Gáborral folytatott eszmecseréjéről nem maradt fenn dokumentum, ám azt lehet tudni, hogy közvetlen hatása nem volt a látogatásnak.

Az értekezlet körüli bonyodalmakat új megvilágításba helyezi Fried Frigyes cionista szövetségi vezető 1938. február 2-án Jeruzsálembe írt levele, melyben panaszkodott a rendőrségre, hogy ahelyett, hogy a 20-30 revizionista „csibészhez” egy újjal is hozzányúltak volna, inkább azt javasolták nekik, hogy ne tartsák meg az értekezletet.

„Természetesen nem áll módunkban megfogadni ezt a bölcs tanácsot. Reméljük, hogy Goldmannra való tekintettel megkapjuk az engedélyt az értekezlet megtartására” –

fogalmazott Fried, és az ifjúsági mozgalmakból jelentkezett rendezőkön kívül húsz „markos embert” fogadtak fel a rend megőrzése végett. Natan Ben Chaim, a magyarországi revizionista mozgalom történetírója egy (hozzám írt) levelében (1995.július 25.) a rendezvény sikeres megzavarásáról beszélt, ám erre nincsen további bizonyíték.