Az Európai Bizottság héphaisztoszi szerepben
Védelempolitika és versenyképesség – napjaink két olyan meghatározó tárgyköre, amely számára az európai acélipar alapvető fontosságú. A világban azonban egyre erősebb túlkínálat mutatkozik, ráadásul harmadik országok az uniósnál alacsonyabb költségszinten képesek versenyképes termékeket előállítani. Mindemellett a keletkező probléma nem egyszerűen gazdasági természetű – az ágazat ereje stratégiai kérdés és ekként szuverenitási szempontból is kiemelkedő fontossággal bír. Az Európai Bizottság most előterjesztett egy javaslatot, amellyel az ágazatot szeretné megtámogatni. Kérdés, nem okoz-e a több baj, mint amennyit megold.
Amióta világ a világ, az acél alapvető szerepet tölt be az emberiség fejlődésében. Évszázadokon át a stratégiai autonómia alapja volt – nélkülözhetetlen mind a civil ipari termelésben, mind hadiipari területen. Amint azt közismert, maga az Európai Unió is acél- és szénipari együttműködésként kezdte pályafutását, még 1951-ben. A Montánunió célja a német és francia természeti erőforrások összekapcsolása volt, bármiféle újabb háború megelőzése érdekében.
A Robert Schuman (egyébként német származású) francia külügyminiszter nevével fémjelzett terv kezdetben nagyszerűen működött. Az alapító tagállamok eltörölték az egymás közötti vámhatárokat s vámuniót hoztak létre, amelyet később közös piaccá fejlesztettek. Noha az ESZAK ipari-termelési hatásai ellentmondásos megítélésűek, abban aligha van vita, hogy az együttműködés hozzájárult a német-francia gazdasági kapcsolatok rendkívül szorossá fűződéséhez, ezáltal ahhoz, hogy az európai kontinens meghatározó hatalmai között béke legyen a XX. század második felében. A nehézipar és általában az európai ipar fellendült, s évtizedekig meghatározó is volt a világon.
Az utóbbi időkben azonban új szelek fújnak és sajnos nem Európa felől, hanem éppen ellenkezőleg, az öreg kontinens irányába: a világ acélipari termelésében jelentős túltermelés jelent meg, amely jelenség önmagában is leszorító hatással járna az árakra, ám az európai termelők versenytársai (elsősorban Kína) olyan költségszinteken termelnek, amivel az európaiak nem tudják tartani a versenyt. Noha ehhez hozzátartozik, hogy az OECD Steel Outlook c. kiadványa szerint Kína az OECD országokhoz képest tízszeres mértékben nyújt állami támogatást acélipara számára, a tény mégiscsak tény marad: az európai acélipar versenyképessége alapvetően lecsökkent. A kiadvány szerint továbbá 2027-re a világszintű túlkínálat olyan mértéket ölt már, amely meg fog felelni az EU-s kereslet ötszörösének. Mindezt a helyzetet tovább rontották az uniós „zöld-elképzelések”, amelyek a nehézipart is jelentős kibocsátás-csökkentési és egyéb adminisztratív követelményekkel terhelték. Az acélágazat, hasonlóan sok más európai társához, egy jó ideje hanyatlani kezdett.
Látni kell ugyanakkor, hogy a szektor nem csak egy a sok közül, s az ágazat gyengélkedése nem pusztán gazdasági következményekkel jár. A harmadik országokból beáramló nagy mennyiségű acél ugyan először „csak” az európai termelést teszi tönkre és nagy mennyiségű európai polgár megélhetését sodorja veszélybe, azonban, ezzel párhuzamosan a belső (uniós) termelés megszűnése (elégtelen volta) olyan függőséget okoz Európa számára, amely, ha a világkereskedelem bármely okból megakad, súlyos kihatással lesz más ágazatokra is, mind a civil felhasználás, mind a katonai védelem területén.
Nyilvánvaló, hogy nem szabad ezért tisztán piaci logikát követni az acéliparban, s nem szabad tiszta piaccá „silányítani” Európát. Noha a komparatív előnyök elmélete papíron helyes lehet, azonban csak egy elméleti világban. A tankönyv ugyanis azt mondja, hogy ha másvalaki jobb egy meghatározott tevékenységben, akkor mi ne foglalkozzunk ugyanazzal, hanem egész egyszerűen vásároljuk meg tőle. Igen ám, de mi történik, ha ez olyan kitettséget eredményez, amely teljesen kiszolgáltatottá tesz bennünket, s különösen mi történik, ha a szállító nem gazdasági, hanem bármely más okból egyszer csak korlátozza, vagy akár teljesen megszüntetni az ellátást?
Ez az összefüggés a „veszélyek korában” még hangsúlyosabb. A tág értelemben vett önellátáshoz szükséges javak, értve ez alatt az alapvető agrár-termékeket, energiát és az acélt is, olyan stratégiai iparágakká váltak, amelyekhez a politikai vezetőknek is a gazdasági-kereskedelmi szempontokon túlmutató gondolatisággal kell viszonyulniuk. Bár az EU ma (még) a világ harmadik legnagyobb előállítója, s közvetlenül harmincezer embernek ad munkát és közvetetten 2,5 millió munkahelyet jelent, de nagy kérdés, meddig tud ez így maradni.
A probléma súlyát érzékelte a magyar elnökség is, így a 2024. novemberében elfogadott Budapesti nyilatkozat kiemelt figyelmet szentelt a témának. Az Európai Tanács feladatszabásának megfelelően a Bizottság idén márciusban egy Akciótervvel (Steel and Metals Action Plan (SMAP)) jelentkezett, amely alapján most egy rendelettervezetet mutatott be. Az Akcióterv kifejti, hogy az acélipar stratégiai jelentőségű „Európa védelmi képességei számára, különösen a jelen geopolitikai helyzetben… a kritikus fémek, mint az acél, stabil és ellenálló ellátási láncai alapvetőek a védelem és a repülés számára.” Az anyag azonban ennél is tovább ment, kissé aggasztó nyíltsággal kifejezett példaként hozta, hogy a tankok, önjáró lövegek, hajók stb. gyártásához nagy mennyiségű acélt használnak fel, aminek biztosításához szükséges a belső, azaz EU-s acélgyártási kapacitás biztosítása. Mindeközben a fentiekben említett negatív hatások fokozódnak, sőt – teszi hozzá a Bizottság – mivel harmadik országok elkezdték csökkenteni importjukat, az Európai Unió a világ acélipari felvevőpiacává vált. A bizottsági háttéranyag kifejezetten rögzíti is, hogy az európai acélipar folyamatosan zsugorodik és a termelékenység jelentősen a nyereséges szint alatt marad. Nem csoda így, hogy 2008 óta 100 ezer európai munkahely szűnt meg az ágazatban, ami a szektorban foglalkoztatottak hozzávetőleg egynegyedét jelenti.
Minderre tekintettel a szektor védelme érdekében a Bizottság a 2026. júliusáig hatályos kereskedelmi intézkedések helyett újakat javasol. A mostani védintézkedések 26 acélipari termékkategóriát érintenek és alapvetően kvóta- és vámrendszerként működnek, akként, hogy a kvóta mértékéig vámmentes a behozatal, amely felett 25%-os vám alkalmazandó. A Bizottság által elvégzett számítások szerint, beavatkozás nélkül, az EU acélipari termelése 18%-kal fog csökkenni, míg az Uniós export 45%-kal(!) a következő öt évben.
A Bizottság ezért a rendelettervezetben ezért meglehetősen durva beavatkozást javasol: az EU csökkentse a vámmentes importkvótát 47%-kal, a kvótát meghaladó importot terhelő vámot pedig egyúttal emelje 50%-ra, a korábbi 25%-ról. Ez a vám nem vonatkozna az EFTA országokra, tekintettel – a rendelet preambuluma szerint – az EU-nak ezen országokkal fennálló rendkívül erős szövegségére. A javaslat ezen kívül kiemelt figyelmet kíván fordítani az acélipari termékek származási országára, az „átcímkézés” elkerülése érdekében. A rendelettervezet ezen kívül felhatalmazná a Bizottságot arra, hogy mind felhatalmazáson alapuló intézkedéseket, mind végrehajtási intézkedéseket fogadjon el, amelyek keretében további biztonsági intézkedéseket hozhat, illetve módosíthatja a kvóták mértékét.
Látni kell, hogy az európai ipar szenved. Szenved egyrészt a magas energia- és élőmunka-költségektől, és szenved a helytelen európai uniós politikáktól, mindenekelőtt a zöldítési gondolat túlhajtásától is. Most a Bizottság azt javasolja, hogy a szintén szenvedő európai acélipari szektor megsegítése érdekében tegyen az EU egy rendkívül jelentős beavatkozást, s nehezítse meg a harmadik országokból származó acélipari termékek importját.
Jóllehet egy ilyen drasztikus beavatkozás rövid távon segíthet a megvédeni kívánt ágazatnak, felettébb kérdéses, hogy ez elegendő-e a hosszú távú szektorális és összeurópai versenyképesség biztosításához. A feldolgozóipar számára az intézkedés ugyanis magasabb alapanyagárakat jelentene, ami tovagyűrűző, újabb versenyképességi problémákat okozhat. Félő, nehogy a problémát a bizottsági javaslat csak egyik szektorból a másikba vagy továbbiakba terjessze tovább.
Érdemes lenne átgondolni, hogy a protekcionista lépések mellett miként lehet belső szakpolitikai támogatást is nyújtani az európai acéliparnak – például innovációs ösztönzőkkel, energiahatékonysági beruházásokkal vagy célzott támogatásokkal. Mivel a javaslat jogalkotási tárgyalása hamarosan megkezdődik, izgalommal várjuk, hogyan reagálnak majd a tagállamok.
Nyitókép forrása: jordache /depositphotos.com
