Képzeljünk el egy húsz éves szír állampolgárt, aki Görögországban menekültjogot kér, majd amikor ez megkapja, átutazik Magyarországra, s azt állítja, hogy a görögök rosszul bántak vele, és inkább Magyarországon maradna menekültként. Ám amikor a magyar hatóságok meg akarják vizsgálni, hogy jogosult-e menekült státuszra, arra hivatkozik, hogy ezt Magyarország nem vizsgálhatja, ugyanis Görögország már biztosította számára ezt a jogállást, amely döntést itthon kötelezően el kell fogadni…
A helyzet úgy áll, hogy mindehhez képzelőerő sem kell. Ugyanis a leírt eset megtörtént, igaz, nem Magyarországgal, hanem Németországgal, s most az Európai Bíróság döntésén múlik, mit is lépjenek a német hatóságok.
Az Európai Unió migrációs és menekültügyi politikája olyan terület, amely nap mint nap a nagypolitikai viták kereszttüzében áll. Emellett azonban a kérdést mostanra terjedelmes joganyag is szabályozza, s a jogalkalmazó szervek – tagállami rendőri és közigazgatási hatóságok, valamint a bíróságok – előtt rendszeresen merülnek fel kérdések, amelyek az egyedi ügyeken túlmutató, politikai súllyal bírnak. Különösen igaz ez akkor, ha az egyedi ügyben a tagállami szervek az Európai Bíróság iránymutatását kérik, amely kötőereje révén alapjaiban tudja meghatározni vagy megváltoztatni a törvénykezési gyakorlatot – sokszor újabb politikai vitákat, vagy politikai viták újabb rétegeit eredményezve.
A migrációs és menekültügyi területen ez a jogfejlesztő tevékenység – részint az esetek nagy száma miatt is – rendszeres. Egy ilyen tárgyú ügyben nyújtotta be a minap Medina főtanácsnok hivatalos véleményét, amelyet – az ügy tényállásával együtt – az alábbiakban ismertetek.
Az eset tényállása szerint QY, szír állampolgár számára Görögország menedékjogot biztosított 2018-ban. QY ekkor 19 éves volt. QY azonban nem maradt Görögországban, hanem továbbutazott Németország felé, s ott ismét menedékjog iránti kérelmet nyújtott be a hatóságokhoz – kérve, hogy Németország is biztosítson számára, immár a német jog szerinti menekült státuszt. Kérelme alapjaként azt adta elő, hogy a görög viszonyok embertelenek.
A német közigazgatási hatóság megállapította, hogy QY-t nem lehet Görögországba visszaküldeni figyelemmel arra, hogy ott embertelen, illetve megalázó bánásmód komoly veszélyének lenne kitéve (ld. Charta 4. cikk). Ugyanakkor a Bundesamt nem adott a német jog szerinti menedékjogot a kérelmezőnek, hanem csak ún. „kiegészítő védelemben” részesítette. Ez a jogállás, noha alapvetően a menekülti státuszhoz hasonló, annál több ponton gyengébb: így pl. a kiegészítő védelemben részesülő egyáltalán nem rendelkezik választójoggal, és ami ennél is fontosabb: nem részesülhet kedvezményes honosításban sem. Következésképpen komoly jogi súlya van az egyén, de – tegyük hozzá – a társadalom számára is, hogy az illető számára milyen jogállást biztosítanak a hatóságok.
QY a hatóság döntésével szemben a német közigazgatási bírósághoz fordult, amely a keresetét elutasította, sőt megállapította, hogy véleménye szerint QY nem lenne kitéve Szíriában az üldöztetés veszélyének, tehát számára a menekült státusz biztosítása sem lenne indokolt(!).
QY a bíróság döntésével szembeni fellebbezésében előadta, hogy az európai uniós jog szerint a német hatóságoknak nincs lehetőségük annak értékelésére, hogy ő érdemben jogosult-e a menekült státuszra, ugyanis ezt a kérdést a görög hatóságok már vizsgálták, s biztosították számára ezt a jogállást.
Jogilag érdekes és érdemben nagyon veszélyes helyzet áll tehát elő: egy 19 éves szír állampolgár üldöztetésre hivatkozva védelmet kér Görögországtól, amely ezt biztosítja is, majd továbbmegy Németországba, ahol arra hivatkozik, hogy nem küldhető vissza Görögországba, mert ott embertelenül bánnak vele, de nem küldhető vissza Szíriába sem, mert a görög hatóságok biztosították számára a menekült státuszt. Maradna tehát Németországban, noha a német hatóságok szerint a menekültkénti elismerése nem indokolt, ugyanis annak feltételei nem adottak. Mi tehát itt a jogi helyzet? Valóban ne lenne más út egy tagállam számára egy ilyen helyzetben, minthogy gondolkodás nélkül és jobb meggyőződése ellenére menekültként ismerjen el egy ilyen személyt?
A jogi kérdés az ügyben – bármily furcsán is hangozzék – az, hogy az európai jog biztosítja-e Németország számára a jogot arra, hogy QY menekültkénti státuszáról határozhasson vagy kötelező számára egy másik állam, jelen ügyben Görögország döntése e tekintetben.
Veszélyes vizek ezek: amennyiben ugyanis el kell fogadni Görögország döntését, az minden, a görög hatóságok által menekültként elismert számára kinyitná az utat minden más EU-s tagállam, így Németország, de Magyarország felé is… Hányadán állunk itt a szuverenitással?
Az Európai Bírósághoz forduló német fellebbviteli bíróság ugyan rögzíti, hogy eddig nem született olyan döntés, amely előírná a más tagállambeli menekültként történő elismerés kötelező hatályának elfogadását Németországban, azonban mégis elbizonytalanodott. Bizonytalanságának középpontjában pedig az áll, hogy az uniós jog szerint csak annak a tagállamnak kell megvizsgálnia érdemben egy menekültügyi kérelmet, amely az ún. Dublin III. rendelet alapján ezért felelős. Következésképpen adja magát a kérdés, hogy a többi tagállamnak mit kell, illetve mit lehet tennie egy-egy ilyen kérelemmel, különösen olyan esetben, ha egyébként úgy ítéli meg, hogy a menekült státuszt biztosító tagállamba a kérelmező nem küldhető vissza…
Medina főtanácsnok véleménye szerint az európai uniós jog nem ír elő olyan kötelezettséget, hogy a kérelmet utóbb megvizsgáló tagállamnak automatikusan, pusztán az alapján garantálnia kell a menekült jogállást, hogy azt egy másik tagállam már biztosította. Ellenkezőleg! Véleménye szerint a második tagállamnak önálló, független vizsgálatot kell lefolytatnia ebben a kérdésben. A főtanácsnok ugyanakkor akként vélekedik, hogy a második tagállam általi vizsgálatnak „kellő súllyal” figyelembe kell vennie, hogy egy másik tagállam menekültként ismerte el a kérelmezőt.
Nyilvánvaló azonban, hogy bármilyen súllyal is veszi azonban figyelembe az első tagállam határozatát a kérdésben másodjára döntő tagállam, a dogmatika szabályai szerint mintegy ténybeli bizonyíték és nem mint számára jogi kötőerővel rendelkező határozat jelenik meg. Triviális, hogy ha ketten egymástól függetlenül kell, hogy megítéljenek egy kérdést, elkerülhetetlen, hogy olyan helyzet álljon elő, mint az adott ügyben is – tudniillik, hogy eltérő következtetésre jutnak a tekintetben, hogy megilleti-e a menekültkénti védelem a kérelmezőt vagy sem…
Látni kell, hogy a független megítélés joga és lehetősége a tagállami szuverenitás egyik fontos részeleme (kell hogy legyen). Kíváncsian várhatjuk, hogy az Európai Bíróság a főtanácsnoki indítvánnyal azonosan dönti-e el a kérdést, ugyanakkor – bármiféle bizonytalanság kizárása érdekében – a jövőre nézve megfontolandó lehet ennek a döntési jogosultságnak a jogalkotási szinten való rögzítése is.
