RECENZIÓ – Rémi Brague legújabb könyvében arra vállalkozik, hogy a modernitás gondolkodásmódját a középkori szemlélettel vesse össze.
A könyv szerzője, Rémi Brague egyike a kortárs francia szellemi élet legfényesebb csillagainak. A filozófus–filológus a Sorbonne-on tanított arab és középkori keresztény filozófiát húsz éven át, majd Münchenbe került, ahol a Ludwig Maximilian Egyetemen a Romano Guardini professzori széket töltötte be nyugdíjba vonulásáig. Az Institut de France (azon belül a Morális és Politikai Tudományok Akadémiája) tagja. Vendégtanárként tanított az Egyesült Államokban, Spanyolországban és Olaszországban is, de Magyarországon is megfordult már. Kitüntetései között ott van a Francia Akadémia nagydíja, a Josef Pieper-díj és a Ratzinger-díj is.
Saját gondolkodása az antik filozófiai örökségre és a zsidó-keresztény vallásos kultúrára épült, de szorgalmasan tanulmányozta az iszlám tanítását is. Magyarul is megjelent Európa. A római modell című könyvében (francia eredetiben: Europe, la voie romaine, 1992) azt mutatta be, hogyan rétegződnek egymásra a kultúrák a nyugati gondolkodás- és kultúrtörténetben. Brague professzor azonban járatos a modern és kortárs filozófiában is. Nem beszélve arról, hogy az irodalom is fontos számára, mint a filozófia és a teológia édestestvére.
A vékony kis könyvben, amelyet eleve angolul írt a szerző, nem kevesebbre vállalkozik, mint a modernitás gondolkodásmódjának a középkori szemlélettel való összevetésére. Bátor témaválasztás, olyan, amilyenre az érett filozófusok vállalkoznak – akik már tudják, hogy nem pazarolhatják idejüket és tékozolhatják tehetségüket a mellékes részletekre. A könyv alapját 2009 és 2016 között elhangzott előadásai adják – ennek megfelelően egybeszerkesztésük nem kevés leleményt igényelt, még akkor is, ha a könyv ötlete már az első előadás idején is megvolt a szerző fejében. De mi is ez az ötlet? Nos, a régiek bölcsessége mellett kiálló filozófus arról szeretne bennünket meggyőzni, hogy a modernitás „projektje” zsákutca, és hogy vissza kellene térnünk a középkor bölcsességéhez (5).
De miben is áll a modernitás tévedése, és miért lenne szükséges a középkor bölcsessége, s főként miként lehetne ennek visszahozatalát napirendre tűzni? Brague szerint a modernitás már akkor eltévedt, amikor valamiféle projektként koncipiálta az ember célját. A projekt ugyanis valamifajta önteremtésről szól, ami nyilvánvalóan lehetetlenség. Ez a projektszemlélet azzal a korábbi mintával állítható szembe, amelyben az ember valamifajta feladat részese. A következő pontokkal jellemzi a filozófus e feladatmodellt: 1. valami olyan eredete van a feladatnak, amelyet nem feltétlenül ismerek, s amely nem tőlem függ; 2. magamban tisztáznom kell, hogy elegendő vagyok-e a feladat végrehajtására; 3. e végrehajtás sikeréért aztán egyedül én vagyok felelős. Ez a feladatalapú leírás Brague szerint helyesebben vázolja az ember saját életéről adható képet, mint a projektalapú, amely szerint 1. a múlt feledhető; 2. az ember a jelenben képes magát meghatározni; 3. a jövő pedig újabb és újabb eredményeket ígér (14). Összességében, az ember megszabadulhat mindattól, aminek korábban kiszolgáltatott volt (a természettől) és ami fölötte állt (Istentől) (12).
Ez a modernista tanítás a kísérletezésre épülő tudományt és az ateizmust továbbfejlesztve nem az értelem egyeduralmát hozta, ahogy a felvilágosodás tervezte, hanem épp az értelem önfelszámolását eredményezte. Brague diagnózisa szerint az európai gondolkodás kudarca valamikor a 19. század negyvenes éveiben vált láthatóvá. Ekkor történt ugyanis, hogy a társadalmi nyilvánosság feladta azt a hipotézist, hogy létezne egy külsődleges, transzcendens vonatkoztatási pont. Ezzel együtt ugyanis arról is lemondott, hogy az emberi élet továbbvitele és megőrzése valamilyen értelemben elsődleges lenne. Vagyis a kultúra önmaga ellen fordult. Mára az emberiség a technikai fejlődés révén alkalmassá vált a saját megsemmisítésére. És itt nem csak az atomháború rémére kell gondolnunk, emlékeztet bennünket a filozófus, hanem a környezetpusztításra, amely egy adott ponton élhetetlenné teheti a Földet az ember számára. De még veszedelmesebb az a tény, hogy a fogamzásgátlás révén egyetlen generáció képessé válhat megakasztani az emberiség történetét, és ezzel az ember földi életét is. Ezzel szemben viszont, ha a világ teremtését egy jó szándékú Istennek tulajdonítjuk, akkor jó okunk lesz biztosítani az élet fennmaradását (45). Ehhez a francia filozófus szerint arra van szükség, hogy Platón álláspontját rehabilitáljuk a jóval kapcsolatban. Nemcsak az emberi létet kell ugyanis jónak tételeznünk, hanem a teremtést is. A jóként meghatározott teremtés elvezet a következő két lépéshez is: egyrészt, hogy Brague újraértelmezhesse a természet fogalmát is, amelyet a Biblia teremtéstörténetéhez köt. Másrészt pedig a szabadságot is a teremtés kontextusában értelmezheti. A teremtésbe vetett hit vezetheti rá az embert, hogy mit jelent az a kifejezés, hogy szabadok vagyunk a jóra (64), illetve, hogy a szabadság képessé tesz minket arra, hogy a jó felé törekedjünk. Az ember olyan lényeg, amely képes (szabad elhatározásából) önmaga meghaladására, ha meglátja a teremtett világ jóságát (68–70).
Brague tehát a liberálisok szabadságképe helyett, amely Locke és Kant nyomán a szabadságban az egyéni autonómiát tartotta a legfontosabbnak, egy olyan szabadságképet nyújt, a középkori keresztény gondolkodásra alapozva, amely képessé teheti az egyént arra, hogy saját esendőségét is meghaladja. Mindezt a szabadságnak a metafizikai elköteleződés formáját öltő változata teszi lehetővé.
Ha minderről meggyőzte olvasóját, az már nem meglepő, hogy a magát katolikus filozófusnak valló Brague kiáll a család mellett, és a túlságosan homályosnak tartott kategória, az értékek helyett erényekről, s hiányukban parancsolatokról beszél. Viszont az megint érdekes, hogy Brague kiáll a kultúra középkori fogalma mellett, amelyet a munkával és imádsággal élt szerzetesi élet melléktermékeként azonosít. De nincs ebben sem semmi meglepő. Hiszen a filozófus Benedek pápára hivatkozik, aki egy Párizsban tartott, s a szerző által is hallott előadásában mutatta ki a középkori szerzetesi tevékenység és a modern kultúra között fennálló folytonosságot. Szerinte az antik irodalmat átörökítő szerzetesek jól látták, hogy a jól sikerült (például antik görög) irodalmi műalkotás akkor is az isteni teremtés dicsérete lesz, ha egyébként témája szerint független is a vallási tanítástól.
A kötet utolsó fejezetében (eredetileg előadásában) aztán Brague a civilizáció és a barbárság fogalmi ellentétéhez tér vissza. Huizingát idézi, aki egy 1935-ös szövegében a barbarizációt olyan folyamatként írta le, amely egy értékes intellektuális (geestelijk) állapotból egy értéktelenebb állapot felé vezet (102). A barbárság etimológiája szerint annyit tesz: a beszédre való képtelenség, vagyis a kommunikáció elutasítása. Ezzel szemben a civilizáció nem más, mint egyfajta conversatio civilis (103). Brague itt olyan szerzőkre utal, mint Marc Fumaroli és Roger Scruton, akik mindketten a beszélgetés elméleti megalapozottságú hívei voltak. A polgári (civilizált) beszélgetés (conversatio civilis) Brague szerint már Szent Tamásnál is előkerül. Ám a kifinomultságnak is megvan a maga veszélye – aki igazán civilizált, azt is tudja, hogy a barbárok nem csak kívülről fenyegetik kultúránkat, hanem saját bensőnkből is, másképpen: a barbár én vagyok. Továbbá: a beszédre való hajlandóság megtagadása egyben a folyamatosság megtagadása is, ahogy erre már Edmund Burke is rámutatott. Ugyanez a gondolat jelenik meg a kevéssé ismert francia írónál, Charles Dupont-White-nál is, akit Ortega idéz: „La continuité est un droit de l’homme” (108). Ha a beszélgetés megszakítása a betegség, „akkor épp ennek a ténynek a felismerése lehet a gyógyítás eszköze”. A civil(izált) beszélgetés a modern barbárság áfiumának a középkortól örökölt orvossága.
A múlttal tehát folyamatos beszélgetést kell folytatnunk, ha civilizáltak akarunk maradni. És ez nem pusztán a történetírás tudományát jelenti a bölcselő számára. Hanem – az orosz költőt, Mandelstamot idézve – a múlt értékeinek igenlését és igazolását is (110). Ehhez viszont arra van szükség, hogy a modernizmus szcientista barbarizmusa helyett arra a bibliai tudásra támaszkodjunk, amely segít nekünk megérteni a madarak nyelvét, vagyis a természetet mint a teremtés művét. Ehhez pedig olyanfajta alázatra van szükség, amilyet az a konzervatív ember mutat, aki tudja, milyen súlyt helyez az ember vállára a szabadság (114). A törékeny, esendő és önmagát ilyenként ismerő ember épp a teremtéssel folytatott beszélgetés révén ébredhet rá saját felelősségére az emberi lét megőrzése terén.
Rémi Brague: Curing Mad Truths. Medieval Wisdom for the Modern Age, Indiana: University of Notre Dame Press, 2019.; paperback edition: 2022.
