RECENZIÓ – Tavaly októberében jelent meg John McWhorter könyve, amely az Egyesült Államokban 2020 óta új erőre kapó „woke” mozgalmat egyfajta új vallásként leplezi le.
Marxista szemináriumok kedvelt fordulata volt valaha, hogy régi korokban a politikai–társadalmi törekvések sokszor „vallási köntösben” jelentek meg. Az olyan könyvek, mint John McWhorteré, mintha ennek ellenkezőjét állítanák: napjainkban vallási törekvések jelennek meg a politikai és társadalmi érzékenység álruhájában.
A könyv címe Woke rasszizmus: hogyan árulta el egy új vallás a fekete Amerikát. Mivel a „woke” Magyarországon még nem széles körben elterjedt szó, talán nem árt hozzá egy rövid magyarázat. Eredeti jelentése (elsősorban az amerikai fekete nyelvhasználatban, mert az irodalmi nyelvben inkább „woken” lenne) „felébresztett”, „éber,” vagy átvitt értelemben „tájékozott.” A 2010-es évek óta használják a társadalmi igazságtalanságokra – elsősorban a rasszizmusra – való érzékenység értelmében, de igazi karriert a George Floyd halála utáni 2020-as tiltakozások (Black Lives Matter) óta futott be. Azóta már elindult a pejoratívvá válás útján (valahogy úgy, ahogy korábban a „politikailag korrekt”, amelyet önreferenciaként ma már szinte senki sem használ), és ebben bizonyára szerepet játszanak a McWhorteréhez hasonló írások is.
Ami a szerző személyét illeti, mindenképp meg kell említeni, hogy maga is afroamerikai, pártállását tekintve demokrata, hitvallása szerint pedig liberális. Ebben az értelemben tehát „belülről” kritizálja az antirasszista radikalizmust, egyébként valószínűleg könnyebb lenne lesöpörni az asztalról. Ne gondoljuk persze, hogy pusztán afroamerikai volta ma bárkit megvédhet a rasszizmus gyanújától: ahogy a könyvben leírja, ő maga is számos alkalommal szembesül a váddal, hogy politikai nézeteit tekintve „nem eléggé fekete.”
Ugyanakkor meg kell említeni azt is, hogy a szerző eredeti foglalkozása szerint nyelvész, világnézetét tekintve pedig ateista, tehát a woke mozgalom elemzésére használt vallási keret egyértelműen idegen számára. Ez azonnal kiderül abból a tényből, hogy szemmel láthatóan nincs tisztában magának az elemzési keretnek (már ha az, és nem pusztán retorikai eszköz) a közhelyes voltával. Az úgymond „világi” vagy „politikai” vallásoknak óriási irodalma van a nyugati világban: a francia forradalom alkotmánykultuszának Condorcet-féle bírálatától Tocqueville Amerikai demokráciájának „mindenható többségén” át a fasizmus, a kommunizmus, a kapitalizmus, az ökológia vagy éppen a woke mozgalom hasonló kritikáiig. Mivel azonban a szerző nemigen ismeri ezt a hosszú, bár mára már klisévé merevedett hagyományt, nem ismeri fel saját megközelítésének klisészerűségét sem. A woke mozgalom leírásában ugyanis olyan jól ismert petárdákat durrogtat, mint „babonaság” (tényszerűen igazolhatatlan állításokban való hit); „papság” (egy kiválasztott, a tanítás monopóliumával rendelkező elit); „eredendő bűn” (a személyes felelősségtől függetlenül létező, az embert születésétől fogva végig kísérő bűn); „evangelizáció” (az emberiség másik, a bűn sötétségében tévelygő felének megtérítése a hívők által); „apokaliptikus” gondolkodás (a jelen sötétségét eloszlató, megváltó pillanat várása); „eretneküldözés” (racionális vita helyett az ellenvélemények elhallgattatása); és még sorolhatnánk.
Mindez akár igaz is lehet a woke-ra nézve: az olyan alapvető tételeket, mint hogy a feketékre nagyobb veszélyt jelentenének a fehér rendőrök, mint saját társaik, objektív kutatások sosem igazolták; az is igaz, hogy a mozgalmat vezető értelmiségi elit inkább prédikátorként, mint tudományos kutatóként viselkedik; még feltűnőbb, hogy „fehérnek születni” valóban lemoshatatlan bélyeget jelent valaki számára; de az sem kérdés, hogy a térítő szándék, tehát a folyamatos propaganda egy jobb jövő érdekében és a kritika elfojtása (akár az egyetemeken, akár a folyóiratok szerkesztőségeiben) egyre inkább jellemző napjaink Amerikájára.
McWhorter egyetlen elméleti érdeme, hogy a mozgalmat emiatt nem „világi vallásként” vagy „kvázi-vallásként”, esetleg „valláspótlékként” írja le, hanem valódi vallásként. Az előbbi terminusok ugyanis rendkívül ellentmondásosak: egyszerre állítják azt, hogy egy adott ideológia vagy hitrendszer strukturálisan és lényegi elemeiben megfelel a „vallás” kritériumainak, illetve alkalmas annak pótlására, és azt, hogy ennek ellenére mégsem vallás a szó „teljes” értelmében, bármi is legyen ez a teljes értelem. McWhorter ezzel szemben világosan kimondja, hogy nem kíván mellébeszélni: woke-nak lenni nem „olyan mint” egy vallás, hanem az, és punktum. A vallást persze hírhedetten nehéz definiálni (sokak szerint nem is lehet), és a könyv bevezetője sem bíbelődik túl sokat ezzel a súlyos kérdéssel, hanem megelégszik azzal, hogy leszögezi, mik nem feltétlen tartozékai a vallásnak: a teremtésmítoszok, a szent szövegek és az „empirikus tapasztalaton” [sic] túllépő hitek. A „valódi” kritériumok McWhorter-féle listáját az imént idéztük, de ha közelebbről megnézzük, ez a lista inkább a kereszténység egyfajta paródiáját tartalmazza, amelyben az amerikai evangéliumi kereszténység legrosszabb vonásai ötvöződnek a középkori sötétségről alkotott populáris közhelyekkel. Már-már komikus, ahogyan McWhorter először a vallások hagyományos fogalmának ötletszerűségén gúnyolódik („ez ugyanolyan esetleges, mint az, hogy a paradicsomot a zöldségek és nem a gyümölcsök közé soroljuk”), aztán előáll egy ennél is esetlegesebb kritériumhalmazzal, amelyben még arra sem ügyel, hogy a „vallások” definíciójában ne szerepeljenek olyan, csak a kereszténységre jellemző kifejezések, mint „evangélium” és „eredendő bűn”. A valódi felismerés tehát az lett volna, de ezt McWhorter elszalasztotta, hogy a woke mozgalom valójában a kereszténység egyes (amerikai) paródiáinak paródiája. Ez jobban megmagyarázta volna azt is, hogy miként képes az akárcsak néhány évtizeddel ezelőtt is túlnyomórészt keresztény (és azon belül nagy százalékban evangéliumi, ha úgy tetszik, „fundamentalista” keresztény) Amerikában a woke mozgalom ekkora befolyásra szert tenni: valószínűleg emiatt a mélyebb rokonság miatt, amely azonban helyi sajátosság, és semmi köze a „valláshoz” általában.
Amit a szerző szintén nem vesz észre, az az, hogy saját gondolkodása is hasonló mintákat követ. A könyv ajánlása például azoknak szól, akik „fel akarják emelni szavukat az emberiség szellemi, kulturális és erkölcsi fejlődésének ezen kitérője ellen.” Csak hát éppen a világi vallások irodalmából tudjuk, hogy az emberiség szellemi, kulturális és erkölcsi fejlődésében hinni nem más, mint a keresztény üdvtörténet szekularizált változata. (A legismertebb mű Karl Löwith Világtörténelem és üdvtörténete, de ugyanezt számtalanszor megírták már, akár a felvilágosodás, akár a kommunizmus, akár a liberalizmus, akár a kapitalizmus fejlődéshite kapcsán). McWhorter sem mond mást, mint hogy a woke mozgalom „kitérő”, vagyis olyasmi, ami bár létezik, sőt tendenciózusan erősödni látszik, de egy magasabb nézőpontból, a történelmi haladás eszméjének szemszögéből voltaképpen nem lenne szabad lennie.
Ugyanígy nem veszi észre, hogy miközben a „kiválasztottak” (elects) felsőbbrendűségérzését kritizálja, ő maga is egy felsőbbrendű igazság birtokosaként tekint magára. A világot ő maga is kettéosztja a sötétségben tévelygő woke-okra (akikkel, mint ő maga nyíltan leszögezi, vitatkozni sem érdemes) és azokra a kívülállókra, akik az értelem világossága által még megszabadíthatók a mozgalom által rájuk kényszerített félelem bilincseitől. Vagyis egyfajta papi-prófétai szerepet vállal, aki végtelenül leegyszerűsítő katekizmusban foglalja össze az ellenállás programját, sőt konkrét (kívülről megtanulandó?) példákat is közöl a woke-ok leszerelésére alkalmas szövegekből.
A katekizmus alapja (ahogyan arra a könyv alcíme is utal), hogy a woke mozgalom valójában többet árt az amerikai fekete lakosságnak, mint amennyit használ. Egy olyan program, amely ténylegesen segítene a ma is létező társadalmi különbségek felszámolásában, három pontban foglalható össze: (1) Vessünk véget a kábítószerellenes háborúnak; (2) Fonetikus módszerrel tanítsuk az olvasást; és (3) Hagyjunk fel azzal az elképzeléssel, hogy mindenkinek egyetemet kell végeznie. Ha legalizálnák a kábítószereket (McWhorter nem csak a könnyű drogokra gondol, hanem akár a heroinra is), akkor megszűnne az a feketepiac, amely ma a bűnözés melegágya a fekete közösségekben, és ezzel megszűnne vagy legalábbis csökkenne a rendőrség által feketék ellen elkövetett erőszak is. Ha az olvasást nem a divatos „szóképekben” (egész szavakban) tanítanák Amerikában, hanem az egyes hangokból kiinduló, és azokat szavakká összerakó módszerrel, akkor a hátrányos helyzetű gyermekek könnyebben tanulnának meg olvasni, és ezáltal jobban integrálódhatnának a többségi társadalomba. Végezetül, ha nem erőltetnénk a felsőfokú tanulmányokat, hanem inkább a szakképzés felé terelnénk a fiatal afroamerikaikat, akkor kiváló villanyszerelők, vízvezetékszerelők, kórházi műszerészek vagy kábeltévé-bekötők válhatnának belőlük, ami gyorsabb és biztosabb útja a felzárkózásnak, mint a diplomaszerzés.
A javaslat a maga egyszerűségében valóban lenyűgöző, és talán kár is volna megjegyzéseket fűzni hozzá. Ami viszont az egész problémakört illeti, a könyv elolvasása után sem könnyű állást foglalni a woke mozgalom túlzó – ha úgy tetszik, „vallásos” – radikalizmusa és McWhorter ellenkező előjelű, de elméletileg semmivel sem kiérleltebb, vallásellenes progresszivizmusa között. Vagy pontosabban: elég nagy baj volna, ha valóban csak ebből a kettőből lehetne választani.
John McWhorter: Woke Racism: How a New Religion Has Betrayed Black America. New York: Portfolio/Penguin, 2021.
