Recenzió – Georges Tamer (szerk.) The Concept of Peace in Judaism, Christianity and Islam, Berlin, Walter de Gruyter, 2020. vi + 176 oldal, ISBN 978-3-11-068193-2.
Egy beszélgetés során felmerülő fogalmak megfelelő értelmezése kulcsfontosságú a résztvevők közötti hatékony diskurzushoz. Ez alól a vallások közötti párbeszéd sem kivétel; a kulcsfontosságú etikai-vallási fogalmakkal kapcsolatos bármilyen félreértés vagy téves felfogás parttalan vitákhoz, terméketlen polémiához vezethet. A vallásközi megértés elősegítése érdekében az erlangeni székhelyű Bavarian Research Center for Interreligious Discourses (Vallásközi Párbeszédek Bajor Kutatóközpontja – BaFID) Georges Tamer vezetésével a zsidóság, a kereszténység és az iszlám közötti párbeszéd kulcsfogalmainak tanulmányozására vállalkozott, és eddig hét kötetet jelentetett meg (gazdaság, környezetvédelem, emberi jogok, igazságos háború, béke, kinyilatkoztatás és szabadság témakörben). Ez a platform lehetővé teszi a három vallási hagyomány vezető tudósai számára, hogy kulcsfogalmakat összefoglaljanak és újragondoljanak a saját vallási hagyományuk értelmezése szerint. A feladatot eszmetörténészek vállalták, akik hatalmas irodalmat dolgoznak fel az alapvető vallási szövegektől és a történelmi dokumentumoktól kezdve a klasszikus teológiai vitákon keresztül a modern kori fejleményekig.
Az első fejezetben Alick Isaacs (a Jeruzsálemi Héber Egyetem tanára) a judaizmus békéjét mint a prófétai békével kapcsolatos álláspontját mutatja be. Ez utóbbi, amely beteljesíti a zsidó történelmi célt, a messiási békét jelenti (4. o.). Isaacs a zsidó prófétai békét az Ószövetségen és a rabbinikus hagyományon belül a politikával szemben kialakított álláspontban (amikor a vallási tekintély szembeszáll a politikai hatalommal vagy távolságot tart tőle) alapozza meg. A prófétai béke gyökereit az ellentétek egységében is megtalálja, mivel Isten az a lény, aki a sokféleségben mindent egyesít. Itt is a Bibliára és az évszázadok rabbinikus teológiai vitáira támaszkodik. Végül a zsidó békefelfogást Isten ismeretére vezeti vissza, mint annak érzékelésére, hogy minden létező Istenben való létezés. Isaacs kevéssé érinti a modernkori fejleményeket (az izraeli–palesztin konfliktust), bár világossá tette, hogy a prófétai béke (szemben a politikai békével) lehetővé teszi az együttélést, és „mélységesen magában foglalja vallási és világi hangokat a mai Izraelben” (42. o.).

A Volker Stümke (a Rostocki Egyetem szisztematikus teológia professzora) által írt második fejezet a béke fogalmát mutatja be a kereszténység szemszögéből. Megkülönbözteti a negatív békét (az erőszak hiánya) és a pozitív békét (Isten népeként való együttélés) (46. o.). Továbbá azt állítja, hogy a keresztények számára a negatív és a pozitív békét az Atyaisten és Jézus Krisztus kegyelme tette elérhetővé a földön (49. o.). Kiemeli továbbá a kereszténységben (a hívő emberre jellemző) békés elme fontosságát, valamint a béketeremtésre irányuló közös erőfeszítéseket a társadalom fejlesztése érdekében (55. o.). Bár a korai kereszténységben a kardot nem tartották a béke eszközének, a keresztény teológusok a középkorban elfogadták az igazságos háború elméletét a földi negatív béke megőrzése érdekében (66. o.). A modern korban azonban egyes egyházak eljutottak oda, hogy a háborút Isten akaratával ellentétesnek nyilvánították (83. o.), míg mások az igazságos békében és a viták és konfliktusok kizárólag békés eszközökkel való megoldásának szükségességében hisznek (az igazságtalanság és a konfliktus gyökereit kezelve) (85. o.), míg más egyházak az emberi jogok védelmével kapcsolatos felelősséget hirdetik, még akkor is, ha ez erőszak alkalmazásával jár (87. o.).
A harmadik fejezet az iszlám békéről alkotott fogalmába nyújt betekintést. Ebben Asma Afsaruddin (az IU Bloomington iszlám tanulmányok professzora) kiemeli a békés dzsihád jelentőségét a korai iszlámban, ami nem más, mint az egyén helytelen cselekedetei ellen vívott belső küzdelme; ez utóbbi hagyományt a jogtudósok és teológusok többsége, valamint a muszlim birodalmak – nyilvánvaló politikai okokból – a háttérbe szorították a katonai dzsihád javára. Magában a Koránban a háború a közösség agresszióval szembeni védelmének végső eszköze, tehát kivételes állapot. Röviden tárgyalja továbbá a béke, a salām (Isten mint béke, és az iszlám mint békére találás az engedelmességben), a türelem (ṣabr) és a megbékélés (ṣulḥ) fogalmak szerepét, amelyek a középkori iszlám története során a muszlim etika személyek közötti és közösségek közötti kapcsolatainak alapját képezték. A modern kori reformgondolkodók, mint például az egyiptomi Muḥammad ‘Abduh (megh. 1905), az indiai Wahiduddin Khan (megh. 2021) és a szír Jawdat Sa’īd (megh. 2022) ugyanazt, a katonai dzsihádot leértékelő, a másokkal szembeni türelem, igazságosság és jótékonyság spirituális dzsihádját előtérbe helyező utat jelölték ki. Annak érdekében, hogy megvédje a Koránt a harc népszerűsítésének vádjaival szemben, Afsaruddin szinte teljes egészében az exegetikai hagyományra támaszkodott a fejezetében; egyéb muszlim forrásokat (teológia, fiqh, szúfi és más etikai írások) nem használt fel a békéről.
A judaizmus, a kereszténység és az iszlám közötti vallási és politikai különbségeken túl az olvasó legalább három tanulságot vonhat le ebből a könyvből: 1. Az igazi béke nem az erőszak törékeny hiánya, hanem Isten országának eljövetele: a judaizmus a messiási békét, a kereszténység az üdvösségen keresztüli békét, az iszlám pedig a közösségi békét hangsúlyozza. 2. A három vallás a prófétai béke (mint önfegyelem és globális spirituális tapasztalat) és a politikai béke (amely általában erőszak alkalmazását feltételezi) közötti ellentmondást igyekszik feloldani. 3. A három hagyományon belül a béke együtt él a háború elméleteivel, bár ez utóbbi csak végső megoldásként. A vallások tehát nem tudják megoldani az etika és a politika közötti dilemmát, mivel más és más változók játszanak szerepet a háború és a béke meghatározásában, de segíthetnek az erőszakra való hajlam megszelídítésében. Szerepük tehát alapvetően etikai, mivel a három vallás által támogatott legtöbb modernkori nézet ebbe az irányba mutat.
E könyv szerzőinek egyike sem állítja, hogy vallása a béke vallása lenne, de mindannyiuk szerint vallásuk a békére törekszik. Minden vallás megpróbálja feloldani az emberi társadalmakban a háború és a béke között fennálló feszültséget, és minden vallásnak meg kell küzdenie híveinek vagy támadóinak háborús démonaival. A vallások arra törekszenek, hogy az embereket a béke felé vezessék, vagy legalábbis minimalizálják és szabályozzák az erőszakot egy adott helyzetben. Mind három vallás már régóta foglalkozik az ebből adódó etikai dilemmákkal. A judaizmus, a kereszténység és az iszlám azonban elfogadja az „igazságos erőszakot” mint szükségszerűséget, mert rend nélkül nincs társadalom, és a rendet csak erővel lehet biztosítani. Irreális lenne elvárni a vallásoktól, hogy csak a békét hirdessék, tekintve, hogy az emberi összefüggések túlságosan összetettek ahhoz, hogy pusztán jóakarattal lehessen kormányozni. A három vallás a megbékélés bölcsességét tanítja: az egyén megbékülését hangsúlyozzák (és azt, hogy minden egyes embernek meg kell birkóznia a saját feszültségeivel), mielőtt megpróbálnánk megbékíteni a világot. Ennélfogva nem várhatjuk el a három vallástól, hogy egy egyszerű tanítással megoldja az emberiség összes konfliktusát. Nincs ellentmondás aközött, hogy van egy vallási beszéd a háborúról és egy másik a békéről. Ellenkezőleg, túlságosan leegyszerűsítő lenne például azt képzelni, hogy az iszlám szükségszerűen „a béke vallása” kellene, hogy legyen, szemben „a dzsihád deviáns és politikai felfogásával” (ahogy az iszlámról szóló fejezet szerzője érvel). Az egyén önmaga ellen vívott dzsihádja a tradícionalista és misztikus miliőkben kialakult jámbor felfogás, amely a dzsihád, mint háború jogi-politikai doktrínájának ellensúlyozására jött létre. A szint itt fontos: az egyéni és vallásos szinten az én megbékítése az elsődleges. Állami-közösségi szinten a dzsihád az iszlám hivatalos háborús doktrínája. Ez a két felfogás egymás mellett létezett a klasszikus iszlámban és létezik ma is.
Ez a könyv nagyban hozzájárul a három vallási hagyomány közös békeértelemzésének kialakításához; a könyv didaktikusan megírt utószava bemutatja a három vallás közötti hasonlóságokat és különbségeket, és újrafogalmazza az egyes hagyományok békével kapcsolatos alapvető nézeteit, segítve a vallásközi párbeszéd résztvevőit abban, hogy világosan lássák az egyes hagyományok békével kapcsolatos álláspontját. A vallásközi párbeszéd mellett ez a könyv a judaisztika, a keresztény teológia, az iszlám tanulmányok, a vallástudományok, a politikatudományok és általában a társadalomtudományok művelői számára is értékes.