Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Eötvös József Kutatóközpont (EJKK) Közép-Európa Kutatóintézetének (KEKI) szervezésében zajlott le a Párhuzamos narratívák. A magyar–horvát és a lengyel–litván államközösség emlékezete a 20. század első felében című workshop március 13-án, a John Lukacs Társalgóban. A rendezvényen Bedők Péter történész világított rá arra, miként alakították az etnocentrista múltértelmezések az egykori társországok egymásról alkotott képét
Észak-déli tengely és közös pátriatudat
A közép-európai térség meghatározása során gyakran merülnek fel különböző földrajzi és politikai szempontok, legyen szó a Duna-völgyéről, a Habsburg-örökségről vagy a Visegrádi Együttműködésről. Bedők Péter előadásában egy sajátos, észak-déli tengely mentén vizsgálta a régiót, párhuzamba állítva a lengyel–litván és a magyar–horvát államközösséget.
Bár a földrajzi távolság jelentős, a vizsgált népeket összekötötte az azonos kultúrkör, a közös állami és egyházi szervezet, valamint az évszázadokon át megőrzött belső autonómia. Ez a „közös pátriatudat” különböztette meg ezeket a viszonyokat például a magyar–román vagy a lengyel–ukrán kapcsolatoktól. Érdekesség, hogy mind a horvátok, mind a litvánok rendelkeztek saját államisággal a közös állam létrejötte előtt, és ezt az emléket az évszázadok során is fenntartották.
Testvérpárok és nemzeti narratívák
A 19. és 20. század folyamán a kialakuló nemzeti történetírások gyakran kompetitív versenyhelyzetbe kerültek. Míg a magyar és lengyel oldal hajlamos volt a szeparatista törekvéseket háttérbe szorítani, addig a horvát és litván fél gyakran felnagyította azokat. Ezt a kettősséget jól szimbolizálja a Narutowicz testvérpár sorsa: míg Stanisław a litván függetlenségi nyilatkozat aláírója lett, testvére Lengyelország első köztársasági elnökeként vonult be a történelembe.
A horvát történettudomány egyik sarkalatos pontja volt a dicső kora középkori múlt hangsúlyozása. Arra hivatkoztak, hogy királyságuk idősebb a magyarnál, és a kereszténységet is korábban vették fel. Kiemelt szerepet kapott Tomiszláv király alakja, akinek 1925-ös millenniumi emlékéve során azt is hangsúlyozták, hogy annak idején sikerült távol tartania a honfoglaló magyarokat a horvát területektől.
Szerződés vagy hódítás?
A közös államiság megítélése alapvető különbségeket mutat a két nép emlékezetében. A horvát történészek, mint például Ferdo Šišić, elvetették a hódítás elméletét, és helyette egyfajta szerződéses viszonyként (Pacta Konventa) értelmezték a magyar–horvát uniót. Ezzel szemben a magyar történetírás, például Hóman Bálint munkásságában, gyakran birodalmi expanzióként és szükségszerűségként mutatta be a déli terjeszkedést.
A horvát közvéleményben és tudományosságban végig jelen volt az az érvelés, hogy Horvátország a Magyar Királyságon belül is önálló állam maradt, nem pedig egy egyszerű tartomány. Ez az államiság-tudat egészen 1918-ig meghatározta a politikai gondolkodást.
A szakítás traumája és az új rend
Az 1848–49-es események mély nyomokat hagytak a magyar–horvát viszonyban, de a végső törést 1918 hozta el. A magyar közvélemény értetlenül és olykor sértetten fogadta a horvátok elszakadását. Ezt hűen tükrözi Tarcai Gizella korabeli naplóbejegyzése, amely „hűtlen nemzetként” hivatkozott a távozó horvátokra, hangsúlyozva a magyar Szent Korona védelmező szerepét.
A két világháború közötti Magyarország figyelme azonban elsősorban a magyar lakta területek visszaszerzésére irányult, így a horvát kérdés némileg háttérbe szorult a „Szent István-i birodalom” újraalkotásának vágya mellett.
Geopolitikai kényszerek és a kereszténység bástyái
A lengyel–litván unió létrejöttét – a magyar–horvát kapcsolathoz hasonlóan – alapvető geopolitikai okok motiválták: mindkét államot fenyegette az orosz terjeszkedés, de leginkább a balti térségben domináns német lovagrend. Az 1385-ös krevói egyezmény, amely Nagy Lajos lánya, Szent Hedvig és Jagelló házasságát készítette elő, mérföldkő volt ebben a folyamatban. Lengyel szempontból ez a misszió a kereszténység terjesztését és a „kereszténység védőbástyája” (Antemurale Christianitatis) szerep betöltését jelentette a keleti hódításokkal szemben.
A források ugyanakkor rámutatnak a két viszonyrendszer közötti különbségekre is: míg a horvát nemesség megőrizte saját identitását és nemzeti szerkezetét, addig a litván elit az évszázadok során jelentős mértékben ellengyelesedett. Ez a folyamat később komoly kihívások elé állította a litván nemzetépítést, ahol a 19. században szinte „keresni kellett a litvánokat a litván történelemben”.
Inkorporáció vagy föderáció?
A közös államiság megítélése éles vitákat szült a történetírásban. A lengyel narratívában megjelent az úgynevezett inkorporációs tézis, amely a krevói egyezmény szóhasználatára alapozva Litvánia bekebelezését hirdette. Ezzel szemben a litvánok hangsúlyozták, hogy a nagyfejedelemség külön kormányzati struktúrával, saját kincstárral és hadsereggel rendelkezett.
A két világháború közötti időszakban Oskar Halecki lengyel történész a Jagelló-eszme keretében egyfajta föderalista kooperációt vizionált a térség népei között, ám a litvánok ezt az alárendelt szereptől tartva elutasították. A litván nemzettudat ebben az időben már nem a pogány múltat, hanem Vitold (Vytautas) nagyfejedelem alakját állította középpontba, aki a 15. század elején a független litván királyság megteremtéséhez legközelebb állt. Az ő 1930-as emlékéve az önálló államiság szimbólumává vált, összekapcsolódva a lengyel fennhatóság alatt álló Vilnius visszaszerzésének igényével.
A nacionalizmus sebei és az emigráció reményei
A 19. században megerősödő nacionalizmus alapjaiban változtatta meg a korábban döntően pozitív, rendi öntudaton alapuló kapcsolatokat. A magyar–horvát viszonyban a 20. századra a Muraköz elcsatolása és a kölcsönös ellenségképek váltak meghatározóvá. Érdekesség azonban, hogy a horvát emigráció körében – például Ivó Lendić költő vagy Vinkó Krisković jogász írásaiban – még az 1950-es években is felmerült a magyarokkal való katolikus-föderatív összefogás gondolata a szerb és német hegemónia ellenében.
A lengyel–litván viszonylatban Alexander Brückner 1910-es éles kritikája szemlélteti a feszültséget, aki a litván kultúrát csupán a lengyel egyik „leágazásának” tekintette. Ezt a fajta lengyel „büszkeséget” még 1991-ben is felemlegette egy litván szerzetes, hangsúlyozva, hogy ez a szemlélet gátolja a szomszédos népek spirituális és egyenrangú párbeszédét
Az együttműködés búvópatakjai
Bár a 20. század végére a föderációs elképzelések nagyrészt eltűntek, és a hangsúly a jó szomszédi kapcsolatokra helyeződött, a múltbéli minták ma is tanulságosak. A források összegzése szerint az etnocentrista múltfelfogás hosszú időre ellehetetlenítette a közös nevezőt, a történelem során ugyanakkor mindkét régióban búvópatakszerűen jelen volt az igény egy lazább, föderatív együttműködésre a nagyhatalmi nyomással szemben.
Nyitókép: Adam Mickiewicz lengyel költő és író szobra Vilniusban, forrás: Birute / depositphotos.com
