Idén májusban emlékezhettünk meg a portói szociális csúcstalálkozóról, annak második évfordulója kapcsán. A születésnap jó alkalmat szolgáltat a Szociális Európa több évtizedes álma megvalósulásának összegzésére is.
Idestova négy évtizeddel ezelőtt, az egységes belső piaci program indulásával egyidőben vetődött fel az a Jacques Delors, a Bizottság akkori elnöke által is felkarolt gondolat, hogy az európai integráció ne csak a piacok és a tőke, hanem a szociális szolgáltatások integrációját is jelentse. Míg azonban az egységes belső piaci program látványos sikereket magáénak tudva diadalmasan menetelt előre, a Szociális Európa elképzelése sokáig csak politikai vágyálom maradt. A tagállamok, ragaszkodva hatásköreikhez, évtizedeken keresztül megőrizték teljes önállóságukat ezekben a szakpolitikákban, az elképzelés hívei pedig nem nagyon találtak jogilag is kifogástalan megoldást a szupranacionális szabályozás megágyazására.
Egy ideig a szociális dömping jelszava volt sokak számára a megfelelő politikai alap. Elsősorban a keleti bővítés utáni időszakban a saját munkaerőpiacukat az olcsó és hatékony kelet-európai munkavállalóktól féltő nyugat-európai politikusok használták érvként a szociális dömpinget, akik – a kereskedelempolitikában megszokott dömpingellenes jogalkotáshoz hasonlóan – olyan uniós szintű jogalkotást tartottak szükségesnek, amely megakadályozza, hogy a számukra irreális bérért dolgozó kelet-európaiak munkát vállalhassanak a nyugat-európai országokban.
A 2016-os Brexit-népszavazás csak katalizátor volt a probléma uniós szintű megoldásában. Az Európai Uniót elhagyni kívánók ugyanis az Egyesült Királyságban – sikeresen – éppen azzal érveltek, hogy a szabad és korlátozásmentes európai munkaerőpiac előnyeit kihasználva az olcsó kelet-európai munkavállaló lassan kiszorítja a britet a szigetország állásaiból. Az érvelés hatásosnak bizonyult, és nem kis mértékben járult hozzá az Európai Unió elhagyását támogatók győzelméhez a népszavazáson.
A Brexit-népszavazás után alig több mint egy évvel tartották meg 2017 őszén a göteborgi szociális csúcstalálkozót, ahol már elsődleges célként jelölték meg, hogy az erősödő populizmus elleni lépésként erősítsék meg az Európai Unió szociális dimenzióját. Az ekkor elfogadott dokumentum szélesen értelmezte a szociális dimenziót, és nemcsak a hagyományos népjóléti, hanem a társadalmi integrációt szolgáló, valamint az oktatás, a képzés és a kultúra közösségeket erősítő hatását is támogató lépésekről is hoztak döntéseket a tagállamok állam- és kormányfői. Átfogó programként ekkor hirdették meg a szociális jogok európai pillérét, amely átfogó és egymással összefüggő elemekből szakpolitikai rendszerré alakítja az európai integráció szociális dimenzióját támogató politikákat.
Három és fél évvel később, a portugál elnökség egyik legfontosabb eseményeként szervezték meg a portói szociális csúcstalálkozót, amelynek egyrészt a göteborgi elvek gyakorlatba ültetése, másrészt pedig egyfajta számvetés volt a küldetése. A csúcstalálkozó előtt két hónappal az Európai Bizottság egy cselekvési tervet jelentetett meg, azzal a céllal, hogy kimozdítsa a Szociális Európa elképzelés megvalósítását a holtpontról. Valójában azonban fordulópontot sem a cselekvési terv, sem pedig maga a csúcstalálkozó nem tudott elérni.
A portói csúcstalálkozó kétéves évfordulója ugyanakkor jó alkalmat szolgáltatott arra, hogy az erre emlékező szociális fórumon Nicolas Schmit szociális jogokért felelős biztos beszámolót adjon az érdekelteknek a folyamat állásáról. Ha áttörés nem is, az egyes szakpolitikákban számos olyan lépés történt, amely legalábbis jogi kereteit tekintve egységesebb szabályozású Európai Uniót céloz meg ezeken a területeken. Ugyanakkor a koronavírus-járvány, az orosz–ukrán háború, a migrációs válság bőven szolgáltat magyarázatot arra is, hogy a Szociális Európa víziójának megvalósítása miért nem halad kellő ütemben.
Az eddig meghozott döntések végrehajtása az esetek többségében – uniós hatáskör hiányában – önkéntes, nem kikényszeríthető. Ennek fényében például a készségek paktumához csatlakozó 1 500 szervezet, amely tíz millió ember átképzését ígéri ez elkövetkező évekre ugyan tekinthető tiszteletreméltó számnak, ám az európai gazdaság szempontjából alig észrevehető. Vállalásuk sikeressége pedig felettébb bizonytalan.
Hasonlóképpen inkább csak programszerű, a jövő nagyszerűnek szánt elképzeléseire koncentráló beszéd Ursula von der Leyené, amelyet az Európai Szakszervezeti Konföderáció (ETUC) tizenötödik kongresszusán mondott el, annak ötvenedik születésnapján. Az európai szociális piacgazdaság elképzelésének ünneplésén, valamint a szakszervezeti konföderáció dicséretén túl sok gyakorlati eredményt nem tudott felmutatni, amikor az uniós szintű szociális piacgazdaság eredményeiről számolt be.
A Szociális Európa elképzelésének megvalósítása tehát egyelőre várat magára. Valószínűleg ez így is marad mindaddig, amíg a tagállamok el nem tudják dönteni, hogy a megkívánt szociális színvonal megvalósításának finanszírozását kinek kell állnia. Ha megmarad a nemzeti kasszák főszerepe, akkor nem nagyon lesz változás a közeljövőben. Ha az uniós költségvetés átveszi a finanszírozás terhét, akkor pedig a nettó befizető országoknak kell alaposan a zsebükbe nyúlniuk, hogy a közép- és kelet-európai jóléti átmenetet finanszírozzák.
Kép: Euobserver
