RECENZIÓ – A mai politikai vitákban még Európa középkori fogalmának meghatározása sem pusztán tudományos kérdés, hanem ideológiai szempontok által befolyásolt állásfoglalás.
Európa fogalmának változásairól írni sohasem volt politikamentes vállalkozás. Akár Európa keresztény gyökereit kutatjuk, akár azt állítjuk, hogy az ilyesmi anakronisztikus és elfogult próbálkozás, mindenképpen a jelenkor politikai vitái felől tekintünk vissza – korántsem ártatlan szemmel és pusztán antikvárius érdeklődéssel – a történeti valóságra.
Nincs ez másként Klaus Oschema, a párizsi Német Történeti Intézet igazgatója könyvének esetében sem, amely Európa középkori fogalmát – vagy inkább fogalmait – igyekszik feltérképezni. Erénye, hogy maga is tisztában van a kérdés politikai kontextusával; hátránya, hogy végül maga is áldozatául esik a politika kísértésének, miközben igyekszik fenntartani az illúziót, hogy saját megközelítése tudományos értelemben szigorúan objektív.
Abban persze igaza van, hogy a modern történettudomány XIX. századi megszületésének idején a középkor elsősorban mint az egyes nemzetállamok születésének időszaka érdekelte a történészeket, háttérbe szorítva az európai szempontokat. Európa közös, keresztény gyökereiről az első összefoglalásokat inkább olyan katolikus történészek írták az 1930-as években, mint Christopher Dawson, válaszul a kor világi ideológiáinak kihívásaira. Az európai egység későbbi projektje is egy politikai program, a második világháborúért felelősnek tartott nacionalizmusok ellenében próbált felmutatni valamilyen egységes, már a középkorban is meglévő európai hagyományt. Az 1960-as és 1970-es évek szkeptikusabb történetírása ezzel szemben azon az állásponton volt, hogy Európának a középkorban semmilyen politikai fogalma nem létezett, csupán földrajzi egységet jelentett; mígnem az 1990-es rendszerváltozások után az addig inkább Nyugat-Európával azonosított Európa fogalmának kiterjesztése történt, azt sugallva, hogy Közép- és Kelet-Európa már a középkorban is a földrész integráns része volt. (Számunkra külön érdekes lehet, hogy Oschema érezhető idegenkedéssel ír az Európa Tanács 2000-ben rendezett kiállításáról, amely odáig merészkedett, hogy Magyarországot és a környező államokat valóban Európa „közepeként” mutassa be.)
Irónia ide vagy oda, a történetírás története után a könyv további négy fejezete pedáns fogalomtörténeti módszerrel veszi sorra az „Európa” szó szemantikai változásait, az antik alapoktól kezdve a korai, az érett és a késői középkorig. Ezeknek a fejtegetéseknek a tétje nem is az, hogy az olvasó pontosan tisztában legyen Hékataiosz, Nagy Károly vagy a skolasztika Európa-fogalmaival, hanem inkább az, hogy bemutassa: a földrajzi értelemben felfogott Európa (a három nagy kontinens egyike) rendkívül ellentmondásos módon kapcsolódott össze olyan spirituális értelmezésekkel, amelyek hol a kereszténység legfontosabb helyszíneként, a szentek és az apostolok többségének sírjaként mutatták be Európát, hol a külső fenyegetésekkel szemben „fedezték fel” egységét. Abban kétségtelenül van igazság, hogy az „európai” jelző ilyen esetekben jelent meg leggyakrabban (Oschema egyik érdekes példája éppen IV. Béla király, aki a mongol támadás kapcsán írta, hogy „Európa lakosaira” a legnagyobb veszélyt nem a Szentföld vagy Konstantinápoly meghódítása jelentené, hanem Magyarország elvesztése), ahogyan az is igaz, hogy a keresztes hadjáratok ideológiája igyekezett kitágítani Európa fogalmát odáig, hogy abba a keleti kereszténység is beletartozzon. Amikor a reneszánsz idején ismét felbukkant az „európaiak” kifejezés (II. Piusz pápa beszédeiben), ez megint csak a török fenyegetés ellenében hivatkozott nem pusztán a „keresztény”, hanem az európai egységre.
Arról tehát valóban nincs szó, hogy az „európaiság” valamiféle folytonosan jelenlévő fogalom lett volna. Ha voltak is példák arra, hogy Nagy Károlyt „Európa atyjaként” mutatták be vagy a pápát „Európa uralkodójaként”, ezek inkább elszigetelt esetek voltak, miközben az uralkodó narratíva a keresztény respublika eszméje maradt. Ez pedig a késő középkorig sem alakult át valamilyen keresztény európai birodalom eszméjévé. „Ami a szekuláris uralmat illeti, a késő középkori szerzők ritkán kívánták a földrészt egy erős uralkodó hatalma alatt egyesíteni: jóllehet az ’Európa császára’ (imperator Europae) fogalma, ha ritkán is, de előfordul a késő középkori szövegekben, ez alapvetően az univerzális uralomra törő külső zsarnokok negatív leírására szolgált.” Az pedig kifejezetten komikus, amikor manapság kritikátlanul sorolunk az európai egység előfutárai közé olyan személyiségeket, mint Pierre Dubois vagy Pogyebrád György, akik soha életükben nem írták le az „Európa” szót.
A könyv itt valójában véget is érhetne, hiszen igen alapos, és egy-két zavaró aktualizálástól eltekintve informatív képet kaptunk Európa fogalmának földrajzi, kulturális és politikai jelentéseiről, de sajnos nem ez történik. A hatodik fejezet ugyanis az ismerős politikai korrektség jegyében a „külső” nézőpontokat vizsgálja, bár alig néhány oldalban, ami önmagában is jelzi, hogy csupán kötelező penzumról van szó. A bizánci és arab Európa-fogalmakról nem is tudunk meg sokkal többet, mint hogy használták ugyan a szót, de kizárólag földrajzi értelemben, sőt az arab világban még a kontinens elnevezéseként („Urufa”) is ritkaságszámba ment, ennél lényegesebb volt számukra a „frank” (nyugati) és a „római” (görög) világ megkülönböztetése. A konklúzió pedig tovább halad a korrektség rögös útján. Már a címe is döcögős: „Nincs európai útikalauz – történelem, politika és út a globális történelem felé”, ami önmagában is a szerző előítéleteiről (vagy inkább a történetíróval szemben támasztott politikai elvárásokról) árulkodik. Ezek többsége már a könyv korábbi fejezeteiből is sejthető volt: például olyan mellékes megjegyzésekből, miszerint már az 1070-es években előfordult, hogy valaki a pogányokat is európaiként írta le, ami nyilvánvalóan a keresztény Európa fogalmát igyekszik relativizálni; hogy a migrációs narratívák, köztük a frankok trójai eredetének mítoszai felülírják a későbbi nacionalista elképzeléseket; hogy a Reconquista (az Ibériai-félsziget felszabadítása az arab uralom alól) „vitatható” fogalom, ahogyan a muszlimok is csupán idézőjelben „hódítók”; illetve a mongolokkal kapcsolatban is (sajnálatos) „sztereotípiák” terjedtek el. Az már inkább abszurdnak hat, hogy a szerző úgy érzi, még az európai történetírás „eurocentrikus” voltát kifogásoló támadásokkal szemben is védekeznie kell, mintha bizony Európa történetének lehetne más középpontja is, mint Európa.
De még ha el is fogadnánk, hogy a keresztény Európa „ideológiai pozíció és nem történeti elemzés eredménye”, akkor is felmerülne a kérdés, miért nem igaz ugyanez a tétel tagadására is? Oschema ugyanis korábban éppen elég bizonyítékot hozott fel arra, hogy Európa – habár földrajzi és politikai határai sokszor változtak – szellemi értelemben igenis nagyrészt a kereszténység terméke volt, miközben ugyanez a kereszténység sohasem akarta teljesen felszámolni egyes részeinek relatív önállóságát, egyetlen megkérdőjelezhetetlen európai birodalomba kényszerítve őket. Ha tehát most mégis elhatárolódik saját tényeitől, akkor nem nehéz észrevenni, hogy ezt maga is egy be nem vallott ideológiai igazodás érdekében teszi.
Klaus Oschema: “Europe” in the Middle Ages. Arc Humanities Press, Leeds, 2023.
Nyitókép forrása: denrud / depositphotos.com
