Mintakövetéssel utolérhetjük a Nyugatot – üzente az elit a kilencvenes években Közép-Európa népeinek. Nekünk kell formálni a mintákat – mondják nekünk ma, miközben a régió gondjai ugyanúgy sokasodnak az utóbbi harminc évben is.
,,A várva-várt Nyugat – Az 1970–80-as évek Nyugat-várása” címmel szervezett az NKE EJKK Közép-Európa Kutatóintézete beszélgetést Stefano Bottoni történész és Csizmadia Ervin politológus részvételével a Közép-európai koraesték online sorozatában Hatos Pál intézetvezető moderálásával.
A kutatók párbeszéde szerencsére mellőzte a képzelt nyugati jólét közhelyes paneljeit (farmer, bakelit, konyak), ehelyett inkább eszmetörténeti szempontból igyekeztek felderíteni Kelet-Európa Nyugat-várását. Stefano Bottoni, történész, a Firenzei Egyetem tanára, korábban az MTA BTK tudományos főmunkatársa hozzászólásában két alapgondolatot fejtett ki. Elsőként azt, hogy a nyugati csatlakozás, a felzárkózás mintája – elsősorban a korabeli értelmiség által a rendszerváltozás előtt felvázolt reményként – hogyan bukott meg napjainkra. Másrészt pedig arra a kérdésre kereste a választ, lehetséges-e a régióban felhalmozott sérelmeket meghaladni, azaz egyesíthető-e hosszútávon Közép-Európa?
A mintakövetés bukása
Bottoni kiemelte, a kilencvenes években az emberek pozitívan tekintettek a nyugati mintájú átalakulásra, az elit célja pedig egyértelmű volt: mihamarabb csatlakozni kívántak az Európai Unióhoz. A 2008–09-ben bekövetkező pénzügyi és társadalmi összeomlás azonban azt is jelezte, a korábban helyesnek ítélt folyamat megtorpant, sőt a szocialista kor iránti nosztalgia is felbukkant a térségben. Az a gondolat, hogy a Nyugathoz való felzárkózás egyetlen akadálya a szovjet befolyás, így ennek megszűnésével minden gondunk megoldódik, mára egyértelműen megbukott. Hiszen ezzel szőnyeg alá söpörték a régió korábban is meglévő problémáit. Például azt, hogy még az sem igazán eldöntött, mik a régió földrajzi, történelmi, kulturális határai; mely országok részei és melyek nem Közép-Európának. Igen erős például a nyugati kereszténység a középkorban a római limes alapján meghúzott történeti határa. Az Elba, Lajta folyók által kijelölt, mára inkább kulturális, civilizációs határ elképesztően stabil.
A kollektív veszélyérzet
Ami bizonyosan kudarc: Kelet-Európának nem sikerült megértetnie másokkal, hogy a régióban miért ennyire jelentős a nemzeti kérdés. Az itt élő népekben az évszázadok folyamán alakult ki a kollektív veszélyeztetettség érzése, ami mozgatja a politikát és kulturális életet, valamint meghatározza a nemzeti lét kereteit. A nyugatiak sosem szembesültek például azzal, hogy ha elbuknak egy csatát, akkor megszűnnek. Ráadásul a régióban a nemzetet olyan értelmiségek hozták létre, akik kivételes küldetésként tekintettek erre a feladatra. A nemzeteszmék így egymást kizárók, azaz minimális tér marad a kooperációra. Mindeközben a nemzetállamiság fogalma több nyugat-európai országban mára jelentősen átalakult, így még nehezebb értik meg a veszélyeztetettség kelet-európai érzését. Bottoni még azt is kiemelte, hogy bár mi akkor alig vettük észre, de az Európa-projekt 2005-ben megbicsaklott. Ekkor buktatta meg Franciaország és Hollandia népszavazáson az EU alkotmányozási terveit. Felbukkant a vélemény: minek vettük fel a keleti országokat, hiszen nem ide valók. Eközben Lengyelországban az akkor is kormányon lévő PIS is újraírja a nemzeti narratívát: ’89-et elárulták, ezért újra kell kezdeni a rendszerváltozást, nem feltétlenül úgy, hogy mindenben követjük a nyugati normákat.
Hiányzott egy generáció
Hozzászólásában Csizmadia Ervin politológus, az Eötvös Lóránt Kutatóközpont Politikatudományi Intézetének főmunkatársa, a Miskolci Egyetem docense árnyalta ezt, a nyugatosodás bukásáról szóló víziót. Azt ugyan elismerte, hogy a szolgaian mintakövető nyugatosság eszméje, amely a kilencvenes években a régiót irányította, valóban megbukott. Ugyanakkor itthon felbukkant egy másik eszme: a mai kormánypárt generációja magát a mintát akarja formálni, és ez az eszme ma is virulens. Fontos látni, hogy a Nyugathoz való csatlakozás szinte állandó kihívásként tornyosul a magyar politika és társadalom előtt. A 80-as évek második felére ebben kivételes helyzet alakult ki: a szovjet rendszerbe ágyazott Magyarország számára a geopolitikai változások nyomán a nyugati politikatudomány felkínálta a demokratizálódás lehetőségét. Komoly írások jelennek meg ekkor konkrét sorvezetőkkel, forgatókönyvekkel a magyar politológusoknak. Ezek az útmutatások kizárólag a jelenre fókuszáltak, azaz semmilyen történeti dimenziót nem vettek figyelembe. Feltételezték, hogy a csatlakozás létrejöhet, ha van elég cselekvésre képes ember. Így háttérbe került az a kérdés is, hogy készen állnak-e ezek az országok a változásra.
Mintakövetés kontra mintaformálás
A Nyugat a 80-as évek magyar folyóirataiban egyértelműen egy absztrakt modellként jelenik meg, amelyet mi bármikor lemásolhatunk. Egyszerűen: ami itthon nem működik, azt onnan kell átvenni, lemásolni, és itt is működni fog. Az egyoldalú mintakövetés válik a rendszerváltó értelmiség kánonjává – és ez az a modell, amelynek ma a bukásáról beszélhetünk. Ugyanakkor a rendszerváltás időszakában sok generáció még hiányzott a közgondolkodásból. Ez a generáció a saját tapasztalásai alapján arra jut, hogy a mintát inkább formálni szeretné. Ma e két realitás – a mintakövető Nyugat-követés kontra mintaformáló Európa-követés – áll egymás mellett. Szintézis ebben aligha lesz, tehát fontosabb, hogy megkezdődjék egy vita, hogy kezdjen ezzel valamit a hazai közélet.
Fedezzük fel saját identitásunkat
Az eszmecserét Mitrovits Miklós történész, az NKE EJKK Közép-Európa Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa azzal a fontos megjegyzéssel egészítette ki, hogy közép-európaiként mindig is európaiak voltunk. Ezzel az identitással máris jelentős kérdéssé válik, hogy a Nyugat-várás egyenlő-e Európával. Példaként hozta ebben Lengyelországot, ahol egyöntetű a vélemény, hogy a Nyugat mindig cserbenhagyta a lengyeleket. Így sokkal inkább bíznak az USA-ban, mint bármelyik nyugat-európai országban.
Fontos kérdés az is, hogy mennyire lehet utolérni a Nyugatot. Ha csak elmaradottságról van szó, akkor egyszer nyilván utolérhetjük. Ugyanakkor figyelmeztető, hogy ilyen utolérésre mindössze egyetlen példa van: 1945 után Skandinávia a centrum része tudott lenni. Ez soha másnak nem sikerült eddig. Ha viszont az feltételezzük, hogy a régióban inkább egy elkanyarodásról van szó, akkor fölösleges hajszolni az utolérés ideáját. Az elkanyarodás gondolata észszerű magyarázatokat ad az eltérésekre is, így nem kell sem feladnunk, sem meghaladnunk közép-európai identitásunkat, történelmi adottságainkat.
Nyitókép forrása: Fortepan / Szalay Béla
