De la vertu aux valeurs Lien vers le texte français
Ma az erények már nincsenek igazán divatban, helyüket az értékek vették át. Ezt a kifejezést mindenütt használják, még a katolikus egyházban is, amely az „evangéliumi értékeket” hirdeti.
Az erények és az értékek
Mindannyian ismerjük G. K. Chesterton (1874–1936) híres mondását az erényekről:
„A modern világ tele van a régi jó keresztény erényekkel, melyek megháborodtak. Éspedig azért háborodtak meg, mert elszigetelték őket egymástól, és mindegyik a maga kósza útjára kelt.”
Az értékek fogalma alig több mint százéves. Az értékek megszületése a szekularizáció közvetlen következménye. Alapjukat a szekularizált keresztény elvek szolgáltatják, amelyek e folyamat hatására széttöredeztek. Míg az erényeket a természeti törvény tartja össze, az értékek sokfélék, változók és egymástól függetlenek. Egy korábban isteni transzcendencia által egyesített rendszer a szekularizáció hatására széttöredezett világgá alakult, amelyben – Weber kifejezésével élve – az „értékek politeizmusa” uralkodik.
Rémi Brague filozófus találóan fejezi ki, miként születtek az értékek a szekularizációból:
„A mi ‘értékeink’ éppúgy transzcendensek, mint Mózes törvénye, de ez a transzcendencia megfordult. Nem fentről, a Sínai-hegyről vagy az égből származnak, hanem lentről. Nem egy cselekvő hatalom adja őket nekünk; mi magunk vagyunk a létrehozóik.”
Az erények belső természete, hogy kölcsönösen egymáshoz rendeződnek, finom egyensúlyt alkotva. Ahogyan Chesterton híres mondata is kifejezi, ez az egyensúly felborul, amint az erények elszakadnak egymástól, vagy valamelyikük önmagában abszolút értékké válik.
Az értékek esetében viszont a kibillenés veszélye nem esetleges, hanem szerkezeti: az értékek feloldhatatlan sokféleségéből fakad, amelyek természetüknél fogva széttöredezettek és egymással versengenek.
Ezért Chesterton mondását az erényekről az értékekre a következőképpen alkalmazhatjuk:
„Az értékek keresztény eredetű elvek, amelyek megtébolyodtak. Az értékek azért tébolyodtak meg, mert közös eredetüktől elszakadva, egymással szembefordulva széttöredeztek.”
Az értékek széttöredezésének példája: Kant és Bentham
A felvilágosodás korában született utilitarista és kanti erkölcstan egyaránt végigment a szekularizációból fakadó széttöredezés folyamatán. Immanuel Kant (1724–1804) és Jeremy Bentham (1748–1832) egyaránt arra törekedtek, hogy az emberi észre épülő, egyetemes és következetes filozófiai rendszert hozzanak létre. Mindketten egy olyan alapelvből indultak ki, amely – még ha nem is ez volt a szándékuk – a keresztény erkölcsben gyökerezik: Kantnál a kötelesség, Benthamnél a boldogság.
A kereszténységben ez a két elv egységben alkotja az erények alapját, mert az erényes élet kötelességet és erőfeszítést kíván, ugyanakkor a földi boldogság kereséséből táplálkozik, amely az örök mennyei boldogság felé irányul.
Bentham utilitarista vagy következményelvű erkölcse, amely a boldogság elsőbbségére épül, valamint Kant kötelességközpontú etikája két ellentétes felfogáshoz vezet arról, mi számít erkölcsi cselekedetnek.
Bentham utilitarista szemléletében a következmény számít, mert az erkölcs célja „a lehető legnagyobb boldogság a lehető legtöbb számára”. Egy cselekedet értékét tehát az általa létrehozott öröm mennyisége határozza meg. Ez a megközelítés bizonyos rugalmasságot enged az erkölcsi megítélésben, mert figyelembe veszi a konkrét helyzeteket. Ugyanakkor lehetővé teszi, hogy egy cselekedetet jónak minősítsenek akkor is, ha az egy kisebbség számára káros, akiket fel lehet áldozni a többség boldogságáért. A változatlan szabály szerinti kötelesség nem döntő erkölcsi szempont.
A kanti erkölcs ezzel szemben a kötelességből fakadó cselekvés akaratára épül, a morális elvekhez való igazodásra. Kant szerint az erkölcsös ember a morális törvény iránti tiszteletből cselekszik, nem pedig érzéki hajlamokból: „Cselekedj azon maxima szerint, melyet követve egyúttal azt is akarhatod, hogy maximád általános törvény legyen.”
Ez a tisztán racionális megközelítés arra késztette Max Schelert, hogy azt vesse Kant szemére, hogy „háttérbe szorította a konkrét, élő, érző személyt egy teljesen absztrakt és kényszerítő formalizmus javára.”
Kant nagy hangsúlyt helyez az emberi méltóságra: „Cselekedj úgy, hogy az emberiségre mind a saját személyedben, mind bárki máséban mindenkor mint célra, sohasem mint puszta eszközre legyen szükséged.”
Kant számára az emberi méltóság belső és feltétlen: minden emberben jelen van, minden külső tényezőtől függetlenül. Felfogása azonban szekularizált, mert elszakad az Isten képmására teremtett emberi élet szentségétől.
Az utilitarista szemléletben az emberi méltóságnak nincs abszolút értéke. Azt a boldogságra vagy a szenvedésre gyakorolt hatása alapján ítélik meg. Egy személy méltóságának tisztelete vagy megsértése csak annyiban számít erkölcsileg, amennyiben befolyásolja az általános jólétet. A méltóság tehát nem feltétlen elv, hanem egy szempont a cselekedetek értékelésében.
Kant és Bentham erkölcsi rendszere emberi síkon összeegyeztethetetlen. Kant a kötelességre alapozza az erkölcsi cselekvést, függetlenül a következményektől; Bentham viszont a cselekedet erkölcsi értékét annak a képességével méri, hogy a lehető legtöbb ember számára a lehető legnagyobb boldogságot hozza létre.
Az értékek újraegyesítése a transzcendencia által
A kereszténység azonban képes egyesíteni a kanti és az utilitarista erkölcsöt. Krisztus a megbékélés tökéletes példája. Szenvedésében Jézus szabadon engedelmeskedett az Atya akaratának, saját földi boldogságának rovására: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd!” (Lk 22,42)
Ez a szabad alávetés az Atya akaratának a kanti kötelességet idézi. Ugyanakkor, mivel „életét adta váltságul sokakért” (Mk 10,45), minden ember üdvösségéért, vagyis a legtöbb ember örök boldogságáért cselekedett, ami közel áll Bentham utilitarista nézőpontjához.
Ez a két erkölcstan közötti megbékélés csak transzcendens szemléletben lehetséges, amelyben a földi boldogság csak mennyei távlatban nyer értelmet. Bentham a földi boldogságra korlátozta elemzését, amelyet az élvezet növeléseként és a fájdalom csökkentéseként értett. A keresztény hitben a földi boldogság csak akkor valódi, ha a mennyei boldogság felé irányul, ami az isteni akaratnak való önátadást kívánja, akár személyes áldozat és szenvedés árán is. A kereszténységben a szenvedés nem áll ellentétben a boldogsággal.
Így ha két filozófiai erkölcstan csak a transzcendencia által egyesíthető, akkor a transzcendencia eltűnésével szét is válnak. Ez a példa segít megérteni, miért töredeznek szét az értékek a szekularizáció hatására, miközben a transzcendencia képes újra egyesíteni azt, ami szétszakadt.
Nyitókép forrása: Hieronymus Bosch – A földi örömök kertje / Wikipedia
De la vertu aux valeurs
Aujourd’hui, les vertus ne sont plus vraiment à la mode, elles ont été remplacées par les valeurs, expression employée de toutes parts, y compris par l’Église catholique qui proclame les « valeurs évangéliques ».
Les vertus et les valeurs
Nous connaissons tous la fameuse formule de G.K. Chesterton (1874-1936) sur les vertus :
« Le monde moderne est rempli d’anciennes vertus chrétiennes devenues folles. Les vertus sont devenues folles, parce qu’elles ont été isolées les unes des autres et vagabondent en solitaires. »
Le concept des valeurs a à peine plus de cent ans. La naissance des valeurs est une conséquence directe de la sécularisation. Elles sont à la base des principes chrétiens qui ont été sécularisés et qui, sous l’effet de cette sécularisation, se sont fragmentées. Alors que les vertus sont tenues ensemble par la Loi Naturelle, les valeurs sont plurielles, changeantes, indépendantes les unes des autres. Un système autrefois uni par la transcendance divine s’est transformé, sous l’effet de la sécularisation, en un univers fragmenté dans lequel règne le « polythéisme des valeurs », selon l’expression de Weber.
Le philosophe Rémi Brague exprime avec justesse comment les valeurs sont nées de la sécularisation :
« Nos „valeurs” sont transcendantes au même titre que la Loi de Moïse, mais leur transcendance est renversée. Elles ne proviennent pas d’en haut, du Sinaï ou du Ciel, mais d’en bas. Elles ne nous sont pas remises par une puissance active ; nous en sommes les agents. »
La nature intrinsèque des vertus est d’être mutuellement ordonnées les unes aux autres dans un équilibre subtil. Comme l’exprime si bien la fameuse formule de G.K. Chesterton, cet équilibre est renversé dès que les vertus sont détachées les unes des autres ou si l’une d’elles est absolutisée isolément.
En revanche, pour les valeurs, le danger de déséquilibre n’est pas accidentel mais structurel : il est inhérent à la pluralité irréductible des valeurs, par nature fragmentées et concurrentes.
C’est pourquoi nous pourrions transposer la formule de G.K. Chesterton des vertus aux valeurs, de la façon suivante :
« Les valeurs sont des principes d’origine chrétienne devenus fous. Les valeurs sont folles parce que, séparées de leur origine commune, elles se sont fragmentées en s’opposant les unes aux autres. »
Exemple de fragmentation des valeurs : Kant et Bentham
La morale utilitariste et la morale kantienne, toutes deux nées au siècle des Lumières, ont suivi ce processus de fragmentation issue de la sécularisation. Immanuel Kant (1724-1804) et Jeremy Bentham (1748-1832) ont tous deux cherché à établir un système philosophique universel et cohérent fondé sur le raisonnement humain, en partant chacun d’un principe qui – même si ce n’était pas leur intention – s’enracine dans la morale chrétienne : le devoir pour Kant, le bonheur pour Bentham. Dans le christianisme, ces deux principes, en étant unis, constituent le fondement des vertus, car une vie vertueuse exige le devoir et l’effort et se nourrit de la recherche du bonheur terrestre orienté vers la béatitude céleste éternelle.
La morale « utilitariste » ou « conséquentialiste » développée par Bentham, fondée sur la primauté du bonheur, et celle développée par Kant, dans laquelle prime le devoir, conduisent à deux visions opposées de ce qu’est une action morale.
Pour l’utilitariste Bentham, c’est la conséquence qui compte, car la morale doit viser à atteindre « le maximum de bonheur pour le plus grand nombre ». La valeur d’une action se mesure donc à la quantité de plaisir qu’elle génère. Cette approche offre une certaine flexibilité dans l’appréciation de la moralité, puisqu’elle permet de s’adapter aux situations particulières. Mais elle a pour limite d’autoriser qu’une action soit jugée bonne même si elle se révèle nuisible pour une minorité de personnes, que l’on peut sacrifier au profit du bonheur du plus grand nombre. Le devoir d’agir selon une règle immuable n’est pas un critère de moralité.
La morale kantienne, quant à elle, est fondée sur la volonté d’agir par devoir, en se conformant aux principes moraux. Est moral, selon Kant, celui qui agit par respect pour la loi morale, et non par inclination sensible : « Agis uniquement d’après la maxime qui fait que tu peux vouloir en même temps qu’elle devienne une loi universelle. » Cette approche purement rationnelle a conduit Max Scheler à reprocher à Kant « d’avoir en réalité minimisé la personne concrète, vivante, sensible, au profit d’un formalisme tout abstrait et coercitif. »
Kant insiste sur la dignité humaine, à laquelle il accorde une importance primordiale : « Agis de telle sorte que tu traites l’humanité, aussi bien dans ta personne que dans la personne de tout autre, toujours en même temps comme une fin, et jamais simplement comme un moyen. » La dignité humaine pour Kant est intrinsèque et inconditionnelle : elle existe en chaque individu indépendamment de tout facteur extérieur. Cependant, sa conception de la dignité est sécularisée, car détachée de la sacralité de la vie humaine créée à l’image de Dieu.
Pour l’utilitariste, la dignité humaine n’a pas de valeur absolue. Elle est jugée en fonction de ses conséquences sur le bonheur ou la souffrance. Respecter ou violer la dignité d’une personne importe moralement dans la mesure où cela affecte le bien-être global. La dignité n’est donc pas un principe inconditionnel, mais un critère parmi d’autres dans l’évaluation des actions.
La morale de Kant et la morale de Bentham sont incompatibles sur le plan humain. Kant fonde l’agir moral sur le devoir, indépendamment des conséquences ; Bentham, au contraire, définit la moralité d’une action par sa capacité à produire le plus grand bonheur pour le plus grand nombre.
La réunification des valeurs par la transcendance
Pourtant, le christianisme a le pouvoir de réunir la morale kantienne et la morale utilitariste. Le Christ est le modèle parfait de cette réconciliation. En effet, dans sa Passion, Jésus a obéi librement à la volonté du Père au détriment de son propre bonheur terrestre : « Père, si tu veux, éloigne de moi cette coupe ; toutefois, que ce ne soit pas ma volonté qui se fasse, mais la tienne » (Lc 22,42). Cette soumission libre à la volonté du Père s’apparente à l’approche kantienne du devoir. En même temps, s’il a « donné sa vie en rançon pour la multitude » (Mc 10, 45), c’est pour le salut de tous les hommes, c’est-à-dire le bonheur éternel du plus grand nombre, ce qui rejoint la perspective utilitariste de Bentham.
Cette réconciliation entre les deux morales n’est donc possible que dans une vision transcendantale, selon laquelle le bonheur terrestre n’a de sens que dans une perspective céleste. Bentham limitait son analyse au bonheur terrestre, conçu comme maximisation du plaisir et minimisation de la douleur. Dans la foi chrétienne, le bonheur terrestre n’est véritable que s’il est ordonné à la béatitude céleste, nécessitant l’abandon à la volonté divine au prix du sacrifice personnel et de la souffrance, qui, dans le christianisme, ne sont pas incompatibles avec le bonheur.
Ainsi, si deux morales philosophiques ne peuvent être réunies que grâce à la transcendance, elles deviennent divisées dès que la transcendance disparaît. Cet exemple permet de comprendre pourquoi la sécularisation fragmente les valeurs, alors que la transcendance a le pouvoir de réconcilier ce qui est désuni.
