A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víztudományi Kara dékánjának javaslatára az egyetem Szenátusa tiszteletbeli doktori címet adományozott Kőrösi Csabának, aki tavaly szeptember óta tölti be az ENSZ 77. Közgyűlésének elnöki tisztségét. A friss díszdoktorral az átadóünnepség után a tudomány geopolitikai válságokban felértékelődő szerepéről, illetve a fiatalok elkötelezettségéről is beszélgettünk.
Rendszeres futó hírében áll: úgy sejtem, ma is futással kezdte a napját a természetben. Hogyan fest a kedvenc helye, az Árpád-kilátó?
Bár valóban futottam ma reggel is, de a kilátóról sajnos nem tudok beszámolni, hiszen ezúttal a Remete-hegy volt a helyszínem.
Bízom benne, sikerült e körrel is felkészülnie a mai ünnepnapra. A díszdoktori laudációjában elhangzott, hogy az egyetem – ha már befejezte mostani munkáját – nagyon szívesen látná Önt az oktatói között. Gondolkodott már ezen a lehetőségen?
Hadd válasszam ketté ezt a dolgot. Ami biztos: nagyon szívesen fogok segíteni az egyetemnek, amikor és ahogyan csak tudok. Azonban azt, hogy konkrétan milyen munkát fogok végezni az elnöki ciklus lejárta után, fogok-e az egyetemen tanítani, most még nem tudom megmondani. Beláthatja, hogy ezzel foglalkozni egyelőre nem volt se időm, se erőm.
Teljesen érthető. Azon viszont tudom, hogy azon gondolkodik, mivel lehetne a fiatalokat jobban abba az irányba vinni, hogy többet foglalkozzanak a klímaváltozás, különösen pedig a vízválság okozta kérdésekkel.
Szerintem ők sokkal többet foglalkoznak a jövőképpel, ezen belül pedig a klímajövővel, valamint a vízválsággal összefüggő kérdésekkel, mint ahogyan azt például ön vagy az én generációm gondolja róluk. Nem kell messzire mennem, ezt a saját lányom példáján keresztül is pontosan tudom.
Az ő szerepe egészen különleges, hiszen, ha jól tudom, részese volt annak, hogy a klímatárgyalások során a különböző érdekek miatt kimaradt klímaválság szót visszacsempéssze a dokumentumokba.
Jól tudja, bár nem egészen így volt, hiszen nem csupán egy szó marad ki. Ami voltaképpen történt: éppen egy a nagyon nehéz tárgyalássorozatban voltunk, amikor az SDG-ket, tehát a fenntartó fejlődési célokat kellett megfogalmazni. Nagyon erős volt az eltérés az egyes nemzeti érdekek képviselete között, ennek eredményeképpen pedig háromszor egymás után egy-egy országcsoport elutasította azt, hogy a klímáról egy dedikált fenntartható fejlődési cél jelenjen meg. Ez nekem nagyon rosszul esett. Amikor egyik este hazamentem, és Lili lányom megkérdezte, hogy aznap mire jutottunk, végső elkeseredésemben azt mondtam neki, hogy bár meglesznek a fenntartható fejlődési célok, de jelenleg úgy tűnik, hogy klímacélok nélkül. A lányom, aki ekkor körülbelül 16 éves volt, megdöbbent, és azt mondta: Apa, ti meg vagytok őrülve, menj vissza ezekhez az emberekhez, és mondd meg nekik, ha nem értik, hogy miről szól ez az egész, akkor ne játszanak a mi jövőnkkel, mert ehhez nincsen joguk. Mondd meg nekik, hogy nyugodtan menjenek haza, mert mi nem fogunk arra hallgatni, amit ők javasolnak. Vagy pedig vegyék ezt az ügyet tényleg komolyan. Másnap reggel visszamentem a tárgyalóterembe, és bár ezt az üzenetet egy az egyben a diplomáciai tárgyaláson nem lehetett átadni, ám a lényegét igen. Először döbbent csend volt a teremben, majd kitört a taps. Aznap délutánra megvolt az a 13-as SDG, amit ma klímacélnak hívunk, és ami egyébként magja lett a párizsi klímamegállapodásnak. De hogy visszatérjek az eredeti kérdésre: valójában optimisták lehetünk a fiatalokkal kapcsolatban, hiszen jobban tudják, hogy mit szeretnének, mint ahogyan mi gondoljuk. Nagyon sokat dolgozom fiatalokkal, nagyon sok olyan fórumot is tartok, ahol fiatalokkal együtt gondolkozunk. Ne becsüljük alá azt a képességet, hogy ők sokkal szélesebb területet látnak át, értenek meg, mint amit mi gondolunk róluk. Ne becsüljük alá azt a szorongást sem, ami bennük van azzal kapcsolatban, hogy mi lesz addigra a világgal, mire ők odajutnak, hogy döntéshozatali helyzetbe kerülhessenek. Ez az ő életükben, az ő közegükben sokkal erőteljesebben ott van az asztalon, mint ahogyan azt sokan gondolnák jelenleg.
Végezetül még kíváncsi vagyok az elnöki mottójának részleteire: a „szolidaritás, fenntarthatóság, tudomány” szavakból az első kettő talán még közérthető, viszont nagyon érdekel, hogyan kapcsolja össze ezeket a tudománnyal.
Két nagy oka van a választásomnak. Az egyik, hogy éppen egy nagyon-nagyon komplex válság közepén vagyunk, amikor a különböző problémáink egymásra hatva idéznek elő nagyon nehéz helyzetet. Világos tehát, hogy integrált megoldásokra vágyunk. Az ilyen, többrétegű megoldásokat – előre kiszámított opciórendszerrel – azonban csakis tudományos evidenciára lehet építeni, illetve ezeket az opciókat csak a tudomány tudja produkálni. A másik oka a választásomnak az, hogy a világ jelenleg egyre súlyosbodó geopolitikai válságba tart. Ez a válság fölemészti a tagországok közötti bizalmat, fölemészti az együttműködési hajlamot, szűkíti azt a területet, ahol tagországok együtt tudnak dolgozni, gondolkodni és dönteni. Emellett a válság felszámolja a meglevő együttműködési rendszereket is, így például a fegyverzetkorlátozási megállapodásokat, ez pedig meglehetősen komor jövőképet mutat. Ha viszont a közös alapot, azt a területet, ahol együtt tudunk működni, szélesíteni akarjuk, akkor a közös pontokat nem a geopolitikai ügyek, nem is a klasszikus politikai ügyek területén kell keresni, hanem valahol ott, ahol a közösen rendelkezésünkre álló, globális közjavak jövőbeli kormányzása van. Ugyanis nincs meg a struktúrája annak, hogy miként használjuk ezeket a globális rendszereket annak érdekében, hogy a jelenleginél jobb eredményre jussunk. E kérdés jelenleg teljesen nyitott. Bár geopolitikai ütközetek idején a klímaváltozás kívül eshet a figyelem középpontjából, ennek ellenére létezik, a vízválság szintén jelen van, ahogyan a biodiverzitás hanyatlásának gondja is. Ezekre a kérdésekre akkor is közös választ kell találnunk, ha a korszakunk épp nem kedvez a közös globális gondolkodásnak. Ha viszont ebben politikai megegyezést keresünk, akkor zsákutcába jutunk. Sokkal könnyebb lesz a közös kiindulási pontot megtalálni akkor, ha ezeket a kérdéseket tudományos alapon igyekszünk megválaszolni. Elnökként, a főtitkárral és munkatársaimmal együttműködve legalább a kiindulási alapot szeretném úgy kialakítani az ENSZ-ben, hogy legyen miből közösen továbblépni, azaz legyen nagyobb esélye a megegyezésnek.
