Joaquín Reyes könyve az igazságos ár régóta meghaladottnak tekintett eszméjét eleveníti fel. A szerző az erényetika, az intézményi dizájn és a modern jog szemszögéből értelmezi újra a gazdaság és az erkölcs viszonyát. Egyaránt elutasítva a skolasztika esszencializmusát és az értékmentes közgazdaságtant amellett érvel, hogy az árak eleve normatívak, és hogy a csere méltányossága ma is központi szerepet játszik a jogi és erkölcsi gondolkodásban. A kiegyensúlyozó igazságosság skolasztikus hagyományát összekapcsolva az észszerű autonómia kritériumával a szerző fő megállapítása, hogy az árak akkor méltányosak, ha nem pusztán a dolgok egyensúlyát teremtik meg, hanem kölcsönös elismerést fejeznek ki egyenlő felek között.
A mű rendkívül ambiciózus vállalkozás: rehabilitálni kívánja a modern közgazdaságtan és jogelmélet által régóta elavult, középkori maradványnak tekintett igazságos ár koncepcióját. A fogalom a skolasztikus és arisztotelészi gondolkodásban a gazdasági erkölcs alapköve volt, ám a liberális szerződéselmélet és a neoklasszikus közgazdaságtan térhódításával az ár puszta leíró egyensúlyi kategóriává, a kereslet és kínálat egyszerű metszéspontjává vált. A modern felfogással szemben a szerző azzal érvel, hogy az ár normativitása (az a feltevés, hogy egyes árak igazságosak, mások igazságtalanok) nem egy letűnt kor eszméje, hanem a modern jog és morális gyakorlat alapvonása. A könyv az igazságos árat mint élő, gyakorlatban is alkalmazott elvet építi újra az erényetika, az intézményi dizájn és a kontextuális erkölcsi ítélet fogalmai segítségével.
A mű első része (1‒3. fejezetek) történeti elemző írás, mely amellett érvel, hogy a jog maga is normatív mércéket alkalmaz az árképzés kapcsán. A laesio enormis (az értékarányosság sérelme a polgári jogban) és az unconscionability (a súlyos méltánytalanság a szerződési jogban) doktrínái nem elavult, kivételesen alkalmazott eszmék, hanem a méltányos csere alapvető erkölcsi elvárásait a jogrendszerbe kódoló elvek.
A könyv az árak normatív megítélését egy folyamatosan, bár gyakran rejtetten jelenlévő áramlatként azonosítja a skolasztikus kommutatív (~ kiegyensúlyozó) igazságosságtól kezdve a korai modern szerződéselméleteken át egészen a fogyasztóvédelmi szabályozásokig. Ha egy jogrendszer egyszer is elismeri, hogy bizonyos árak igazságtalanok lehetnek (például azzal, hogy a fogyasztókat megilleti valamilyen védelem), ezzel elkerülhetetlenül visszavezeti az erkölcsi mérlegelést a cserejogba. Ezt a szerző „forradalmi skolasztikának” nevezi: amint a méltányosság megjelenik a szerződési jogban, képes kiterjedni minden más területre is, átalakítva a piac igazolásának teljes logikáját.
A könyv első részének központi fejezete áttekinti a „méltányos ár” három uralkodó modern indoklását: a hatékonyságot, az elosztási igazságosságot és az autonómiát. A szerző szerint a „méltányos ár” mindhárom, versengő értelmezése megragad valamit az igazságosság eszméjéből, más-más erkölcsi dimenziót világítva meg, ám önmagában egyik sem teljes. A hatékonysági megközelítés szerint egy ár akkor igazságos, ha hatékony piaci folyamatok eredménye, vagyis a kereslet és kínálat által meghatározott ár, amely optimálisan osztja el az erőforrásokat. Ez azonban hiányos, mert a piaci árakat torzítja például a vagyoni egyenlőtlenség, így a hatékonyság az igazságosság helyett gyakran épp az igazságtalanságot erősíti. A disztributív igazságossági megközelítés szerint egy ár csak akkor tekinthető igazságosnak, ha igazságos háttérfeltételek között jönne létre, vagyis, ha a piaci szereplők között egyenlő vagyon- és esélyeloszlás állna fenn. Ez azonban hiányos, mert nem válaszol arra, hogyan alkalmazzuk az igazságos árazást egy olyan valóságos gazdaságban, amely eleve strukturálisan egyenlőtlen, és nem alakítható át azonnal ideális feltételek szerint. Az autonómiaalapú megközelítés szerint egy ár akkor igazságos, ha a felek szabadon és önkéntesen egyeznek meg benne, vagyis maga a beleegyezés adja az igazságosság alapját. Ez azonban hiányos, mert a beleegyezés gyakran gazdasági kényszer alatt vagy alternatívák hiányában születik, így a formailag önkéntes megállapodások is elfedhetik a kényszert és igazságtalan árakat eredményezhetnek. A harmadik fejezet így meggyőzően érvel egy olyan pluralista megközelítés mellett, amely mindhárom értéket integrálja – előkészítve ezzel a könyv második részében tárgyalt erényetikai keretet.
A könyv igazi innovációja a második rész, amely az igazságos ár erényalapú újraértelmezését tűzi ki célul. Alasdair MacIntyre gyakorlat‒intézmény megkülönböztetésére építve a szerző értelmezésében a piac egy társadalmi gyakorlat, amely belső értékeket (méltányosság, bizalom, kölcsönösség) követ, de külső javak (pénz, hatalom) megszerzésére szolgáló intézményeken keresztül valósul meg. Az intézmények egyszerre szükségesek a piac fenntartásához és rontják meg azt, és csak az erény képes megőrizni e társadalmi gyakorlat belső értékeit a külső célok uralma ellenében. Az igazságosság tehát nem egy absztrakt kritérium, hanem erkölcsi alapállás, amelyet érvényesíteni kell a gazdasági és jogi élet gyakorlatában – az erény így válik az igazságos ár fenntartásának elengedhetetlen feltételévé.
A könyv két legfontosabb módszertani újítása az értékpluralizmus és kontextusérzékenység. Az értékpluralizmus elutasítja a skolasztikusok és a modern elméletek igényét egyetlen érték középpontba állítására, amellett érvelve, hogy a hatékonyság, az egyenlőség és az autonómia az adott körülményektől függően mind legitim elvek lehetnek. A kontextusérzékenység segítségével pedig azt hangsúlyozza, hogy egy ár igazságossága a társadalmi szituációtól függ: a szerződéses kontextusban az autonómia és a kölcsönösség a döntő, míg a piac működése során az elosztási és hatékonysági megfontolások kerülnek előtérbe. Ily módon az igazságos ár kérdése nem elv, hanem gyakorlati bölcsesség (Arisztotelész phronészisze) kérdése lesz.
Az ötödik fejezet a klasszikus kérdést tárgyalja: lehet-e egyszerre egalitárius és hatékony a piac? A szerző Hayekre és kritikusaira építve egyaránt elutasítja az ismeretelméleti (az egyenlőség eltorzítja az árjelzéseket) és az ösztönzési (az egyenlőség megöli a motivációt) érvet, mivel mindkettő hibás emberképre épül. Érvelése Samuel Bowles „haszonlesőkre szabott intézmények” („harnessing knaves”) kritikájára támaszkodik, elutasítva azt a fatalizmust, amivel számos szerző (Machiavelli, Hume, Smith, Bentham, Hayek) az intézményekre tekint. Állítása szerint az intézményeknek nem szükségszerű „rossz polgárokra” épülnie, azok képesek lehetnek formálni az állampolgárok erkölcsét. Megfelelően megtervezve az intézmények nem a haszonlesést használják ki, hanem képesek az erényt művelni. Egy erényes társadalom így olyan árképzési rendszert is fenn képes tartani, amely egyszerre hatékony és egalitárius, azaz nincs szükség az igazságosság és a hatékonyság közötti kompromisszumra. A magánjog ebben a felfogásban végeredményben egy morális eszköz: a laesio enormis vagy a kártérítés szabályai nemcsak javak elosztását, hanem az erkölcsös viselkedést is szabályozzák.
A hatodik fejezet az autonómia kérdéséhez tér vissza, különbséget téve elidegenedéstől mentes autonómia (szabadság arra, hogy valaki saját meggyőződésből cselekedjen) és önrendelkezésként értett autonómia (jog arra, hogy az ember maga döntsön) között. Az utóbbi értelmezés veszélyeket rejt magában: ez a típusú autonómia az igazságtalanság igazolását jelentheti, mivel minden önkéntes szerződés igazolttá válik. Ennek elkerülésére a szerző Peter Benson munkáját segítségül hívva a szerződési jogot a kommutatív igazságosság intézményi formájaként értelmezi: a beleegyezés csak akkor bír erkölcsi erővel, ha a felek észszerű autonómiát gyakorolnak, vagyis kölcsönös elismerésen és egyenlő státuszon alapuló döntést hoznak. A szerződésben a dologi egyenérték tehát nem a hasznosságot, hanem az erkölcsi egyenlőséget fejezi ki. Ennek a megállapításnak a következménye egy kontextuális autonómiaetika: csak a szoros relációs kontextusokban – például baráti vagy hosszú távú üzleti viszonyban – igazolható, hogy az autonómia elsőbbséget élvezzen a hatékonysági vagy elosztási megfontolásokkal szemben.
A könyv zárófejezete az első és második rész téziseit integrálja egységes morálfilozófiai képpé, megfogalmazva az írás fő üzenetét: az igazságos ár nem a dolgok közti mennyiségi egyenlőség, hanem a személyek közti minőségi viszony (aequalitas personarum az aequalitas rerum helyett). Az ár akkor igazságos, ha a csere az egyenlő felek kölcsönös elismerését fejezi ki.
A könyv érdeme, hogy új nyelvet ad egy elavultnak tekintett hagyomány újjáélesztéséhez, és visszahelyezi az arisztotelészi felismerést – miszerint a csere igazságossága elválaszthatatlan az erkölcsi jellemtől és a közösségi formáktól – a modern gondolkodás centrumába. A skolasztikus kommutatív igazságosság, a rawls-i kölcsönösség és a macintyre-i erény egységbe rendezése szép példája annak, hogyan őrizhetők meg a múlt igazságai, és haladhatók meg egyszerre egy új szintézisben.
Ha felróható hiányosság a műnek, akkor az a társadalomlélektani absztrakciójában rejlik: erényes polgárt és az erényt intézményesíteni képes államot feltételez – mindkettő ritka egy személytelen piacokkal és algoritmikus árképzéssel jellemezhető korban. Ez persze nem csökkenti a könyv elméleti erejét. Elegánsan érvelő, igényes filozófiai munka, amely új életet lehel a gazdasági élet erkölcsi alapjainak megértésébe. Arra hív, hogy az árakat ne a szűkösség semleges tükreként lássuk, hanem annak kifejezéseként, miként értékeljük egymást. A méltányos ár – ahogyan a szerző összegzi – nem az, amely a dolgok egyensúlyát teremti meg, hanem az, amely a cserén keresztül a személyek közti egyenlőséget fejezi ki.
Joaquín Reyes: Just Price Theory: A Reassessment, Hart Publishing, Oxford, 2023.
Nyitókép forrása: etiamos / depositphotos.com
