RECENZIÓ – A brit konzervativizmus szellemi hátterét feltáró sokszerzős kötet bemutatása ‒ az egyik szerkesztő tollából.
Ha az arckép mellett van jelentősége az önarcképnek, az életrajz mellett az önéletrajznak, akkor hátha érdekes lehet a recenzió mellett saját könyvünk bemutatása. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben az elfogulatlanság nehezen elérhető cél. Viszont érdekes háttérinformációkhoz juthat a lehetséges olvasó azáltal, hogy a szerző-szerkesztő avatja be a kötet születési titkaiba.
Kezdjük hát mi is e kötet előéletével. Több, mint négy éve indítottunk el egy konferenciasorozatot a brit konzervativizmusról azzal a céllal, hogy az anyagokat lehetőség szerint publikáljuk is. E konferenciák Budapesten, a cambridge-i Churchill College-ban, valamint az Egyesült Államokban, a Ford Foundation Grand Rapids-ban található székházában zajlottak, az NKE társzervezésében. Visszatérő szervezőtársaim Daniel Pitt és Phillip Blond voltak, meghatározott időre mindketten az NKE külsős kutatói.[1] Az első konferencia anyagából született a The Post-Liberal Turn and the Future of Conservatism című kötet, Daniel Pitt és Phillip Blond szerkesztésében. Ez a kötet azóta magyarul is megjelent, A posztliberális fordulat és a konzervativizmus jövője cím alatt, szintén a Ludovika Egyetemi Kiadó gondozásában. A második konferencia anyagából készült kötet a napokban jelent meg a Routledge kiadónál Intellectual Conservatism from Burke to Scruton (Intellektuális konzervativizmus Burke-től Scrutonig) címmel.
Az első kötet azon a ponton kapcsolódott be a brit konzervatív diskurzusba, amikor a szerzők egy csoportja azt javasolta, hogy a posztliberalizmus kifejezéssel kellene leváltani a konzervativizmus kortárs fogalmát. A radikális javaslat magyarázata a brit konzervativizmus reménytelen politikai helyzete volt. Az ügyetlenül menedzselt, és ezért szükségtelenül nagy társadalmi költséggel járó brexitet követően, a migrációs válság és a konzervatív párt vezetői válsága nyomán a konzervativizmus politikai képviselete elbizonytalanodott.
A jelen, második kötet anyagát adó konferenciát 2023-ban tartottuk Cambridge-ben, a témához választott kollégiumban, a Churchill Archívumnak otthont adó Churchill College-ban. A téma a brit intellektuális konzervativizmus jelene és múltja volt. Roger Scruton gondolataira építve abból a hipotézisből indultunk ki, hogy ahhoz, hogy a brit Tory Párt (s azon keresztül a konzervatív szemlélet máshol is) a jelenlegi válságából kijusson, intellektuális munkára van szükség, amibe a konzervativizmus akadémiai-egyetemi kutatóinak is érdemes kapcsolódniuk. Természetesen nem úgy, hogy policy-javaslatokat fogalmaznak meg, hanem inkább úgy, hogy a valóságot (a politikai jelent és a múltat) és a rá vonatkozó elméleti reflexiókat tanulmányozzák, és e vizsgálódások alapján aktuálisan (is) releváns elméleti következtetéseket próbálnak levonni.
A kötet ennek megfelelően nem egyetlen „üzenet” közvetítésére vállalkozik – nincs konkrét agendája, amelyet szeretne „keresztül vinni”. Inkább abból próbál előnyt fabrikálni, hogy többféle nézőpontból közelít a konzervativizmushoz, és többféle módszertant alkalmaznak szerzői, akik ráadásul többféle generációból verbuválódtak. Ennek megfelelően a konzervativizmus sokféle arcát tudják felmutatni, és egymástól eltérő olvasói elvárásoknak tudnak megfelelni – reményeink szerint ki-ki megtalálja a maga munícióját azon olvasók közül, akik az angolszász intellektuális konzervativizmus iránt érdeklődnek. Az alábbiakban egyszerűen végigszaladunk a kötet fejezetszerkezetén, s reményeink szerint ezzel is érzékeltetni tudjuk, mennyi érdekességet rejteget az olvasó számára e kötet, anélkül, hogy lelőnénk szerzőink fontosabb „poénjait”.
Ahogy az a cím alapján elvárható, az első rész többé-kevésbé az eszmetörténetírás elvárásai felől közelít a konzervativizmushoz. A címe: Konzervatív nézetek, konzervatív gondolkodók. E fejezetben szerkesztőtársam, Daniel Pitt a brit alkotmánytörténet felől tekint a konzervatív beállítódásra, én magam pedig a XX. század második felének három jellegzetes brit konzervatív műhelyét hasonlítom össze: az LSE (Oakeshott), a cambridge-i Peterhouse (Cowling) és a Salisbury Review (Scruton) körét. Az ezt követő írásban Bracy Bersnak Evelyn Waugh konzervatív olvasatát adja, majd pedig Michael Oakeshott liberál-konzervatív politikafogalmát járja körül Christopher Fear.
A második fejezet szerzői közelebb merészkednek a Konzervatív Párthoz, és azt vizsgálják meg, miként befolyásolták annak sorsát meghatározott politikai eszmék. A fejezet első szerzője Lord Norton, maga is politikus, ma is aktív tagja a Lordok Házának, így ugyancsak megfontolandó mindaz, amit a konzervatívok sikerességéről ír. A következő szerző Stuart Ball, aki a konzervatív párt történetírói közül az egyik doyen. Azt vizsgálja, milyen kihívást jelentett száz évvel ezelőtt a konzervatívok számára a szocializmus megjelenése. Ezt egy olyan dolgozat követi James Vitali tollából, amely – mi így mondanánk – a polgári középosztály kiegyensúlyozó szerepét tárgyalja, végül a fejezet utolsó írásában Ojel L. Rodriguez Burgos arról ír, hogy az LSE konzervatívjai, vagyis Oakeshott körének a politikai háttérmunkába bekapcsolódó tagjai nem pusztán Thatcher gazdasági programját támogatták, hanem azt a morális-politikai projektet, amelyet felismertek benne.
A harmadik fejezet a szólásszabadság kérdését tűzi napirendre. Az első dolgozat szerzője Matt Beech, aki a Hulli Egyetem Brit Politikai Központjának vezetője, és évek óta tanít egy kurzust ebben a témakörben. A fejezet másik szerzője pedig egy doktoranda az egyetemen, Zeena Mistry, aki egy eddig háttérbe szorult kérdést vet fel: az indiai származású britek viszonyát a szólásszabadság kérdéséhez, s azon keresztül az intellektuális konzervativizmushoz.
Bizonyos értelemben a legizgalmasabb az utolsó fejezet, amely a vallásosság és a kortárs konzervativizmus viszonyát taglalja. A kegyelem fogalmát elemzi konzervatív nézőpontból Sebastian Morello, aki e témában közben egy monográfiát is megjelentetett Conservatism and Grace. The Conservative Case for Religion by Establishment (Konzervativizmus és kegyelem. Az államegyház konzervatív védelme) címmel. Imogen Sinclair a gyakorlati bölcsesség transzcendens forrásaira kérdez rá. Phillip Blond pedig, aki a kortárs brit intellektuális konzervativizmus meghatározó alakja, szerényen a következő témát tárgyalja: „Mi kormányozzon bennünket?”
A kötetet Daniel Pitt konklúziója zárja, visszatérve ahhoz a kérdéshez, melyet a Bevezetésben én magam vetettem fel: hogy vajon betöltheti-e hivatását a politikai diskurzusban, és ezért a konzervatív mozgalom számára értékes-e a konzervatív értelmiségi. Talán sejti már az elfogult recenzió olvasója is, mi a válaszunk a kérdésre.
Ferenc Hörcher – Daniel Pitt: Intellectual Conservatism from Burke to Scruton. Routledge, Abingdon, Oxon, 2025.
[1] Köszönettel tartozom az NKE előző és jelenlegi rektorának, Koltai Andrásnak és Deli Gergelynek, valamint az EJKK főigazgatójának, Török Bernátnak a konferenciák támogatásáért, és Robotka Andreának az adminisztratív háttér biztosításáért.
Nyitókép: The Royal Arcade – Conservative Club (Forrás: geograph)
