Rekordszáraz tavasz, vízhiányos talajok, egyre gyakoribb hőhullámok és szélsőséges időjárás – ezek már nem a jövő, hanem a jelen kihívásai. Mit jelent mindez a mezőgazdaság, a vízgazdálkodás és a mindennapjaink számára, illetve hogyan lehetne alkalmazkodni a változó klímához? Hetesi Zsolttal, a Víztudományi Kar egyetemi docensével jártuk körül a hazai aszály kérdéskörét.
Az idei tavasz országos átlagban nagyon száraz volt. Március elejétől május végéig összesen 79,5 milliméter csapadék hullott, miközben az 1991–2020-as sokéves átlag 139 milliméter. Vagyis nagyjából 60 milliméter eső hiányzott, ami 43 százalékos elmaradást jelent. A legkirívóbb az április volt: akkor a szokásos csapadékmennyiségnek mindössze körülbelül a tizede esett le. Ha az előző évekkel vetjük össze, akkor is jól látszik a hiány: 2025 tavaszán 142, 2024-ben 130, 2023-ban pedig 161 milliméter csapadék hullott. Az idei érték ezeknél rendre 44, 39, illetve 51 százalékkal kevesebb. Tehát nem arról van szó, hogy az idei tavasz valamivel szárazabb volt: az előző három év tavaszi csapadékának nagyjából csak a fele-kétharmada érkezett meg.
Az aszály ára
Nem egyszerűen arról van szó, hogy a növény kisebb lett, majd egy nagyobb eső után mindent bepótol és helyreáll a rend. A fejlődésnek vannak olyan szakaszai, amelyek a későbbi növényre és a termésre is negatív hatással vannak. Az őszi kalászosoknál és a repcénél a vízhiány éppen a szárba indulás, a virágzás és a szemképződés időszakában jelentkezett. Ennek következménye ritkább állomány, kisebb zöldtömeg, kevesebb vagy gyengébben kitelt szem, végül pedig alacsonyabb hektáronkénti termés lehet. Egy-egy jókor érkezett eső a Dunántúlon még segített a kalászosoknak, így a Dunától nyugatra egészen elfogadható a betakarítás eredménye. Tolna megyében, Hetesi Zsolt szűkebb pátriájában az őszi árpa betakarítása a végéhez közeledik, a termésátlagok 65–70 mázsásak, ugyanakkor ugyanezen terményről az Alföldről elkeserítő, 2–3 tonnás adatokat is hallani gazdász körökben. Ezek a növények mostanra már az érés közelében járnak, tehát a június végi eső a kiesett termést érdemben nem hozná vissza. A HungaroMet műholdas adatai szerint az idei maximális zöldtömeg jócskán elmaradt az átlagostól, a növények leszáradása is korábban kezdődött meg, a máskor hagyományosan Péter–Pál napon kezdődő aratás (június 29.) Tolnában pl. már két héttel korábban kezdődött.
A kukorica még képes valamennyit javítani, de ehhez rövid időn belül tartós, talajba beszivárgó csapadék kellene. Néhány milliméteres zápor itt nem sokat ér: benedvesíti a felszínt, majd a hőségben gyorsan elpárolog. A kritikus időszak a címerhányás és a termékenyülés lesz. Ha akkor is vízhiány és nagy meleg uralkodik, rosszul termékenyülhet a cső, kevesebb szem képződik, és a kár már visszafordíthatatlanná válik. A napraforgó valamivel jobban tűri a szárazságot, de nála is kisebb tányér, kisebb levélfelület és gyengébb kaszattermés várható, ha a vízhiány fennmarad. A probléma mélységét jól mutatja, hogy az Alföld és a Mezőföld jelentős részén a felső egy méteres talajrétegből jelenleg mintegy 100–130 milliméter víz hiányzik a telítettséghez képest.
Romló kilátások
A kutatások képe meglehetősen egyértelmű: Magyarország tovább melegszik, közben pedig romlik a vízmérlege. A század közepére az éves átlaghőmérséklet körülbelül 1–1,5 Celsius-fokkal, nyáron akár 1,3–2,2 fokkal is magasabb lehet a múlt század végi átlagnál. A csapadéknál nem pusztán az éves mennyiség a kérdés. Kevesebb csapadékos nap, hosszabb száraz időszakok és rövid idő alatt lezúduló, intenzívebb esők várhatók. Vagyis lehet, hogy papíron egy évben nem esik sokkal kevesebb, de a növény és a talaj mégis jóval kevesebb vizet tud hasznosítani. A lényeg tehát az, hogy nem egyszerűen melegebb lesz. Ugyanannyi vagy kevesebb vízből kellene egy egyre melegebb légkör párolgási igényét kielégíteni. Ez matematikailag is romló vízmérleget jelent. Emiatt gyakoribbá és súlyosabbá válhatnak az aszályok, miközben a villámárvizek és a heves csapadékok veszélye is növekszik.
A legveszélyeztetettebb tájak
Ha egyetlen területet kell megnevezni, akkor az a Duna–Tisza közi Homokhátság lenne. Itt eleve kevés a csapadék, gyenge a homoktalaj víztartása, süllyed a talajvíz, és közben egyre nagyobb a párolgás. Ezek a hatások összeadódnak. Van azonban egy további, különösen veszélyes visszacsatolás is. Ha kiszárad a talaj és a növényzet, kevés víz jut vissza párolgással a felszínközeli levegőbe. A levegő ugyan feláramolhat, de nincs benne elegendő nedvesség ahhoz, hogy a konvekcióból zápor vagy zivatar legyen. Vagyis a szárazság bizonyos mértékig önmagát erősíti.
Ez azért különösen fontos, mert Czuppon György, a HunRen Magyar Kutatási Hálózat Földtani és Geokémiai Intézetének tudományos főmunkatársa és kollégái izotópos és légpálya-vizsgálatai szerint éppen az ország középső, alföldi részén lenne jelentős szerepe a helyben, illetve a Kárpát-medencében elpárolgott víznek. Kecskemét K-pusztán tavasszal és nyáron a helyi eredetű nedvesség hozzájárulása megközelítette az Európa más részeiről érkező nedvességét. Magyarul: ez az a térség, ahol számottevő helyi csapadék képződhetne – feltéve, hogy volna mit visszapárologtatni. Tágabban az Alföld középső és déli részei, a Dél-Alföld, a Tiszántúl, valamint a Mezőföld tartoznak a leginkább veszélyeztetett területek közé. Ezeken a térségeken az alacsony talajnedvesség, a gyakori hőhullámok és a tartós vízhiány együtt erősítik az aszály hatását. Másutt más a fő kockázat: a dombvidékeken a villámárvíz, a városokban a hősziget. De a legsúlyosabb táji folyamat jelenleg az Alföld és a Mezőföld fokozódó kiszáradása.
Minden csepp számít!
Van ugyan ereje, de ne áltassuk magunkat: egyetlen ember nem fogja megoldani az Alföld vízmérlegét. A legfontosabb elv mégis egyszerű: a lehulló vizet ne vezessük el azonnal, hanem tartsuk helyben. Gyűjtsük az esővizet, csökkentsük a lebetonozott felületeket, alakítsunk ki vízáteresztő burkolatot, esőkertet vagy kisebb mélyedéseket, ahol a víz beszivároghat. A kert talaját takarjuk, ne hagyjuk csupaszon, ne nyírjuk néhány centiméteresre a füvet, mert úgy sokkal gyorsabban kiszárad. Ugyanezeket táji lépétken is lehetne és kellene tenni, de ez már más kérdés.
Új növények, új szemlélet
Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a kukoricát lecseréljük valami „déli” növényre. A teljes vetésszerkezetet kellene sokszínűbbé tenni. Elméletileg nagyobb szerepet kaphat a cirok, a köles vagy a csicseriborsó, mert ezek általában jobban viselik a hőséget és a vízhiányt. A gyakorlat azonban ennél jóval nehezebb. A cirokról például sokan azt mondják, hogy aki egyszer vetette, nem feltétlenül veti el még egyszer, mert nagyon nehéz gyommentesen tartani. Tehát hiába szárazságtűrő egy növény, ha nincs hozzá kiforrott termesztéstechnológia, megfelelő gyomszabályozás, felvásárló és biztos piac. Nagyobb szerepet kaphatnak az őszi vetésű növények is, mert jobban hasznosítják a téli és kora tavaszi nedvességet. A magánkertekben pedig a mélyen gyökerező évelők és a szárazságtűrő fűszer- és gyógynövények lehetnek előnyösebbek. De a lényeg nem egyetlen csodanövény megtalálása. Sokféle növény, hosszabb vetésforgó, jobb talajállapot és vízmegtartás kell. A növénycsere önmagában nem oldja meg a problémát.
Amikor elszabadul az időjárás
A felmelegedő légkör több vízgőzt képes magában tartani, így amikor megvannak a zivatarok kialakulásának további feltételei, több energia állhat a rendszer rendelkezésére. Ettől erősebb feláramlások, intenzívebb felhőszakadások, nagyobb széllökések és kedvező esetben nagyobb jégszemek alakulhatnak ki. Ez azonban nem azt jelenti, hogy minden nyáron több zivatar lesz, vagy mindenütt gyakrabban fog jég esni. Éppen az a probléma, hogy hosszú, eseménytelen, aszályos időszakok alakulhatnak ki, majd, amikor végre megérkezik a nedvesség és egy hidegfront vagy más légköri kényszer feloldja a helyzetet, rövid idő alatt nagyon heves esemény következhet. A két szélsőség tehát nem zárja ki egymást. Ugyanannak a megváltozó rendszernek a két oldala lehet a többhetes szárazság és az azt lezáró felhőszakadás, szélvihar vagy jégeső. A jégeső esetében a kép még bonyolultabb. A melegebb és nedvesebb légkör erősebb zivatarokat táplálhat, de közben magasabbra kerül az olvadási szint is, ezért a kisebb jégszemek közül több elolvadhat, mielőtt eléri a felszínt. A kutatások ezért nem mindenütt mutatják a jégesős napok egyértelmű növekedését. Abban azonban egyre több eredmény mutat egy irányba, hogy a valóban nagy és károkozó jégszemek kockázata nem csökken, és bizonyos térségekben növekedhet is.
Vissza kell tartani a vizet!
Ha egyetlen mondatban kell válaszolni a problémára: a Magyarországra érkező vizet nem levezetni kellene, hanem a tájban megtartani. Nem klasszikus értelemben vett sivatagosodás zajlik, hanem a táj fokozatos víztelenedése. Télen, tavasszal vagy egy nagyobb felhőszakadáskor még érkezik víz, de mi ezt árvízként vagy belvízként kezeljük, így igyekszünk minél gyorsabban elvezetni. Néhány hónappal később pedig ugyanott aszály van. Ez a rendszer ebben a formában már nem tartható fenn. A vízelvezető vízrendezés vízbő, egyenletes vízellátású országban működik, de ez nálunk már egyáltalán nem jellemző.
Az első lépés ezért a táji léptékű vízvisszatartás lenne. A folyók magasabb vízállásait, a téli és tavaszi víztöbbletet ki kellene vezetni az arra alkalmas mély fekvésű területekre, holtágakba, egykori árterekre, rétekre és vizes élőhelyekre. A belvízre hajlamos területek egy részén nem feltétlenül szántóföldi növénytermesztést kellene erőltetni. Ezeken a helyeken sokkal értelmesebb lehet a rét, a legelő, az időszakos vízborítás vagy valamilyen vizes élőhely. Ehhez természetesen a gazdálkodót kártalanítani vagy támogatni kell, mert nem várható el tőle, hogy egy országos problémát saját veszteségből oldjon meg. Ez nem azt jelenti, hogy el kell árasztani az Alföldet. Mozaikos tájat kellene létrehozni: szántókkal, gyepekkel, fasorokkal, erdősávokkal, vizes foltokkal és vízjárta mélyedésekkel. Ezek együtt lassítják a vizet, emelik a talajvízszintet, hűtik a felszínt, és növelik a párolgást. Ez utóbbi nem elvesztegetett víz: a száraz Alföldön éppen ez teremthetné meg újra a helyi csapadékképződés egyik feltételét.
A második nagy feladat a talaj helyreállítása. Egy tömörödött, eketalpas, szerves anyagban szegény talajon a nagy eső sem hasznosul: lefolyik róla, vagy megáll a felszínen, majd elpárolog. A jó szerkezetű talaj viszont maga is víztározó. Ehhez forgatás nélküli vagy csökkentett művelés, direktvetés, takarónövények, szervesanyag-visszapótlás és minél hosszabb ideig élő gyökérzet kell. A talajt nem szabad hónapokra csupaszon hagyni. A no till és a takarónövény nem egyszerűen egy új művelési divat: hosszabb távon magát a talajt fordítja jobb irányba szerkezetesség, vízbefogadás, vízmegtartás és tápanyagfeltáródás tekintetében.
A harmadik elem a fás növényzet visszahozása. Nem feltétlenül összefüggő erdőkről beszélek, hanem mezővédő erdősávokról, fasorokról, sövényekről és agroerdészeti rendszerekről. Ezek csökkentik a szél szárító hatását, árnyékolnak, mérséklik a talaj felmelegedését, és lassítják a felszíni lefolyást. Természetesen csak olyan fajokkal és olyan vízellátás mellett szabad fásítani, ahol a fák nem tovább szárítják a környezetüket.
A lényeg tehát az, hogy nem egy újabb víztározó, egy új növényfaj vagy egyetlen talajművelési eljárás fogja megoldani a problémát. A teljes tájat kell újra vízmegtartó rendszerként kezelni. A folyók, a csatornák, a talaj, a növényzet és a mezőgazdaság ugyanannak a vízrendszernek a részei. A folyamatot mindenütt valószínűleg már nem lehet teljesen visszafordítani. De jelentősen lassítani, és egyes térségekben részben visszafordítani még lehet. Ehhez azonban nem néhány mintaprojekt kell, hanem több évtizedes, következetes tájhasználati és vízgazdálkodási fordulat. És ezúttal ne legyen igaza Kossuthnak, aki szerint a magyar történelmen vörös fonalként húzódik végig egy szó: késő.
Nyitókép forrása: Serz72 / depositphotos.com
