RECENZIÓ – Yoram Hazony nem elégszik meg az akadémiai pályafutással. Ízig-vérig politikai lény, akinek fő motivációja az, hogy a politikai életben legyen képes változásokat elindítani.
A Magyarországgal is kapcsolatot tartó izraeli-amerikai gondolkodó az Egyesült Államokban indította el a nemzeti konzervativizmus mozgalmát. Új könyvének címében azonban a konzervativizmus minden jelző nélkül szerepel.
A nemzeti konzervativizmus sokak szerint fából vaskarika. Az a gondolkodásmód, amelyik a nemzeti fogalmát jelöli ki, hagyományosan nem összemérhető a konzervativizmus szokásos megközelítéseivel. Hazony kreativitását dicséri ezért, hogy a kétféle megközelítésmódot összekapcsolja. Feltételezhető, hogy e megoldás hátterében az izraeli állam eddigi tapasztalatainak jobboldali értelmezése áll. E ponton érdemes megjegyeznünk, hogy az izraeli politikai gondolkodás milyen erőteljes képet nyújt. Kérdés azonban, hogy ugyanez a logika, amely a speciális feltételek között működő kis országban működik, változtatás nélkül átvihető-e az Egyesült Államokba vagy más nyugati államra is, hogy Közép-Európáról már ne is beszéljünk.
A nemzeti konzervativizmussal kapcsolatos ilyen típusú kritikára adott indirekt válaszként értelmezhető, hogy Hazony új könyve címében a konzervativizmus kifejezés már jelző nélkül szerepel. Mint látni fogjuk, tartalmilag nincs nagy elmozdulás korábbi álláspontjához képest. A szerző továbbra is használja a nemzeti konzervativizmus kifejezést (ezúttal Daniel Websterre hivatkozva, xxi). De valamivel közelebb kerül a szokásos, burkeiánus „anglo-amerikai konzervatizmushoz” (xx), amelyet a bevezető tanúsága szerint többek között a briteknél John Fortesque, Richard Hooker, John Selden, Matthew Hale, Edmund Burke nevéhez fűz, valamint George Washington, John Jay, John Adams, Gouverneur Morris, Alexander Hamilton nevéhez, Amerikában.
Ám a könyv egyáltalán nem puszta megismétlése a szerző korábbi művének. A nacionalizmus erénye magyarul is olvasható, a könyvről a jelen recenzens ebben a recenzióban adott számot. De miben is áll a Conservatism: A Rediscovery című, 440 oldalas kötet újdonsága? Bár a kötet vaskos, nyelve és érvelésmódja világos, könnyen követhető, időnként már-már szórakoztató és olvasmányos. Emiatt tökéletesen alkalmas a témához először közeledő olvasó számára is a konzervativizmussal való ismerkedésre.
A bevezető fejezet arra keresi a választ, hogy vajon lehetséges-e egyáltalán konzervatív megújulás. A szerző válasza feltételes igen. A feltételek között szerepel a liberalizmus iránti elfogultsággal való szakítás, a konzervativizmus történetével és filozófiájával való megismerkedés, és végül egyfajta konzervatív gyakorlat – vagyis a konzervatív személyiség megjelenése és a konzervatív életmód követése (xix). Az alábbiakban az utóbbi két szemponttal, vagyis a konzervatív történettel és filozófiával, valamint a konzervatív gyakorlattal fogunk röviden foglalkozni.
Mint említettük, Hazony nem a szó eredeti értelmében vett akadémiai filozófus, de természetesen a kezében van az az eszköztár, amely a politikai eszmetörténet kutatójának szükséges. Ám szemben a tudományos vizsgálódással, az ő történeti rekonstrukciója célorientált: nem teljes kánont próbál rekonstruálni, hanem egy rá jellemző válogatást nyújt. Ebben is van segítsége, munkatársa is jeles politikai filozófus és történész, Ofir Haivry. Nem csak a gondolkodástörténet terén dolgoznak együtt: míg Hazony a Herzl intézet elnöke, Haivry az alelnöke annak. Őrá támaszkodik tehát Hazony a brit eszmetörténeti részben – s Haivry hatásának tekinthető, hogy John Selden olyan kiemelkedő szerepet kap e narratívában. Nem megalapozatlan Selden jelentősége mellett érvelni, hisz az angol történeti jogtudomány nagyjai között is sajátos szerepet töltött be. A cambridge-i eszmetörténészek már felismerték jelentőségét, Richard Tuck Seldenről szóló tanulmánya magyarul is olvasható. Ám a szokott értelmezésekhez képest, amelyek Grotiushoz hasonlítják, és a történeti jog fejlődésének teoretikusaként mutatják be, Hazony történetében Selden „a legnagyobb konzervatív”. Ez a meghatározás kicsit bombasztikusnak tűnik, nem csak azért, mert a modern konzervativizmusnak a jelentéstartományát és időbeli kiterjedését egy kicsit túlságosan is kitágítja, hanem azért is, mert Selden egy nagyon szelektív listán tűnik fel e könyvben. Rajta kívül Fortesque, Hooker és Burke kap önálló fejezetet, s Selden szerepe még Burke-ét is beárnyékolja. Hazony hajlik a bátor, időnként radikális retorikára, s retorikájához nem mindig társul az érvelés megalapozása.
Ugyancsak újszerű az amerikai alapító atyák ideológiájával és világképével kapcsolatos metanarratívája is. Úgy látja, hogy a föderalisták valójában nemzeti konzervatívok voltak. Fontos számára – s valljuk be, történeti érvekkel is alátámasztható –, hogy az alapító atyák valójában a brit alkotmányos hagyományokkal való folytonosságra törekedtek. További fontos, s mások által nyilván vitatott megállapítása, hogy az amerikai alapító atyák egyáltalán nem gondolkodtak az állam és az egyház elválasztásában.
A történeti alapozás után Hazony rövid és tömör összefoglalását kívánja adni az anglo-amerikai konzervativizmus legfontosabb tételeinek. Nem biztos, hogy mindenkit meg tud nyerni egy ilyen hatpontos kivonat, amelynek kockázatosságával Hazony is tisztában van, hiszen a liberálisok négy pontja alapján alkotja meg őket. Mégis idézzük fel e pontokat, rövidítve persze eredeti megfogalmazásukon (100–101):
- Az emberek családba, törzsbe és nemzetbe születnek, s ezekhez a közöségekhez kölcsönös lojalitás fűzi őket.
- E közösségek tagjai egymással versenyeznek, amíg fenyegetés nem éri a közösséget.
- E közösségek mindegyike hierarchikusan strukturált.
- E közösségek áthagyományozott nyelvet, vallást, jogot, gazdasági cselekvést és kormányformákat teremtenek.
- A politikai kötelezettség alapja a tagság e közösségek életében.
- A fenti premisszák tapasztalatból származnak, és újabb tapasztalatok által finomíthatók vagy változtathatók.
E pontok jól mutatják, hogy mennyiben lépett túl szerzőnk a neki tulajdonított nemzeti elven. Ebben az értékkatalógusban és politikai közösségtipológiában a nemzet egy a politikailag releváns közösségek közül. Felvethető, hogy e közösségek mindegyike vérségi alapon definiálható, de Hazony arra jól vigyáz, hogy hangsúlyozza, hogy a szervezőelv nem etnikai, hanem kulturális (4. pont) és tagság-függő (5. pont). Más szóval nyilvánvalóan nem csak beleszülethetünk e közösségekbe – tudjuk, még a családba is lehet kívülről bekerülni. Másfelől az a politikai tudáselmélet és erénykatalógus, amit a szerző ez után kifejt a III. fejezetben, kifejezetten konzervatív és nem nacionalista. A tárgyalt értékek és erények a racionalizmus, az empirizmus, a kölcsönös lojalitás, a tisztelet, a hierarchia, a kohézió, a hagyományos intézmények, a politikai kötelezettség, a szabadság és korlátozottság, a hagyomány és az igazság.
Feltűnő lehet, hogy ebben az érték- és erénykatalógusban nem jelenik meg a természetjog fogalma. E fogalmat Hazony a katolikus gondolkodástörténethez kapcsolja. A bevezetőben világossá teszi, hogy ő maga nem híve a tomista alapú racionalista természetjognak. Hozzáfűzi, hogy ennek kifejtése messzire vitt volna, ezért ettől itt elállt.
E témával kapcsolatban érdemes egy pillanatra kitérnünk Hazonynak az amerikai gondolkodástörténet egyik meghatározó alakjához fűződő viszonyára. A Hazony–Strauss viszony nem csak azért érdekes, mert míg Hazony a konzervativizmus újrafelfedezéséről ír, Strauss maga a neokonzervativizmus atyjának számított az Egyesült Államokban. Azért is érdekes ez a viszony, mert Strauss is sokat merít a zsidó gondolkodási hagyományból, s mert számára viszont kulcskérdés és védendő érték volt a hagyományos természetjog. Nos, Hazony egyáltalán nem óvatoskodik, amikor Straussról ír. Álláspontja vele kapcsolatban az, hogy nem tekinthető konzervatívnak, mivel kifejezetten támadja a burkeiánus (és Kirk-féle) konzervatívokat, mint akik a historizmus révén bizonyos értelemben a náci gondolkodásmód előkészítői lettek. Hazony szerint e támadás jellegzetes liberális kritikája a konzervativizmusnak, s megalapozatlanul tulajdonít relativizmust a konzervatívoknak.
A nacionalizmus témája hangsúlyosan egy helyen tér vissza e fejezetben. A nemzeti közösség szintjén Hazony szerint igenis szükség van a kormány aktív támogatására. E közösségben ugyanis sokféle érdek feszül egymásnak, s ezek végső soron akadályait képezhetik a kormányozhatóságnak. Ezért a kormányzat feladata a hagyományok megőrzésén keresztül a fenti érték- és erénykatalógus fennmaradásának biztosítása, s ehhez a mindenkori kormányzatnak a nemzeti érdek védelmét kell biztosítania.
További érdekessége Hazony elméletének az, hogy milyen nagy jelentőséget biztosít a politikai életben a vallásnak. Külön fejezetet szán az „Isten, Szentírás, család és gyülekezet” témájának, kijelentve, hogy épp a konzervativizmus szoros kapcsolata a vallásos hittel a garanciája annak, hogy a konzervativizmus értékkatalógusa nehogy megromoljon, hogy a relativizmus fenyegetése nehogy megjelenjen. Ami Straussnál a természetjog feladata, annak hagyományos és nem modern értelmében, az Hazonynál a vallás szerepe: az egyetemes értékek érvényesülésének biztosítása. Ezért mondja ki: „nincs olyan, a konzervatív hagyományhoz tartozó politikai elmélet, amely működhetne a Szentírás Istene nélkül.” (205) Ez az állítás persze szintén nagyon erős tétel – elég csak arra utalni, hogy Anthony Quinton magyarul is olvasható klasszikus összefoglalása szerint az angolszász konzervativizmusnak is van egy hívő és egy szekuláris változata. Ám Hazony gondolatmenete logikusan készíti elő a tételt, ráadásul nézőpontja, amely a zsidó hagyományokra és Izrael állam tapasztalatainak konzervatív értelmezésére épít, indokolja is azt. Hazony szempontjából egyáltalán nem probléma, ha egy-egy állítása vitát generál, hiszen ez is felhívja a könyv jelentőségére a figyelmet. Más kérdés, hogy az elmélet alkalmazhatóságának jót tesz-e, hogy több ilyen erős tételt tartalmaz, ami politikailag nehezen védhetővé teszi azt.
Nincs mód részletesen foglalkozni a harmadik résszel, amely a kortárs (elsősorban amerikai) konzervativizmus kérdéseivel, valamint a liberalizmushoz és a marxizmushoz fűződő viszonyával foglalkozik. Elég annyit kimondanunk, miben áll Hazony teoretikus vitája a Reagan–korszak konzervatív-liberális konszenzusával: szerinte ez a taktikai szövetség végeredményben a liberalizmus hegemón szerepének kialakulásához vezetett, ahogy azt Fukuyama nevezetes tétele kimondta. Ám lehetséges Hazonytól eltérően amellett is érvelni konzervatív nézőpontból, hogy a klasszikus liberálisok természetes szövetségesek lehetnek továbbra is a wokizmus és az „eltörlés kultúrája” elleni küzdelemben.
A könyv legerősebb része az utolsó rész, amelynek címe röviden: „Személyes”. Itt is erős állítást fogalmaz meg a szerző, de ez most nagyon is meggyőző. Azt állítja, hogy a konzervatív történet és elmélet csak akkor érdekes, csak az hitelesítheti azt, ha a konzervatív gondolkodó nemcsak az elmélet szintjén tud alternatívát kidolgozni, hanem azt személyes életvezetésével is hitelesíti. Azért erős ez az állítás, mert a modern tudomány és filozófia úgy tekinti a gondolkodást, mint ami jól megkülönböztethető az egyén életétől. A politika világa azonban e tekintetben más. A politika a gyakorlat világa. A politikai filozófusnak ezért a gyakorlati bölcsességre is szüksége van, s ez épp az okos életgyakorlat következménye lehet, más forrásból nehezen szerezhető meg. Ezért joggal állítja Hazony, hogy nincs konzervatív megújulás a hétköznapi életvezetés konzervatív reformja nélkül. Amire ő maga ad példát, az utolsó fejezet életrajzi részleteiben.
Összességében elmondható: Hazony könyve erőteljes és rendszeres védelme a konzervatív eszmerendszernek. Nem a kérdés végleges lezárása, de ezt nem is tekinti céljának. Épp ellenkezőleg, a szerző célja az, hogy érdemi diskurzus indulhasson meg a konzervativizmusról, annak történeti és filozófiai vonatkozásairól éppúgy, mint a kortárs politikai és személyes életben betöltött szerepéről. Ez pedig mindenképpen üdvözlendő célkitűzés egy olyan korszakban, amelyben a téma láthatólag kiszorult a meghatározó akadémiai tématárból, lényegében anatéma lett.
