Augusztus elsejétől Kína korlátozza két olyan nyersanyag exportját, amelyek az Európai Unió számára kritikus fontosságúak. Az EU a vitát a Kereskedelmi Világszervezet segítségével oldaná meg.
„Amerika az első, de nem az egyedüli”
Az Amerikai Egyesült Államok és Kína közötti kereskedelmi kapcsolatok megromlása nem újkeletű. Szinte mindenki emlékszik, amikor Trump elnök protekcionista intézkedésekkel kampányolt, majd meg is nyerte az elnökségért folytatott versenyt.
Az viszont kevésbé közismert, hogy az Egyesült Államok már több éve arra törekedett, hogy Kínát a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) szabályainak és normáinak betartására késztesse. A 2001-es WTO-ba történő felvételekor Kína egy 15 évre szóló speciális státuszt kapott, mivel gazdasági modellje nem piaci alapon szerveződött. A többi fejlődő országtól eltérő szabályrendszerekben állapodtak meg, ez lényeges változásokat igényelt a Kínai gazdaságban. Ennek fontos elemei voltak a szolgáltatási szektor liberalizálása, a külföldi befektetések engedélyezése, valamint a kis- és nagykereskedelemre és forgalmazásra vonatkozó korlátozások megszüntetése. Lényeges elvárás volt a Kormányzati Beszerzési Megállapodásra vonatkozó előírás betartása is, amelyet viszont Kína nem tartott be.
A WTO és tagjai azt remélték, hogy Kína belépése után gazdaságának liberalizációja folytatódni fog, és a 15 év lejárta után, 2016-ra átalakul gazdasági szerkezete. Ezzel párhuzamosan Kína úgy értelmezte a jogszabályokat, hogy a WTO-s felvételi megállapodása szerint 2016-ban automatikusan megkapja a piacgazdaság minősítést.
Mindez idő alatt Kína státusza lehetővé tette, hogy kereskedelmi partnerei dömpingellenes vámokat vessenek ki egyes kínai termékekre arra hivatkozva, hogy az ár „mesterségesen alacsony”, mivel a kínai kormány és a piaci erők alakítják a gazdasági folyamatokat. Az Egyesült Államok számos, kétoldalú kereskedelmi kapcsolat kialakításával igyekezett rávenni Kínát, hogy a megállapodásokat betartsa, ezek azonban nagyrészt sikertelenek voltak. A nemzetközi várakozásokkal ellentétben a piaci liberalizáció nem történt meg. Amerikai szempontból nézve mindez számos ponton aggodalomra adott okot.
Más szavakkal, a Trump-adminisztráció egy másfél évtizedes tárgyalásos folyamat végére szeretett volna pontot tenni. Mi több, úgy látták, hogy hiba volt Kína WTO-ba való felvételét támogatni. Ez elég sarkos megközelítés, hiszen az ázsiai országgal folytatott kereskedelmi deficit az 1990-es évek óta stabilan növekedett, és nem 2001 után ugrott meg hirtelen. Sőt, a bilaterális egyeztetések és a WTO intézkedései ellenére is az amerikai kereskedelmi mérleg nagyon kis mértékben csökkent 2019-ben, majd ismét növekedni kezdett.
2016 után Kína kifogásolta, hogy továbbra is a korábbi státusza szerint vethessenek ki termékei ellen dömpingellenes vámokat. És valóban, a WTO szabályai szerint csak az olyan gazdaságok, amelyekben a kormány teljes vagy lényegében teljes monopóliummal rendelkezik a kereskedelemben, és ahol minden belföldi árat az állam határoz meg, nem minősülnek piacgazdaságnak. Mindez valóban nem jellemzi Kínát, ugyanakkor a meghatározás hiányosságait a WTO is elismeri.
Kína státusza a WTO-ban 2016 óta vitatott. A viták tárgyának egy részét a piacgazdaságra vonatkozó kérdések, a másik részét pedig a „fejlődő gazdaság” minősítés teszi ki. Ez utóbbi azért is rendkívül megosztó kérdés, mert sok számítás szerint Kína jelenleg a világ második legnagyobb gazdasága, és nem kellene azokkal az előnyökkel rendelkeznie, amelyek a fejlődő gazdaságoknak járnak.
Az USA csendestársa – az Európai Unió
Kína sajátságos piaci berendezkedése nem csupán az Egyesült Államok számára okozott fejtörést. Az EU vezetői nem használtak éles és megosztó retorikai fordulatokat, ellenben alaposan mérlegelték Kína piacgazdasági státuszának kérdéskörét. A WTO által meghatározott, 2016-ig tartó státusz határidejének lejárta előtt többször is átértékelték a kérdést.
Az Európai Unió egy 2015-ben megjelent tanulmánya Kína piacgazdasági státuszának megadásával kapcsolatos kérdéskörét elemzi. A vizsgálat rávilágít, hogy Kína nem teljesíti az Európai Unió öt piacgazdasági kritériumát. Ezen belül hiányosságokat tapasztaltak az átlátható, megkülönböztetéstől mentes társasági jog bevezetése és végrehajtása, a tulajdonjogok tiszteletben tartását és egy működő csőd- és felszámolási eljárási rendszer működését garantáló jogszabálycsomagok megléte és végrehajtása, valamint az államtól független piacok megléte területén.
Az elemzés megvizsgálja, hogy a WTO néhány kiemelt országa tett-e jogilag kötelező ígéretet arra, hogy megadja-e bilaterális alapon Kínának a piacgazdaság státuszt 2016-ot követően, és ha igen, milyen esetekben. Nem meglepő, hogy olyan országok ismerték el Kína piacgazdasági státuszát, amelyek úgy vélték, hogy egy szabadkereskedelmi megállapodás során többet nyerhetnek az ázsiai országgal való kereskedelemmel, mintha saját piacaikat védve dömpingellenes tarifákat vetnének ki Peking ellen. Ilyen országok például Ausztrália, Brazília vagy Dél-afrikai Köztársaság. Ezzel szemben India, Kanada vagy Japán nem mutatták jelét annak, hogy egyelőre piacgazdaságnak ismernék el Kínát. Összegzésképpen, az elemzők az alapos mérlegelést és óvatos eljárást javasolják a politikai döntésközók számára.
Az EU döntéshozói vélhetőleg figyelembe vették az elemzést, mert 2016-ban nem ismerték el automatikusan Kína piacgazdasági státuszát. Az ázsiai nagyhatalom ezt természetesen nem fogadta el könnyen. A vitát a WTO-n belül kívánta volna rendezni, és eljárást indított sérelmezve, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió 2016 után is dömpingellenes tarifákat vethetnek ki bizonyos termékeire. A kérdés végül 2019-ben viszonylagos nyugvópontra került, amikor is Kína kérelmezte a jogi eljárás felfüggesztését, amelyet a Testület el is fogadott, és az ügyet felfüggesztette.
Mindez idő alatt az Európai Unió tizenegy különböző esetben indított a WTO keretein belül különböző jogvitát Kína ellen. Ezek között szerepelt már egy, az aktuálishoz hasonló eset, amely nemesfémek exportjához kapcsolódik. 2016. július 19-én az Európai Unió egyeztetés kért Kínával az antimon, króm, kobalt, réz, grafit, indium, ólom, magnézium, talkum, tantál és ón különböző formáinak kivitelére vonatkozó kínai korlátozásokról. Az Európai Unió 2016. október 26-án kérte a testület felállítását, ám a vitarendezési testület 2016. november 8-i ülésén elhalasztotta a testület létrehozását, amelyet azóta sem pótoltak.
Az elmúlt években az EU és Kína kétoldalú kapcsolatai bevallottan megromlottak, ahogyan azt az Európai Unió Kína stratégiája is dokumentálja, amelyet tavaly áprilisban hoztak nyilvánosságra. Ennek egyik kiemelkedő oka Kína álláspontja az ukrajnai háborúval kapcsolatban. Erre, valamint néhány gazdasági okra hivatkozva az EU egyszerre tekinti Kínát együttműködési és tárgyalási partnerként, gazdasági versenytársként és rendszerszintű riválisként.
Az ázsiai birodalom visszavág
Kína tárgyalási partnerre, gazdasági versenytársra és rendszerszintű riválisra történő minősítésével összhangban van az EU stratégiai autonómiáját hangsúlyozó retorika, valamint az azt alátámasztani kívánó ipari és gazdasági stratégia.
Az EU ilyen célú elképzeléseihez illeszkedő újraiparosítás, és az ehhez szükséges kritikus nyersanyagok rendkívül fontos szerepet töltenek be. Így például a gallium és a germánium is, amelyet félvezetők, napelemes panelek és mikrochipek gyártására használnak. Mindkét nyersanyag legnagyobb exportőre Kína.
Az ázsiai ország július elején bejelentett exportra irányuló korlátozással komoly fejtörést okozott egyik legfontosabb uniós partnerének. Az EU a gallium 71 százalékát, a germánium 45 százalékát Kínából szerzi be, és Kínán kívül csak néhány olyan vállalat van, amely képes a chipgyártásban, a fotovoltaikus napelemekben és az optikai szálakban használt, nagy tisztaságú fémek előállítására. Ezeket az EU már felkérte, hogy nagyobb arányban termeljék a kritikusnak minősített nyersanyagokat, de nem lesz olyan egyszerű ezeket pótolni. Ezek hiányában viszont a zöld átmenet és a digitalizációra irányuló uniós tervek igencsak instabil lábakon állnak.
Mindeközben a szóban forgó kínai nyersanyagok ára kiugróan megnövekedett, akárcsak az azt forgalmazó cégek tőzsdei indexe is. Úgy tűnik, Kína tanult abból az esetből, amely során az EU függetlenítette magát az orosz nyersanyagoktól, és nem kívánja tétlenül várni, hogy hasonló sorsra jusson. Másrészt viszont az is valószínű, hogy Kína így igyekszik előnyt nyerni a Nyugat által nemrég elindított technológiai versenyben.
Az ázsiai nagyhatalommal való versengés zéró összegű játszma lesz – mindkét oldalról, így minden érintett fél veszíteni fog.
