A modern tudományos és technológiai fejlődés következtében az emberi létről alkotott felfogásunk alapjait kell újragondolnunk. Ehhez az újragondoláshoz kíván hozzájárulni Albert R. Antosca a transzhumanizmus fenomenológiai megközelítésével. Tanulmánya a Humanities and Technology Review 2019. őszi számában jelent meg Technological Re-Enchantment: Transhumanism, Techno-Religion, and Post-Secular Transcendence címmel.
Az elemzés heideggeriánus kiindulópontja szerint az érzékelés mindig kontextushoz kötött, ahogyan a dolgok jelentése is; egzisztenciáját a „dasein” maga határozza meg a léthez való viszonyulásának valamilyen formája által. Antosca egyik központi kijelentése, hogy mivel a kontextust az adott technológiai keretrendszer adja, ezért, ha megváltozik a technológia, megváltozik a jelentés is, a világ érzékelése és felfogása. A létet az ember a technológián keresztül interpretálja: az, hogy a középkori ember teljesen más problémákkal szembesült, más kihívásokkal kellett megküzdenie, mint a modern nyugati embernek, elsősorban az eltérő technológiai kontextussal magyarázható. A technológiai változások még metafizikai nézeteink paradigmaváltásaihoz is hozzájárulnak. Ahogyan Yuval Noah Harari fogalmaz: „A technológia gyakran meghatározza vallási nézeteink határait. […] Az új technológiák végeznek a régi istenekkel és újakat teremtenek.”
A régi istenek eltűnése azonban nem mindig történik olyan zökkenőmentesen, mint ahogy azt például Nietzsche híres „Isten halála” tézise megjövendölte. Isten helyének humanista értékekkel való betöltése olyan extrém kísérletek során alakult ki, mint – többek közt – a kommunista vagy nemzetszocialista ideológia. Ezek az ideológiák annyiban voltak képesek a klasszikus vallásoknál hatékonyabban hatni az emberi képzeletre, hogy a kor technológiai kontextusát eredményesebben ismerték fel és hasznosították. A hasonló példák egyben azt is mutatják, milyen mélységben és gyorsasággal mozdulhat el a jelentésteremtés funkciója. Napjainkban a transzhumanizmus eredményezhet hasonló változást.
Az emberközpontú értékrendszer megfelelő működéséhez elengedhetetlen, hogy az individuumot szabad akarattal és autonóm értékekkel rendelkező létezőként képzeljük el. A modern tudományok viszont épp ezeket az elképzeléseket feszegetik, ezáltal létrehozva a neuroegszisztencializmust, ami egyfajta értékvákuumot, a hagyományos értékek – sőt, általában minden emberi érték – feloldódását hozza létre. Erre példaképp a Chomsky által „bábjátékosként” jellemzett tudatalatti irányítóközpontot idézi a szerző, amely tudatos döntéseinket akár 10 másodperccel megelőzve „dönt”, ezzel is megkérdőjelezve, hogy az ember saját testének egyedüli irányítója, szabad akarattal rendelkező mozgatója volna.
Antosca úgy gondolja, hogy a technológia újfajta korszellemet hozhat el a transzhumanizmus formájában, amely képes lesz ezt a vákuumot ismét értékekkel betölteni. A transzhumanizmus ezen értékteremtő jellege sokban hasonlít a vallásokéhoz. Nem véletlenül vannak olyan esetek, amikor a két irányzat találkozik: erre lehet példa az amerikai baptista egyház mesterséges intelligenciával kapcsolatos állásfoglalása, vagy az olyan új vallások, amelyekben a transzhumanizmus központi szerepet tölt be, például a Terasem vagy a Turing Church. Mindez úgy összpontosulhat egyfajta „techno-teológiában”, hogy a vallás és tudomány között korábban feltételezett ellentét is jelentőségét veszíti: immár nem a világ megértésének két rivális módjáról beszélünk, amelyek egymással összeegyeztethetetlenek, hanem arról, hogy a vallás a technológiával szimbiózisban az ember és transzcendencia közötti mind szorosabb kapcsolat egyik megteremtője lesz.
A techno-teológia világában az új értékek létrejötte a tudat határainak megszűnésével függ össze, ami a világ egyfajta „visszavarázsosításához” (re-enchantment) vezet. A „visszavarázsosítással” kapcsolatban utal a szerző Charles Taylor Secular Age című művére, amely a „porózus ént” különítette el az „óvott-behatárolt éntől”. Charles Taylor ugyanis az ötszáz évvel ezelőtti és a mai ember közötti döntő különbségnek azt látta, hogy az előbbi egy „elvarázsolt” világgal szoros kapcsolatban élt, ahol a személy és a világ közt nem volt éles határvonal (ezt fejezi ki a porous self fogalma). Ehhez képest a mi „óvott-behatárolt énünk” (buffered self) erősen elhatárolódik az ismeretlentől, az „elvarázsolt világtól”, ami elsősorban azzal magyarázható, hogy úgy véljük: pusztán a tudomány és a technológia eszközei révén is képesek vagyunk rendet teremteni a világban. A modern ember ezzel kapcsolatos magabiztossága persze mára jelentősen megfogyatkozott, ám Antosca azt állítja, hogy a transzhumanista vallás és technológia magát az imént említett különbséget is fel fogja számolni az „elvarázsolt világ” és az (úgymond) „igazi világ” között.
A transzhumanista jövőképek közt megemlíti a szingularitás-elméletet, amely olyan jövőképet vázol fel, ahol különböző események során exponenciálisan fokozódó technológiai fejlődés megy végbe. A szingularitás bekövetkeztét a legtöbben egy olyan gépi/mesterséges intelligencia megjelenésével kötik össze, amely képes önmagánál hatékonyabb, okosabb gépeket létrehozni, majd azok újabb és újabb gépek létrehozásával egyre fejlettebb technológiát teremtenek meg. Az ebből következő beláthatatlan technológiai fejlődés az emberi lét teljes megváltozásával, a világhatárok és a szubjektum/objektum dualizmus eltörlésével jár.
Összefoglalva: a technológia fejlődése során kialakult új módszerek mára az emberi értékek megkérdőjelezéséhez, egyfajta új egzisztencializmus megjelenéséhez vezettek. Az individuum mint az isteneket helyettesítő szereplő jelentésteremtő funkciójával kapcsolatos illúziók összeomlása ugyanakkor értékvákuumot eredményezett. Az ennek nyomán kialakult techno-teológiai vallások erre a problémára kínálnak választ a transzhumanizmus formájában: úgy is fogalmazhatunk, hogy a szingularitás és annak technológiai kontextusa visszahozza a Charles Taylor által leírt „porózus ént” és az „elvarázsolt világot”. Ehhez az első lépés, hogy felszámoljuk azt a „minimális határt” is, amely Slavoj Žižek szerint “a fejemben lévő énkép és a külső valóság között” feszül. Mindezek – ha hihetünk Antosca merész fejtegetéseinek – egy olyan, a technológia által közvetített posztszekuláris korszellemet eredményeznek, amely a világot „visszavarázsosító” és értékteremtő jellemzőkkel rendelkezik.
