Az „1953: Sztálin halála hogyan változtatta meg a világot?” című konferencián jártunk.
Zachar Péter Krisztián, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi- és Nemzetközi Tanulmányok Karának (ÁNTK) nemzetközi dékánhelyettese köszöntőjében elmondta: az ÁNTK oktatási és kutatási szempontból egyaránt lényegesnek tartotta, hogy a korabeli diktatúrához kapcsolódó politikai folyamatokat és kérdéseket szakmai fórum keretében megvitassák. Az esemény apropóját Sztálin halálának évfordulója adja. A diktátor nevéhez milliók halála fűződik. Vajon halála mennyire befolyásolta hazánk és a térség mozgásterét és mennyire jelentett korszakhatárt? – e kérdésekkel foglalkozik a kétnapos konferencia. Fontos, hogy az igazsághoz ragaszkodva nevezzük meg a felelősöket, bűnösöket és az is, hogy ezek az ismeretek a tanulásba is beépüljenek, a hallgatók valós képet kapjanak erről az időszakról. Semmi sem állhat a történeti igazság bemutatásának útjába. Ehhez előítéletmentesség szükséges – szögezte le Zachar Péter Krisztián.
Horváth Attila, az ÁNTK Állam- és Jogtörténeti Tanszékének vezetője szintén köszöntötte a megjelenteket. A témaválasztás nem véletlen: 1953 óriási fordulatot hozott Európa és a világ történelmében – jelezte. A rettegett diktátor úgy halt meg, tette hozzá, hogy igazán orvosok sem tudtak már mellette lenni, hiszen megölette őket. A félelemre épült rendszer halála után másféle keretek közé szorult ugyan, de az derült ki, hogy valójában megreformálhatatlan. A tanszékvezető emlékeztetett: a szóban forgó esztendőben a világ más részein is fontos események zajlottak, kirobbant a berlini felkelés, Lengyelországban letartóztatták Wyszyński bíborost, Magyarországon a Rákosi vezette pártlista – nem meglepő módon – győzelmet aratott, ám nem sokkal később Moszkvába hívatják Rákosit, bírálatot kap, és Nagy Imrének kell átadnia a hatalmat.
A konferencia első szekciójában M. Kiss Sándor Széchenyi-díjas magyar történész, professor emeritus, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettese A „kríziskezelő” címmel tartott előadást. Ebben elsőként a múlt század magyar történelme szempontjából lényeges korszakhatárokat vette sorra, majd Nagy Imrét először egy saját maga által írt idézettel jellemezve hozta közel a hallgatósághoz. A mártír miniszterelnök ebben úgy fogalmaz, hogy amikor „baj” volt, mindig őt vették elő, legyen szó a földreform végig viteléről, a „reakciós” pártok kezeléséről, a begyűjtésekről, vagy az ’56-os forradalom utáni szerepvállalásról. Eközben hajszát folytattak ellene.
Szó esett a korszak egyház elleni fellépéseiről, a Kisgazdapártban lévő „reakció” elleni harcról is Nagy Imre személye, fellépése kapcsán, és részletesen szólt a professzor Nagy Imre Népfront-koncepciójáról is. Ennek lényege az lett volna, hogy a kommunista párt mellett külön szervezetbe tömörülve megjelenhessenek más vélemények is, a magyar értelmiség is megszólalhasson.
Nagy Imre afféle eszközember volt. Meg kellett volna szelidítenie a megvadult lovat – a rendszert magát –, de ő másképp gondolkodott. Ezt a feladatot végül más tette meg.
Zinner Tibor történész, egyetemi tanár Újabb likvidálás a jogvégzettek között című előadásában részletesen beszámolt arról az 1953-ban lezajlott folyamatról, amelynek eredményeképpen többszáz bírót távolítottak el a magyar igazságszolgáltatás rendszeréből. Annak célja az érintett apparátus „megbízhatatlan elemeinek” kiiktatása volt, a javaslatot Nagy Imre is láttamozta, a kormányülés pedig elfogadta. E folyamat eredménye lett az, hogy 1956-tól kezdve négy- vagy nyolc elemit követően minimális jogi ismeretekkel rendelkezők tömegesen szereztek komoly befolyást, pozíciókat Magyarországon, akik „ujjlenyomatukat hagyták a magyar igazságszolgáltatás tragikus történésein”.
E tisztogatás Péter Gábornak, az ÁVH vezetőjének cionista kirakatperével vette kezdetét; egy hónap alatt a „Péter Gábor és társai”-ügyben 80 embert vettek őrizetbe. A likvidálási folyamat az Igazságügyi Minisztériumra is áttevődött, s a perek Nagy Imre kormányra kerülése után is folytatódtak. A bírói kart végül gyakorlatilag teljes egészében lecserélték, 1100 bírót mozdítottak el állásukból. Az újoncok az un. bírói akadémiáról érkeztek, a fogalmazói személyzet helyére pedig irodisták kerültek, azaz az egész rendszerszintű működést tették tönkre.
Wilhelm Brauneder osztrák jogász, egyetemi tanár előadásában Ausztria szovjet megszállásának időszakáról szólt. Az országot a háborút követően négy megszállási zónára osztották – francia, angol, amerikai, orosz -, ám kialakítottak egy ötödiket is, egy nemzetközit, amelyet a szövetségesek együtt igazgattak. A zónahatárok az államhatárokhoz hasonlóan különültek el egymástól.
A szovjet zónák iskoláiban Sztálin és Lenin képei kerültek a falakra, s Bécset is zónákra osztották. A főváros „szovjet” területein a közterek egy részét is átnevezték, lett például Vörös Hadsereg hídja és Sztálin tér is.
A német tulajdonban lévő gyárakat, finomítókat kisajátították, a szovjet többségi tulajdonban lévő cégek osztrák állami részesedését elkobozták, e vállalatokat a szovjet gazdaságba integrálták, azok épületeire vörös csillagok kerültek.
Jóllehet 1955-ben, az osztrák államszerződés aláírásakor a szovjetek kivonultak, a turizmus e zónában teljesen visszafejlődött, s ennek hatása évtizedek múltán is érezhető maradt.
Horváth Attila A kitelepítettek, deportáltak kártalanításának elmaradása címmel arról értekezett, hogy mi történt az 1953-as évben a börtönökből kiengedett emberekkel, miképpen folytatódott életük. E kérdések jogi háttere máig tisztázatlan, hiszen a jog nem tudja értelmezni, miképpen rendelkezhet egyetlen papír ingatlanok átvételéről, társbérlők beköltöztetéséről, munkatábori behívásokról.
A munkatáborokat a tiszalöki kivételével bezárták, ám Budapestre például csak az költözhetett, aki igazolni tudta, hogy a fővárosban tartózkodása „feltétlenül fontos”. Voltak, akik megpróbálták jogi úton visszaszerezni ingatlanjaikat, ám kérésüket elutasították. A korábban elhurcolt tulajdonosok lakásaiban ugyanis ekkor már káderek laktak: pártembereket költöztettek be, az ők kilakoltatásuk fel sem merült. Minthogy jutalomként kapták ezen ingatlanokat a káderek – valójában inkább bérlőként, mert az épületek állami tulajdonba kerültek -, ezáltal bűnrészessé is váltak. Azt az ügyvédet pedig, aki esetleg felvállalt volna ilyen ügyet, eltávolították az ügyvédi kamarából. (A rendszerváltáskor is csak kárpótlási jegyet kaphattak az egykori tulajdonosok.)
A konferencia további részében a résztvevők előadásokat hallhatnak még egyebek mellett a Magyar Néphadsereg és az ÁVH átalakításáról, Péter Gábor peréről és az ÁVH átszervezéséről, a szovjetizálás vidéki hatásairól, a pártállam külpolitikájáról és a GULAG rabok hazatéréséről is.
