Carl Schmitt és Izrael lokális világháborúja címmel került sor Turán Tamás előadására a Molnár Tamás Kutatóintézet (MTKI) szervezésében a John Lukacs Társalgóban március 18-án.
A rabbinikus irodalmat, a magyar zsidóság 19–20. századi vallás-, tudomány- és eszmetörténetét, valamint az európai héber könyvtörténetet kutató történész előadásában a közel-keleti háború jellemzőit elemezte Carl Schmitt német jogász, filozófus partizánelmélete alapján.
A nemzetközi jog bajban van ezzel a konfliktussal – szögezte le Turán Tamás mindjárt az elején –, hiszen míg a például az orosz–ukrán háború viszonylag szimmetrikus, s így azt a nemzetközi jog fogalmai nagyjából kezelni tudják, ám a közel-keleti terepen számos olyan tényező árnyalja a helyzetet, amelyek a nemzetközi szervezetek számára megnehezítik a helyzet értelmezését.
A partizán elmélete
Carl Schmitt A partizán elmélete című, magyarul is megjelent munkájára utalva a történész elmondta: a fogalom a 19. században a honvédő szabadságharcost jelölte, s ezt a nemzetközi jog is kezelni tudta. Ám amikortól a világforradalmár képzete kezdett hozzá kapcsolódni, a jogászok „elvesztették a fonalat”: ezt a fajta harcmodort nem lehetett beilleszteni a nemzetközi jog rendjébe. A kutató jelezte: előadásában Schmitt munkájának ezt az irányát meghosszabbítva, kategóriáit felhasználva, gondolatait extrapolálva elemzi a közel-keleti fejleményeket.
A háború hátterének ismertetése után Turán Tamás négy jellemző alapján mutatta be a fegyveres konfliktus sajátosságait. Amely, tette hozzá, palesztin oldalról vallás-, izraeli részről pedig egzisztenciális harc, a függetlenségi háború meghosszabbítása, amelynek célja a zsidó állam helyzetének régióbeli konszolidálása. „A világ közvéleménye számára ez a háború már unalmas, a résztvevők azonban elszántan folytatják” – állapította meg.
Mélységek nélkül
Elsőként a térrendezés és a térviszonyok alapján elemezte a harcokat, amelyek öt fronton és sokrétű hadviselés formájában zajlanak. Mint mondta, azoknak katonai-taktikai szempontból nincs stratégiai mélysége, hiszen egy apró államról van szó – szemben az oroszok által folytatott háborúkkal, amelyek óriási anyag- és tértartalékokkal voltak képesek a történelem során kifárasztani a mindenkori ellenfeleket. „Izrael azonban az ellenkező véglet, ezért katonai doktrínája a megelőzésre épül – márpedig ebben egy nemzetközi jogi probléma rejlik. Az ugyanis a preventív háborút nemigen ismeri el. Aki ilyet indít, az agresszor, s egy ilyen lépés súlyos bűnnek számít a nemzetközi közvélemény szemében” – ismertette a szakértő. A partizánharcokkal összevetve azokra itt a föld alatt zajló intenzív hadviselés utal, amely mögött az izraeli hadsereg bevonása áll, s amely rengeteg civil áldozatot követel.
Másodikként, a technika és harcmodor górcső alá vétele kapcsán elhangzott: a nem elhanyagolható jelentőségű kődobálásól a ballisztikus rakétákig széles spektrum jellemzi a harci technikákat, miközben 4–500 kilométernyi alagutat kellene feltárnia az izraeli hadseregnek, ám ez évekig eltarthat.
Élő pajzs
Ami a harcok mögötti értékrendet és társadalmi környezetet illeti, a Gázai övezetet a Hamász a 2006-os választások óta tartja fennhatósága alatt, s jóllehet azóta nem tartottak választásokat, a szervezetnek máig komoly legitimációja van. Az élő pajzs doktrína kapcsán nagyon plasztikusan látható az aszimmetria és a két katonai felfogás közti különbség. Míg a nemzetközi szervezetek és közvélemény felháborodik a civil áldozatok magas számán, palesztin szempontból a katonai és a civil áldozatok közti különbségtétel nem létezik – miközben az áldozatok 60 százaléka civil.
A negyedik szempont a világpolitika. A proxyháborúk logikája alapján látható, hogy Izrael mögött az USA, a Hamász mögött pedig elsődlegesen Irán áll. Carl Schmitt elmélete szerint a civil lakosságot ilyenkor jellemzően szembeállítják a megszállókkal, „felhergelik” a betolakodók ellen. Palesztin területeken az élő pajzs taktika ezt a cél (is) szolgálja – véli a szakértő.
Döcögve zabolázás
Létezik néhány, a fenti szempontokhoz kapcsolódó dilemma is, amelyekkel a nemzetközi jog nem igazán képes megbirkózni.
Az egyik ilyen az, hogy a partizán ebben a háborúban honvédő harcosnak vagy világforradalmi ügynöknek tekinthető-e. Hiszen a Hamász a Muszlim Testvériség nevű közel-keleti iszlamista szervezet egyik szárnya. A másik a technikai fejlődés okozta kérdés: mi tekinthető arányos válaszcsapásnak? Melyik harcmodor definiálja azt? A harmadik a háttérben álló támogató országokkal kapcsolatos: hogyan lehet a harci konfliktust elkülöníteni az „állami szponzoroktól”? A nemzetközi jog ugyanis utóbbiakkal nem számol, szankciókat sem állapít meg velük szemben. Végül pedig a Schmitt-i ellenség doktrína szerint a partizán számára a betolakodó abszolút ellenség, akikkel szemben minden eszköz megengedett. „E »szabályok nélküliséget« a nemzetközi konvenciók csak döcögve próbálják megzabolázni – de nem működik. Márpedig Irán számára Izrael a »kis«, míg az USA a »nagy« sátán…” – zárta gondolatait a történész.
