RECENZIÓ – Martin Belov az alkotmányelmélet lehetséges szemiotikai alapjainak áttekintését nyújtja azzal a szándékkal, hogy a racionalista-textualista megközelítés alternatívájaként dolgozza ki az „alkotmányszemiotika” eszköztárát.
A szófiai egyetem alkotmányjogász professzorának legújabb könyve – sok más tudományos munkához hasonlóan – a maga területén végzett kutatás megújításának igényével lép fel. Amíg azonban az ilyen igényű írások nagyobb része csak új kérdéseket, vagy új szempontokat javasol, addig Martin Belov kötete módszertani útmutatást is ígér az olvasónak. Ez a módszer a szemiotikához kötődik, amelynek kettős (egyfelől Charles S. Peirce, másfelől Ferdinand Saussure nevéhez kötődő) hagyománya a jogtudományok terén is számos követőre talált. A szerző találóan jegyzi meg azonban, hogy a jogi szemiotikai szakirodalom nagyobb része inkább csak inspirációként tekint erre a kettős hagyományra, s ami valóban közös ebben az (igencsak tágan értett) „szemiotikai projektben”, az a jogi vagy jogilag releváns jel- és jelentésképződés iránti kitüntetett érdeklődés, valamint a szokásosnak tekinthető, tételesjogi vagy szociologizáló megközelítések meghaladásának, de legalábbis kiegészítésének igénye.
Ezzel a sokféleséggel számolva Belov nem általános jogi szemiotikai elmélet kidolgozására törekszik, hanem kifejezetten az alkotmányjog szemiotikáját kívánja megalapozni – azért is, mert álláspontja szerint ez a jogág különösen alkalmas az ilyen elemzések elvégzésére. Ennek oka, hogy az alkotmányjog, pontosabban az alkotmányos kultúra (constitutionalism)működésének feltétele a politikai közösség tagjaira általában kiterjedő kommunikatív kapcsolat, amely ilyenformán a jelentések közvetítésének is nagyobb változatosságát teszi lehetővé – sőt: kívánja meg. E változatosság következményei ugyanakkor a vizsgálati módszerekkel, az alkalmazott fogalmakkal és elméletekkel kapcsolatban is megmutatkoznak, Belov szerint egyenesen lehetetlenné téve a diszciplináris „tisztaságot”.
A fentiek szellemében a szerző egy négy lépésből álló kutatási programot vázol, a következőképpen. Az első lépés az elméleti alapok lefektetése. Ezt követi az elmélet részletes kidolgozása, a rokon területektől való elhatárolás és a kapcsolatok feltérképezése – annak tudatában, hogy teljes elkülönülés semmiképpen sem lehetséges. A harmadik lépés az összehasonlításé, az előbbiek ugyanis nemcsak egy-egy alkotmányos rend vagy kultúra elemzésére alkalmasak, hanem átfogóbb osztályozás elvégzésére is. Negyedikként – opcionálisan – következhet az alkalmazott kutatás, esettanulmányok formájában. A kötet célja mindebből az első lépés megtétele, a továbbiak csak utalásokban vagy példaként jelennek meg.
A könyv öt részéből az első – egyfajta második bevezetésként – egyrészt a „hagyományos”, „modernista”, „racionalista”, „textualista” megközelítések elégtelenségét hangsúlyozza, másrészt rámutat az „alkotmányos kultúra árnyékban maradó elemei” (shadow constitutionalisms) tanulmányozásának szükségére. Ez utóbbiakat megjelenési formájuk szerint – a „szöveges” (textual) alkotmányosságon túl – „szimbolikus-imaginárius”, „vizuális” és „performatív” típusba sorolja, működésüket tekintve pedig – a „racionális” és a „normatív-intézményi” típuson kívül – megkülönbözteti az „érzelmi” (emotional), valamint a „kvantum-” és a „felhő-alkotmányosságot” (cloud constitutionalism). Ezek közül az utolsó kettő – a szerző saját leleménye – még egy rövid ismertetés keretei között is magyarázatot igényel. A „kvantum-alkotmányosság” fogalmával Belov az alkotmány jelentésének bizonytalanságára és változékonyságára utal, arra a meglátásra, hogy az alkotmány nem korlátozható egy, az alkotmányozó hatalom által egyoldalúan meghatározott – és ezért stabil – jelentésű szövegre. A „felhő-alkotmányosság” jóval később bevezetett fogalma ezt azzal egészíti ki, hogy az alkotmányos kultúrában a jelentésképződés során „az alkotmányos képzeteknek (constitutional imagination), az alkotmányjognak és az alkotmány gyakorlatának (constitutional practice) az interakciója jelentésfelhőket hoz létre” (p. 292), amelyek az „alkotmányos szempontból releváns jelenségek” (constitutionally relevant phenomena) jelölését teszik lehetővé, többé vagy kevésbé strukturált módon – ezek dekódolásával kapcsolatban Belov az intuíció szerepét emeli ki.
A második, harmadik és negyedik rész fejezetei rendre a szöveges, a szimbolikus-imaginárius, illetve a vizuális formák bemutatásával foglalkoznak, bőséges, de elemzés helyett jobbára csak felsorolásként megjelenő példaanyaggal. Közös – és a korábbi oldalakon már megelőlegezett – tanulságuk úgy összegezhető, hogy a különböző formákban közvetített jelentések egyaránt alakítják az alkotmánnyal kapcsolatos társadalmi percepciókat, ezáltal megkérdőjelezve a szöveg jelentésének rögzített voltát, valamint kitüntetett pozícióját az alkotmányos kultúra meghatározásában.
Külön figyelmet érdemel még az ötödik rész, amelynek középpontjában az „alkotmánygeometria” (constitutional geometry) és az „alkotmányalgebra” (constitutional algebra) – ismét csak Belov által megalkotott – fogalmai állnak. Ezek elsősorban a szimbolikus-imaginárius alkotmányos diskurzushoz kötődnek, amely viszont „annak köszönheti létét, hogy a többi alkotmányos diskurzushoz tartozó fogalmak, gondolatok és jelenségek reprezentációját tartalmazza” (p. 242). Mindkét matematikai metafora a rendezés, rendszerezés gondolatát idézi fel, ám a szerző éppen arra mutat rá, hogy nem egy van belőlük: más-más geometriát hoz létre, máshogy „rakja össze” az alkotmányt az „autoritatív narrátor”, a nagyközönség vagy éppen az elmélet művelője. Ez utóbbiak leírását szolgálja az „alkotmányelmélet geometriája” (theoretical constitutional geometry), amely az elméleti struktúrák szemiotikai vizsgálatát kívánja szolgálni.
Belov könyve, mint szerzője ismételten jelzi, elméleti alapvetés kíván lenni egy lehetséges kutatási programhoz, ezért aztán majd a további lépések után, gyümölcsei alapján ítélhetjük meg igazán. Jelen pillanatban annyit érdemes rögzíteni, hogy a munka egyszerre kínál magyarázatot bizonyos alkotmányjoggal kapcsolatos metaforák működésére és alkot maga is újabb metaforákat. Ezek hol világosabbak, hol kevésbé azok, így különböző hatásfokkal alkalmazhatók az egyes jelenségek – vagy elméletek – elemzésében, de mindenképpen inspiratívak és egészen biztosan vitát provokálnak majd. A vitához bőséges alapot szolgáltat a jegyzetekben hivatkozott gazdag – elsősorban alkotmányelméleti, ritkábban szemiotikai – szakirodalom, amely lehetővé teszi, hogy az olvasó maga is kialakítsa álláspontját az egyes fogalmak használhatóságát illetően.
Martin Belov: Constitutional Semiotics: The Conceptual Foundations of a Constitutional Theory and Meta-Theory, Oxford: Hart Publishing 2022.
Nyitókép: A gibraltári 1969-es alkotmány preambuluma. Forrás: Wikipédia / Gibmetal77
