Milyen szerepet töltenek be az uralkodók napjainkban a fejlett demokratikus államokban? – ezt a kérdést vizsgálja összehasonlító módszertannal egy nemrégiben megjelent könyv.
Ahogyan azt a 20. századi történelem jól illusztrálja, a monarchiák fennmaradása korántsem tekinthető egyértelműnek, mégis a sikeres európai demokráciák soraiban több monarchikus államformájú országot találunk. A nyolc európai alkotmányos monarchia (Belgium, Dánia, Hollandia, Luxemburg, Nagy-Britannia, Norvégia, Spanyolország, Svédország) helyzetét összehasonlító, alkotmányjogászok és más tudományterületek szakértői által írt és szerkesztett kötet azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megfejtse túlélésük okait, illetve útmutatást nyújtson jövőjüket illetően. A monarchiák fennmaradásának kérdéskörét, s így magát a kötetet is, az utóbbi időszak különféle válsághelyzetei (például Brexit, koronavírus-járvány) teszik igazán aktuálissá, rávilágítva e tradicionális intézmény alkalmazkodóképességére és politikai jelentőségére.
A tudományos munkák eltérően ítélték meg az utóbbi időszakban a monarchia intézményének szerepét: a múlt teremtményeként elmúlását jósolták (Robert Blackburn) vagy a monarchiára és a demokráciára egymást kiegészítő fogalmakként tekintettek (Vernon Bogdanor). A könyv az utóbbi gondolatmenethez kíván csatlakozni. Továbbá egy jelentős szakirodalmi hézagot szeretne betölteni, hiszen – a szerkesztők (Bob Morris és Robert Hazell) meglátása szerint – a történeti kutatásokat leszámítva, főként népszerűsítő jellegű munkák foglalkoznak a monarchia témájával.
A kötetben, amely három nagyobb tematikus részből és hét fejezetből áll, a vizsgált országokkal foglalkozó esettanulmányok az alábbi részkérdéseket tanulmányozzák: formális alkotmányos funkciók, napi politikai és reprezentatív feladatok, társadalmi tevékenységek és nemzetközi funkciók, a monarchiák szabályozása (királyi családok mérete, kiadásaik, öröklés rendje) és viszonyuk a közvéleménnyel, a médiával. A közreműködő szerzők mindegyik témakörnél a legitimitás kulcskérdésére, a monarchia intézményét érő kihívásokra fókuszálnak.
Az elemzések alapján az alábbi módon választható ketté az a szerepkör, amelyet az uralkodók a modern demokráciákban betöltenek: az állam vezetője (head of state) és a nemzet vezetője (head of nation). Míg az állam vezetője szerep főbb vonásai eltértek a vizsgált országokban, az uralkodók szerepvállalása mint a nemzet vezetője, hasonló vonásokat mutatott. E két szerep egyensúlya, illetve az, hogy a monarchiák – miközben az állandóságot és a folytonosságot szimbolizálják – általában jól alkalmazkodnak nemcsak a politikai, hanem a társadalmi változásokhoz is, hozzájárult ezen hagyományos intézmény fennmaradásához.
Az állam vezetője szerephez elsősorban az alkotmányos és politikai funkciók köthetők, de reprezentatív feladatok is tartoznak hozzá. A főbb uralkodói jogköröket (miniszterek kinevezése és leváltása, parlament összehívása és feloszlatása, törvények uralkodói jóváhagyása) figyelembe véve arra jutottak a szerzők, hogy az alkotmányos hatalom eróziója figyelhető meg az elmúlt két évszázadban, s különösen az utóbbi évtizedben. A napi politika (közös munka a miniszterekkel, elnöklés a kormányüléseken, kormányzati döntések ellenjegyzése stb.) szintjén ugyancsak a befolyás gyengülése rajzolódott ki az összehasonlítás során, amely igazolja Walter Bagehot 19. századi angol kormányzati viszonyokon alapuló azon megfigyelését, hogy az uralkodók hatalma három politikai jogra korlátozódik az államügyek vonatkozásában: figyelmeztetés (right to warn), bátorítás (right to encourage) és a velük való egyeztetés (right to be consulted) jogára. Azonban a monarchiák legitimitását erősíti, hogy az uralkodók az alkotmányos és demokratikus jogok védelmezőiként léphetnek fel a politikai rendszerekben. Ennek egyik legszemléletesebb példája 1981-ben történt, amikor I. János Károly spanyol király közreműködött a katonai puccskísérlet megakadályozásában.
Ha nehéz megtartani az örökletes monarchiák politikai hatalmát a modern parlamentáris demokráciában, akkor joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért nem követték a vizsgált monarchiák Svédország példáját, ahol az 1974-ben újonnan bevezetett kormányzási forma (Regeringsform) szerint az uralkodó csupán reprezentatív szerepkörrel rendelkezik. Ennek magyarázatát Robert Hazell a tanulságok összegzésekor abban látta, hogy a politikusok vonakodhatnak egy számottevő társadalmi támogatással bíró intézményt vitatni. A kormányok számára ugyanis több haszonnal jár a monarchiák fenntartása, mert azok legitimálhatnak más állami intézményeket, s erősíthetik az állampolgári lojalitást. Azt azonban hangsúlyozza, hogy ez a támogatás addig tartható fenn, amíg az uralkodók a (párt)politikai küzdelmek felett állnak. E politikai semlegesség tehát szintén elősegíti a monarchia intézményének túlélését.
A másik tanulmányozott szegmens, a nemzet vezetője szerep az uralkodás szimbolikus tényezőivel, illetve a társadalmi és kulturális befolyással függ össze. Az elemzések kimutatták, hogy a királyi családok az összes vizsgált országban a nemzeti érzés fókuszában állnak, ám különböző intenzitással és gyakran vallásos elemekkel tarkítva. E szerep kulcsfontosságára az utóbbi évtizedek eseményei mutattak rá, különösen az olyan krízisek, mint például a koronavírus-járvány. E súlyos válsághelyzetben Európa-szerte az uralkodók megszólították és támogatásukról biztosították nemzetüket, vigaszt nyújtottak a betegeknek és gyászolóknak. Mindezek tehát azt érzékeltetik, hogy napjaink viszonyai között érvényesnek bizonyul Bagehot másik észrevétele is, amely szerint a monarchiák túlélésének záloga abban rejlik, hogy a nemzet szívéhez szólnak. A királyi esküvőkkel, látogatásokkal és más szertartásos eseményekkel járó és gyakran a privátszférára is kiterjedő figyelem viszont ugyancsak fenyegetést jelenthet a monarchiák számára, ahogyan azt a közelmúlt botrányai jól szemléltetik.
Végezetül megállapítható, hogy a kötet alapvetően nem kíván elméletet alkotni a monarchiák túlélésének paradoxonáról, hanem „csupán” néhány új legitimációs érv felvázolásával és a bemutatott empirikus ismeretanyaggal szeretne további kutatásokat ösztönözni a témakörben. Az eltérő államforma ellenére a könyv a hazai olvasók érdeklődését is felkeltheti, ugyanis izgalmas látleletét adja annak, hogy a válsághelyzetek miképpen hathatnak az alkotmányos konvenciókra és keretekre, s egyúttal rámutat arra is, hogy a média és a közvélemény a 21. században miként formálhatják az olyan nagymúltú, tradicionális intézményeket mint a monarchia.
