A változás nem olyan súlyú, mintha a német kancellárt váltották volna le, de van politikai jelentősége.
Emmanuel Macron francia köztársasági elnök 2024. január 9-én Gabriel Attalt nevezte ki Franciaország miniszterelnökévé, miután előző nap a korábbi miniszterelnök, Élisabeth Borne benyújtotta lemondását. A kormányfő lemondása ez esetben csak formális, a döntés valójában a köztársasági elnök akaratára vezethető vissza. Macron elnök 2022 áprilisi elnökválasztási győzelme után kevesebb mint két évvel döntött úgy, hogy vezércserét hajt végre a kormány élén.
A franciaországi félelnöki rendszerben a végrehajtó hatalom megoszlik a köztársasági elnök és a kormány között. Az alkotmány 8. cikke értelmében a köztársasági elnök dönt a miniszterelnök személyéről. A köztársasági elnök és a kormány között lényeges különbség, hogy a köztársasági elnökkel ellentétben a kormány felelős a nemzetgyűlés előtt. Mindez azt eredményezi, hogy Franciaországban a végrehajtó hatalom stabilitását sokkal inkább az öt évre megválasztott köztársasági elnök biztosítja, mint az egymást sűrűbben váltó kormányok.
A miniszterelnök főszabály szerint az elnök politikáját hajtja végre. Ettől csak az az eset jelent kivételt, amikor a köztársasági elnök nem tudja maga mögött a törvényhozás tagjai többségének támogatását. Ebben az esetben ugyanis a gyakorlat szerint a köztársasági elnök a törvényhozásban valós többséggel rendelkező politikai formációnak adja meg a kormányalakítás lehetőségét. Az ily módon kialakuló helyzetet, amikor a végrehajtó hatalom két ellentétes politikai pólus között oszlik meg, társbérletnek (cohabitation) nevezik.
Politikai társbérlet kialakulása ritka, de nem példa nélküli, már háromszor előfordult az V. köztársaság történetében. A szocialista François Mitterand elnök 1986 és 1988 között a jobboldali Jacques Chirac miniszterelnökkel, míg 1993 és 1995 között a jobboldali Édouard Balladur miniszterelnökkel volt kénytelen együttműködni. A harmadik alkalommal Jacques Chirac immár elnökként kényszerült hasonló helyzetbe, amikor is a baloldali Lionel Jospint kellett miniszterelnöknek kineveznie.
A fenti esetektől eltekintve a köztársasági elnök általában maga mögött tudhatja a Nemzetgyűlés támogatását. A társbérlet kialakulásának lehetőségét a 2000-ben elfogadott alkotmánymódosítás is jelentősen csökkentette azáltal, hogy a köztársasági elnöki választást és a törvényhozási választást szinkronba hozta egymással. Mivel a törvényhozási választást immár rendszeresen az elnökválasztás után néhány héttel rendezik meg, feltételezhető, hogy rövid idő alatt nem változik meg lényegesen a közvélemény, és a választópolgárok „koherensen” szavaznak. Azaz ugyanazt a politikai erőt támogatják a nemzetgyűlési választáson, mint amelyre az elnökválasztások alkalmával szavaztak.
Politikában természetesen semmire sincs garancia, amelyre a legutóbbi, 2022-es törvényhozási választások is rámutattak Franciaországban. Hiába újrázhatott ugyanis Macron az elnökválasztás győzteseként, választási pártszövetsége nem szerzett abszolút többséget a Nemzetgyűlésben. Társbérlet nem alakult ki, mert az egymással is versengő mérsékelt, valamint radikális jobb- és baloldali pártokból álló ellenzék nem volt képes szövetségre lépni egymással. Macron elnök így saját politikai céljainak megfelelően maga tudta kiválasztani a miniszterelnököt, ugyanakkor a törvényalkotási folyamat rendkívül nehézkessé vált. Az elnök és a kormány folyamatosan egyezkedni kényszerül a tőle jobbra, illetve balra található politikai erőkkel, amely miatt a folyamat politikai játszmákkal és fiaskókkal terhelt.
A technokrata hátterű korábbi miniszterelnök, Élisabeth Borne ilyen zavaros politikai körülmények között kezdte meg a kormányzást, így vélhetőleg maga sem számolt túlságosan hosszú pályafutással a kormány élén. A francia miniszterelnököket egyébként még a jelenleginél kiegyensúlyozottabb politikai környezetben is viszonylag sűrűn cserélik. Egyedül Nicolas Sarkozy tartotta meg öt éven keresztül maga mellett François Fillont miniszterelnökként, a többi francia miniszterelnöknek nem sikerült kitöltenie egy teljes köztársasági elnöki ciklust.
Macron elnök most úgy ítélhette meg, hogy Borne elvégezte a feladatát azzal, hogy többek között a népszerűtlen nyugdíjreformot és a megosztó bevándorlási törvényt áterőltette a Nemzetgyűlésen – bár utóbbi esetében a meccs még nem zárult le, mivel az Alkotmánytanács a törvény több szakaszát is megsemmisítheti január végére várt döntésében.
Az elnöki ciklus félideje előtt levezényelt vezércserével az elnök minden bizonnyal új lendületet is kíván adni a hátralévő három év politikai küzdelmeinek. Még ha a miniszterelnök nem is számít olyan kiemelt csúcspolitikusnak, mint maga az elnök, a kormányátalakítás és új miniszterelnök kinevezése mindenképpen politikai „vérfrissítést” eredményez. Erre pedig nemcsak belpolitikai téren van szükség: Macron elnök pártja az európai színtéren is kínos helyzetbe kerülhet: a vezető jobboldali ellenzéki párt, a Nemzeti Tömörülés ugyanis 8–10 százalékkal vezet a júniusi európai parlamenti választásokon Macronék előtt.
Ez is lehet a hátterében annak, hogy Macron a korábbi gyakorlatától eltérően nem egy országosan kevéssé ismert politikust vagy technokratát, hanem egy fiatal, önálló politikai tőkével is rendelkező politikust nevezett ki a kormány élére. Az új miniszterelnök, Gabriel Attal mindössze 34 éves – így az V. köztársaság történetében ő az eddigi legfiatalabb miniszterelnök.
Attalt ambiciózus, jó kommunikációs készségekkel rendelkező, tehetséges politikusként tartják számon, aki ráadásul a felmérések szerint az utóbbi időkben az ország legnépszerűbb politikusai közé emelkedett. Ismertségét korábbi pozíciónak köszönheti: volt már oktatási és államháztartásért felelős államtitkár, kormányszóvivő és oktatási miniszter is. Utóbbi pozíciót csak fél évig látta el, de az iskolarendszeren belül megkezdett rendpárti reformokkal gyorsan elismertséget vívott ki magának.
Sokan úgy vélik, hogy Attal kinevezésével Macron egyik aduászát hívta elő, akitől azt reméli, hogy a szokásos ügymenet biztosításán túl, elvi, ideológiai szempontból is fajsúlyos partnere lehet a végrehajtó hatalom irányításában. Egyes francia elemzők úgy látják, hogy Attal kinevezésével Macron változtat hatalomgyakorlási stílusán. Macront eddig sokszor „Napkirályként” karikírozták, aki a főhatalmat látványosan a saját kezében összpontosította. Attal kinevezésekor azonban felmerült, hogy Macron elnöki pályafutása során először hajlandó lesz a külvilág előtt is osztozkodni a vezérszerepen.
Az elnök döntését ugyanakkor kritikák is érték. A francia kommentátorok között elhangzott olyan vélemény, mely szerint Attal ígéretes tehetség, mégis túl fiatal miniszterelnöknek. Egyesek kitartását is megkérdőjelezik, mert miniszterelnöki kinevezésével mindössze félévnyi regnálás után hagyja el az oktatási tárcát. Azaz hiába kezdeményezett népszerű oktatási reformokat, azok végrehajtását már nem ő vezényeli le közvetlenül. Mások Gabriel Attal politikai önállóságát árnyalják. Nem lehet ugyanis eltekinteni attól, hogy az új miniszterelnök Macron hűséges tanítványa, aki gondolkodásában és mentalitásában is annyira hasonlít rá, hogy egyesek szerint Macron saját „ikertestvérét” nevezte ki miniszterelnöknek.
Amíg Emmanuel Macron Franciaország köztársasági elnöke, földrengésszerű politikai irányváltásra vélhetően nem lehet számítani. A kontinentális Európa egyik legmeghatározóbb országában zajló politikai fejleményeket azonban továbbra is érdemes lesz követni. S ki tudja, talán izgalmas eposzi fordulatokat is tapasztalunk majd Macron és Attal „mester–tanítvány” viszonyában.
Kép forrása: Hôtel de Matignon – a Francia miniszterelnök székhelye
