RECENZIÓ – Anne Conway munkásságának bemutatásán keresztül cáfolja Jonathan Head azt az állítást, miszerint a női gondolkodók azért nem kerülhettek be a filozófiatörténeti kánonba, mert nem alkottak rendszert.
Sarah Hutton megkerülhetetlen Anne Conway: A Woman Philosopher (2004) című intellektuális biográfiája után újabb könyvterjedelmű munkát vehetünk kezünkbe Conway filozófiájáról. A szerző a teológiai és filozófiai képzettséggel egyszerre rendelkező Jonathan Head, aki számára nem kis kihívást jelenthetett, hogy Hutton munkája után új értelmezést adjon Conway munkásságának.
Bár Anne Conway (1631–1679) tisztán metafizikai gondolkodó volt, kutatásának társadalomtörténeti és intellektuális történeti jelentőségét a következőben látom: halála után megjelent, jegyzeteiből összeállított értekezése – The Principles of the Most Ancient and Modern Philosophy (1690) – teljes egészében rendszerszerű. Ezzel lényegében megcáfolja azt az állítást, hogy női szerzők sokáig azért nem kerülhettek be a filozófiatörténeti kánonba, mert nem alkottak rendszert, csupán eklektikus megközelítéssel, határműfajokban írtak.
Mielőtt Head könyvének értékelésére térnék, röviden összefoglalom Conway életét és fő gondolatait. Anne Finch néven nagymúltú és politikailag befolyásos családba született. Levélváltás formájában a cambridge-i platonista Henry More (1614–1687) magántanítványa volt. Azonban kamasz korától kezdve gyógyíthatatlan fejfájás gyötörte, amelyen a kor egyetlen orvosa sem tudott segíteni. Lord Edward Conway feleségeként életének jelentős részét visszavonulva töltötte, egyetlen fiát kiskorában elveszítette. Élete utolsó évtizedében Francis Mercury van Helmont (1614–1699), a németalföldi tudós Jan Baptiste van Helmont fia lett a háziorvosa, aki mellett kabbalisztikával is foglalkozott. Utolsó éveiben szenvedéseire enyhülést keresve kvéker-hitre tért.
Conway filozófiája szerint három szubsztancia létezik: Isten, a köztes Létező (aki a metafizikai Krisztussal azonos) és a teremtmények. Isten a teremtményeinek adta három elvét, a szellemet, az életet és a fényt. Nem ruházhatta azonban rájuk olyan attribútumait, mint a mindenhatóság, az örökkévalóság vagy a határtalan szabadság. Conway szerint a világban minden szellemi princípiummal rendelkezik, minden él és alakul, még az is, ami pusztán anyaginak tűnik. Isten végtelenül jó, Krisztus pedig kizárólag a jó irányban követi. Isten teremtményei lehetnek jók vagy rosszak. A világban látható rossz az Istentől való eltávolodás, és nem Isten műve. A jó felé mozdulásnak nincs határa – a teremtett világ perfektibilis –, a rossznak azonban igen. Conway tagadja a vég nélküli szenvedés és az örök elkárhozás lehetőségét. A világban van halál – ez az ember sorsa is –, de nincs megsemmisülés, mert az elenyésző életből új élet születik.
Jonathan Head, miután ismertette Conway életét és fennmaradt leveleinek tanulságát, hét fejezetet szentel a filozófiájának: a fény szerepének, Istennek, a teremtésnek és a vég nélküli időnek, az Isten–Krisztus–teremtmények hármasságnak, a megváltás gondolatának, a szabadságnak, végül a teremtményi világnak. Több eredeti értelmezési szempontot is sikeresen bevezet: ezek között említhetjük, hogy megállapítása szerint Conway rendszerében a teremtmények morális-ontológiai skálán mozognak (moral-ontological scale), amelyet saját kutatásaimban a szimbolikus dichotómiák (fény–sötétség, anyag–szellem, keménység–lágyság) síkjain történő le-felfelé mozgásként elemeztem.
Annak megragadására, hogyan lehetne a világban minden csupán háromféle létező (Isten, a köztes Létező és a teremtmények) Head a quiddity (lényegiség) fogalmát javasolja, ezzel próbálva kiküszöbölni a szakirodalmi terminológiai habozást a substance és a species használata között, amelyeket azonban Conway maga is felváltva alkalmaz a vonatkozó fejtegetésekben. Ez talán nem a legszerencsésebb megoldás, mert a szakirodalomban egy új fogalommal pótolja a forrásszövegben egy fogalomra felváltva használt két szót. Hozzászól ahhoz a jelenleg folyó vitához is, hogy Conway monista gondolkodó volt-e vagy sem. Arra mutat rá, hogy Conway rendszerében a teremtő egyetlen szubsztanciát teremt, amelynek életet ad, és ez alakul végtelen számú anyaggá és formává (type-monism). A könyv elemzései a téma nehézsége ellenére – Conway-t olvasni csak alapos felkészültséggel érdemes – világosak és jól felépítettek.
A tisztán metafizikai problémákon túl számunkra a következő kérdés lehet érdekes: hogyan helyezhetjük el Conway-t napjaink újraíródó filozófiatörténetében, kortárs gondolkodói tendenciáiban? A szöveget markáns teológiai vonatkozása miatt a radikális feminista filozófia soha nem vette a szárnyára. Azonban, mivel saját korának vallásos tanításaival nem egyezett, valamint sokak szemében a kabbalisztika és a kvékerré áttérés is zavaró elemként hathatott, a vallásfilozófiai vagy egyházi kutatások sem igazán vették figyelembe. Hosszú ideig talán csak a misztikus metafizikát kedvelő olvasók találtak rá.
Conway jelentősége azonban éppen abban rejlik, hogy bár 47 évesen visszavonulva és a világtól elzárkózva, hírnév és befolyás nélkül halt meg egy napokon át tartó fejfájásroham okozta legyengülés következményeként, hátrahagyta jegyzeteit, amelyben a karteziánus dualizmus helyett az anyag és szellem egységét hirdeti, cáfolja a hobbes-i rendszer materialista következtetéseit és a spinoza-i rendszer determinizmusát. Művének alcímében jelzi is, hogy szembehelyezkedik vagy túllép ezeken a rendszereken. E vállalkozás eredetiségére pedig Jonathan Head a könyvében filozófiai és teológiai eszköztárral mutat rá.
Jonathan Head: The Philosophy of Anne Conway: God, Creation and the Nature of Time, Bloomsbury Publishing, 2020.
