A Ludovika Akadémiának az intézmény 1872–1945 közötti fennállása során 28 igazgatója (1890-től: parancsnoka) volt. Az ő életútjukat mutatja be Balla Tibor ezredes, hadtörténész, A honvédtisztképzés irányítóinak arcképcsarnoka című könyvében, amely az idén jelent meg a Ludovika Egyetemi Kiadó gondozásában.
Balla Tibor hiánypótló munkája egyszerre nyújt betekintést a hazai hadtörténelem neves vagy olykor kevésbé ismert szereplőinek az életútjába és az intézmény általuk fémjelzett korszakaiba. A magyar királyi Honvéd Ludovika Akadémia igazgatói és parancsnokai, 1872–1945 alcímet viselő mű részletes, többoldalas önéletrajzokkal szolgál, melyeket a szerző korábbi műveiben is megszokott gazdag képanyag egészít ki, a Hadtörténeti Múzeum fotográfiái mellett a szerző saját tulajdonú képeiből is. Ezek nem csupán a szó szerint vett „arcképcsarnokot” alkotó portrék, hanem a Ludovika Akadémia életét – tisztavatásokat, bálokat, gyakorlatokat, kiképzéseket stb. – bemutató fényképek is, melyek által mintegy életre kel a könyvben tárgyalt hét évtized.
A hazai honvédtisztképzés élén álló vezetők számából is kikövetkeztethető, hogy a legtöbben másfél-két éven át töltötték be a tisztséget, bár volt példa pár hetes, illetve több mint egy évtizedes megbízásra is. Érdekes végigkövetni a könyvben kirajzolódó életutakat, ismerve azokat a történelmi helyzeteket – a szabadságharc, a kiegyezés, a Monarchia, az első világháború, a Tanácsköztársaság stb. – melyek az érintettek katonai tapasztalatait és szerepvállalását megalapozták és keretbe foglalták.
Legyen szó akár az Aradon 1849-ben halálra, majd várfogságra ítélt boczonádi Szabó Józsefről (később a Ludovika 5. vezetője), a szülei révén zsidó származású székelyi Nyíri Sándorról (8. intézményvezető), a Tanácsköztársaság vezérkari főnökeként is szerepet vállaló Stromfeld Aurélról (15. a sorban), vagy az utolsó parancsnokról, a nyilas érában kinevezett Kocsis Lászlóról – de ugyanígy a könyv bármelyik másik szereplőjéről –, életrajzukat sorban olvasva a XIX. és XX. századi magyar történelem páratlan lenyomatát kapjuk a kezünkbe.
Az arcképcsarnokban ismertetett életrajzok alapján megállapítható emellett a parancsnokok nemzetiség és anyanyelv, vallás, életkor, társadalmi állapot, haderőnem és egyéb jellemzők szerinti megoszlása is, amelyet a könyv bevezetője részlegesen be is mutat, mindazonáltal akár táblázatos formában összefoglalva is izgalmasan informatív melléklet lehetett volna. Bár néhány kisebb adat és összefüggés kimaradt az életrajzokból – pl. Csesznák Benő esetében a nemesi származása és a szülei (Csesznák János és Fábián Terézia); az utolsó parancsnok, Kocsis László esetében az anyja neve (Török Margit), vagy az a tény, hogy Beregfy Károly vezérezredes veje volt, és az intézményvezetői kinevezése egybeesett az apósa honvédelmi miniszteri kinevezésével –, mindezek ellenére a munka kiváló szakmai alapossággal, adatokban gazdagon, ugyanakkor a téma iránt érdeklődő laikusok számára is élvezhetően mutatja be egy-egy eseménydús pályaív és a Ludovika Akadémia metszéspontjait.
Megjegyzendő még, hogy mivel a könyv alapját e metszéspontok szolgáltatják, a könnyebb időrendi áttekinthetőség érdekében érdemes lett volna az intézményvezetők Ludovika élén eltöltött éveit rögtön a nevek alatt jelezni, jobban kiemelve ezeket a részletes életrajzokból.
Ugyanakkor ezek az apróságok nem vonnak le semmit abból a tényből, hogy A honvédtisztképzés irányítóinak arcképcsarnoka megírásával a későbbi kutatók számára megkerülhetetlen alapmű született, amely a nem szakmai közönség számára is tanulságos és érdekfeszítő olvasmány.
Balla Tibor: A honvédtisztképzés irányítóinak arcképcsarnoka. Ludovika Egyetemi Kiadó, 2022.
Nyitókép: A Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia épülete. A felvétel 1880-1890 között készült. (Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára/ Klösz György fényképei)
