Több hatalmat a nemzeti parlamenteknek! – szól Richard Bellamy ukáza az Európai Unió jövőjével kapcsolatban. De vajon mennyiben lenne más az Unió, ha a nemzeti parlamentek is uniós jogszabály-kezdeményezők lennének?
Jól ismert tény, hogy az Európai Unió és elődszervezetei mindig is komoly legitimációs kihívásokkal küzdöttek – legalábbis ami a bemeneti oldalt illeti. A választópolgárok felől érkező közvetlen felhatalmazás és számonkérhetőség hiányában az unió és az egyre mélyülő integráció hívei éppen ezért nagyon sokáig a kimeneti legitimációban bíztak: a béke és a gazdasági prosperitás mint az európai integráció legfőbb eredményei majd a választópolgárokat is meggyőzik arról, hogy az uniós projektet érdemes támogatni, és ily módon a gazdasági és jóléti növekedés automatikusan támogatást generál egy föderális európai (állam)szervezet számára. Nos, egyelőre úgy tűnik, hogy a várva várt elismerés várat magára. Richard Bellamy legújabb könyvében is ezzel a megállapítással kezdi mondandóját, csakhogy a legitimációs kihívásra adott válasza némileg eltér a főáramú megoldási javaslatokétól.
Mivel Bellamy szerint az Európai Unió kormányközi alapon működő államszövetségként már nem lenne működőképes, a föderalizált államszövetség elképzelése pedig jól érzékelhető módon az európai polgárok ellenállásába ütközik szerte a kontinensen, ezért a brit politikatudós egy köztes megoldást javasol. A demoikráciának (demoicracy) elkeresztelt megoldás híveként azt állítja, hogy a föderális berendezkedés az európai démosz (minden jel szerint a jövőben is érzékelhető) hiánya miatt, az egyszerű kormányközi együttműködés pedig a globalizáció gazdasági és a kozmopolitizmus morális kihívásai miatt tűnik életképtelennek, ám a létező európai démoszok (demoi) közös kormányzása (kratosz) már korántsem olyan elképzelhetetlen. A már létező és hagyományokkal bíró nemzetállami közösségek közösségeként elképzelt Európában Bellamy értelemszerűen nem az Uniós intézmények demokratizálása vagy egy szupranacionális állam mellett tör lándzsát, nem az Európai Parlament jogköreinek bővítésében vagy éppen egy európai szintű kormány-ellenzék viszony létrehozásában látja a megoldást (mint ahogy teszi például Peter Mair vagy Luuk van Middelaar), mivel a nemzetállami kereteket meghaladó demokráciát sem tartja életképes megoldásnak. A demokratikus kapcsolat a választópolgárok és a döntéshozó szervek között olyan laza és/vagy távoli lenne egy roppant komplex, egyszerű választópolgárok számára átláthatatlan döntési mechanizmuson alapuló föderális európai államban, hogy azzal a bemeneti (input) legitimáció krízise csak még inkább elmélyülne.
Az európai szint demokratizálása helyett Bellamy a nemzetállami szint európaizációját preferálja, mégpedig abban az értelemben, hogy az európai együttműködés legfontosabb kérdéseit a nemzeti parlamentek demokratikus legitimációval bíró képviselőinek kellene megvitatnia, illetve végeredményben eldöntenie. A Lisszaboni Szerződés kétségkívül tett már néhány bátortalan lépést ebbe az irányba, amikor bevezette az ún. sárga lapos és narancssárga lapos eljárást: ezen eljárás révén a nemzetállami parlamentek közösen figyelmeztethetik az Európai Bizottságot abban az esetben, ha úgy látják, hogy a Bizottság által kidolgozott javaslat nem veszi figyelembe a szubszidiaritás elvét. Ugyanakkor az elmúlt évtized gyakorlata azt mutatja, hogy a nemzeti parlamentek közös figyelmeztetését az Európai Bizottság rendre figyelmen kívül hagyta. Ezen (nem túl effektívnek tűnő) eljáráson kívül Bellamy bevezetné a zöld lapos eljárást is. A brit Lordok Házának támogatását is élvező javaslat szerint amennyiben a tagállamok egynegyedében a tagállami parlamenti képviselők egyharmada közösen javaslatot tesz egy uniós szintű jogszabály elfogadására, akkor az Európai Bizottságnak kutya kötelessége lenne egy megfelelő jogszabály előkészítése, amelyet aztán rendes jogalkotási eljárás keretében, a Miniszterek Tanácsában minősített többséggel az Európai Parlamentben pedig egyszerű többséggel fogadhatnának el. Az Európai Bizottság kezdeményezési monopóliumának megtörése kétségkívül érdekes felvetés, főleg, ha a kezdeményezés jogát nem az Európai Parlament, hanem a nemzeti parlamentek bizonyos hányada kapná meg, ugyanakkor az is jól látszódik, hogy egy ilyen jellegű átalakulás az Unió kormányközi jellegét is érintené, hiszen a mindenkori ellenzék kezébe is fegyvert adna akár belpolitikai csatározások esetén is – nem mintha ez ördögtől való dolog lenne.
A felvetés ugyanakkor azért is érdekes, mert az Unió jövőjéről szóló viták általában nem alternatív célokról, hanem csak alternatív útvonalakról szólnak. Általában nem az a kérdés, hogy egyáltalán szükség van-e szorosabb integrációra, hogy a távoli vagy nem is olyan távoli jövőben az Unió még inkább egy föderális államberendezkedésre hasonlítson-e vagy sem; az Unió jövőjéről szóló viták (roppant unalmas módon) mindössze arról szólnak, hogy melyik úton lehetne a legegyszerűbben eljutni ehhez a nagyon mélyen integrálódott föderális felépítményhez. Ne legyen igazunk, de az Európai Bizottság által szervezendő konferenciasorozat, amely az Európai Unió jövőjéről fog szólni, minden bizonnyal nem fog kilógni ebből a sorból, ráadásul közel másfél év alatt még abban sem sikerült az illetékeseknek megegyezniük, hogy vajon ki is vezesse ezt a nemzetközi konzultációs sorozatot. A föderalizmus hívei Guy Verfohstadt finoman szólva is vitatott személyét erőltették igen sokáig, míg be nem látták, hogy magát a vitát hiteltelenítené el, ha a radikálisan föderalista belga politikus lenne a konferenciasorozat elnöke. Mindenesetre a nemeztállami szuverenitás hívei – akik nem feltétlenül a politikai élet minden terültét érintő egyre mélyülő integráció, hanem sokkal inkább a szükséges területekre korlátozódó európai együttműködés mellett köteleződtek el – hihetetlen szellemi izgalmakra azért nem számíthatnak ezen konferenciasorozat kapcsán. Más kérdés, hogy bizony a nemzeti szuverenitás és a kormányközi együttműködés hívei sem vitézkedtek eddig a szellemi munkában – már ami az Európai Unió jövőjét illeti. Bár a hívószavak megvannak, a hívószavak mögé egyelőre elég kevés szellemi munkát fektettek be, így aztán arra a kérdésre, hogy ha nem a föderális unió lenne a végső cél, akkor vajon mi, azaz milyen intézményi konstellációban milyen együttműködési formák lennének preferálandók – nos erre a kérdésre egyelőre nem bővelkedünk válaszokban.
A feladat tehát adottnak tűnik, Bellamy könyve pedig némi inspirációul szolgálhat, még akkor is, ha konkrét felvetései azért inkább egy minimálprogramhoz hasonlíthatóak és korántsem olyan nagyívűek, mint ahogy egyébként a könyvben elénk tárt elméleti megalapozás azt sugallja. Kétségkívül akkor is a főáramú uniós szakirodalommal megy szembe Bellamy, amikor az Európai Unió Bíróságának szerepéről beszél: nehéz kérdésekben, így például az azonos neműek házassága, az eutanázia vagy éppen az őssejtkutatás kérdésében Bellamy szerint nem a Európai Unió Bírósága, hanem tárgyalásos úton az európai parlamentek dönthetnének, ahogy Fritz Scharpf azon elképzelését sem veti el, miszerint az Európai Unió Bíróságának döntéseit az Európai Tanács minősített többséggel akár felül is írhatná bizonyos esetekben.
Összességében azonban úgy tűnik, hogy Bellamy javaslatai inkább némi szépségtapaszként értékelhetőek, főleg annak fényében, ahogy az Európai Bizottság a sárga lapos eljárásokkal „elbánt”. Ettől függetlenül Európa alternatív jövőjéről szóló diskurzushoz ebben a könyvben is találunk finom adalékokat, „mindössze” annyi lenne a feladat, hogy ezekből az apró adalékanyagokból valahogyan megfelelő üzemanyagot állítsunk össze. Első ránézésre ez a feladat nem tűnik lehetetlennek, de nem is lesz egyszerű, az biztos.
Richard Bellamy: A Republican Europe of States. Cosmopolitanism, Intergovernmentalism and Democracy in the EU, Cambridge: Cambridge University Press, 2019.