RECENZIÓ – Mennyire folytonosak a nők társadalmi és intellektuális helyzetének kérdésében a kora újkor, a felvilágosodás kora tendenciái és a gyakran az utóbbiból levezetett mai eszmei áramlatok?
Az Oxford University Press által kiadott sorozat első kötete után – amely 17. századi női filozófusok válogatott levelezését adta közre – 2020-ban megjelent és az Oxford Scholarship Online révén elektronikusan is elérhető a sorozat második kötete, amely három 18. századi női filozófus válogatott leveleit közli. Mint ahogy Jacqueline Broad, a szövegek sajtó alá rendezője hangsúlyozza, a három szerző – Mary Astell (1666–1731), Elizabeth Thomas (1675–1731) és Catharine Trotter Cockburn (1679–1749) – filozófiai levelezéséről van szó, tehát nem teljes levelezésükről, s főképp nem magánleveleikről. A kötetbe válogatott levelek így filozófia- és eszmetörténeti korpuszt alkotnak, és a transzdiszciplináris kutatások (feminist history of philosophy, intellectual history of women) számára tesznek hozzáférhetővé forrásszövegeket.
Azonban, ha valaki radikális feminista tartalmat keres, legalábbis a szó mai értelmében, meglepi majd a kötet tartalma, hiszen gyakrabban van benne szó Isten szeretetéről, mint a nők jogairól. Jacqueline Broad szerint az 1690-es évektől kezdve a nők filozófiai és társadalmi szerepvállalása erősödik, bár a témák továbbra is erősen kegyességi és etikai jellegűek, hiszen – mint ahogy az első kötet bemutatása során is hangsúlyoztuk – a női gondolkodók ezen a vonalon kérhetnek és kapnak először szót.
Erősödik azonban e levelezésekben két téma, amelyek a társadalomfilozófia kutatói számára is érdekesek: a nők gondolatai az egyszerűbb kegyességi írások felől a komolyabb vallásfilozófia irányába mozdulnak. Leveleik továbbá nem csupán a nők erősebb filozófiai érdeklődését igazolják, hanem azt is, hogy a filozófiai témák a szűkebb, magas iskolázottságú és politikai befolyással bíró férfi elittől immár szélesebb rétegekhez jutnak el, többféle, nem szűk értelemben vett filozófiai műfaj révén.
A három női gondolkodó férfi levelezőtársai között a legtöbb egyházi személy, de köztük találjuk John Locke-ot is. Broad azonban egy teljesen új jelenségre is rámutat: immár nem csak férfiak mentorálhatnak női gondolkodókat (mint Descartes – Erzsébet hercegnő, Henry More – Anne Conway párosa esetén), hanem a női gondolkodók is felkarolhatják fiatalabb társaikat. A legjobb példa erre Cockburn és unkahúga, Ann Arbuthnot filozófiai levelezése. A kötet a filozófia- és eszmetörténet elfeledett szövegeit, jelenségeit ássa elő és jelenteti meg (Cockburn és Arbuthnot esetén például huszonkét fennmaradt leveléből korábban csak kettő jelent meg). A szövegkiadást megelőző kutatások azt a folyamatot tárják fel, amelynek révén a nők társadalmi, közéleti szerepvállalása a későbbiekben lehetségessé, sőt természetessé vált.
Jacqueline Broad bevezetője kitér egy ismert szakmai vitára, amely az 1990-es évektől kezdve, és főleg 2000 után kapott teret. Miért maradtak ki sokáig egyes szerzők, köztük több női szerző, a filozófiatörténeti kánonból, a 19. század hogyan felejti el vagy – még rosszabb – hogyan felejteti el őket? A kérdésre gyakran a 19. századi erősen patriarchális, társadalmilag visszarendeződő viszonyaiban keresik a választ, Broad azonban egy másik szempontra hívja fel a figyelmünket. A magyarázat több más szempont mellett a vallás és filozófia különválásában is keresendő, hiszen éppen a kegyességi gondolatokat tartalmazó női írások nem minősülhettek sokáig filozófiának. Broad felhívja továbbá a figyelmünket arra, hogy míg a korszakban a radikális férfi szabadgondolkodók írásaiban már megfogalmazódik a morál és a vallás szétválasztása, illetve a hit nélküli erkölcs lehetősége, ilyen lépéssel a női gondolkodóknál nem találkozunk. (Hozzá kell tennünk, hogy ez a megállapítás francia nyelvterületen nem igaz, hiszen Émilie Du Châtelet névtelen, kéziratban maradt bibliakritikai írásában elmozdul a radikális szabadgondolkodás felé).
Számunkra a kötetből a protofeministaként és politikai gondolkodóként egyaránt ismert Astell levelezése a legérdekesebb. Leveleiben megtaláljuk mindazt, amit nyomtatásban megjelentetett munkáiban is hangsúlyoz: bár nem buzdít a fennálló rend ellen, a szokás, a társadalmi berendezkedés visszásságaira mutat rá. Olvashatjuk a kötetben Astell és John Norris levelezésének legfontosabb szövegeit, valamint Astell 1705-ös vitáját George Hickes-szel az anglikán egyházról, továbbá egy ismeretlen női levelezőtársnak adott tanácsait.
A mély, átélt hitről tanúskodó levelek egy olyan vonalat is rejtenek, amelyet Astell etikai, politikai írásaiból ismerünk: a tökéletesnek ítélt isteni racionalitás és a véges, ám minden lénynek (nőnek, férfinak, alsóbb és magasabb rendűnek) egyaránt adott teremtményi racionalitás viszonyából az következik, hogy csakis az isteni hatalom lehet teljes, minden teremtményi hatalom véges, felülírható vagy megkérdőjelezhető, akár a társadalmi szerződés is, ha nem racionális feltételeken alapul. Ekképp a kegyességi megközelítés napjainkig elkendőzi, hogy Astell mennyire radikálisnak tartható egyes gondolataiban, akár abban is, hogy a nőket önálló véleményalkotásra biztatja, ami – Broad véleménye szerint – egyfajta, a társadalmi és hatalmi viszonyokra alkalmazott karteziánus módszer.
A kötet két értelemben is hasznos kutatási anyaggal szolgál. Egyrészt joggal tart számot a kora újkori filozófia történetét kutatók érdeklődésére. Másrészt feltehetjük a kérdést, hogy a kötetben szereplő női gondolkodók és intellektuális köreik mennyire előlegezik meg a nők ügyét képviselő későbbi irányzatokat, vagy – másképp fogalmazva – mennyiben ezeket az irányzatokat előlegezik meg? Mennyire folytonosak tehát e kérdésben a kora újkor, a felvilágosodás kora tendenciái és a gyakran az utóbbiból levezetett mai eszmei áramlatok?
Jacqueline Broad (kiad.), Women Philosophers of Eighteenth-Century England: Selected Correspondence, Oxford, Oxford Unversity Press, 2020.
