A szlovákiai magyar közösség tagjait a II. világháború után kollektíven bűnösnek tekintő Beneš-dekrétumok a mai napig hatályban vannak. Szlovákiában (és Csehországban) a mai napig az állami identitást megalapozó normákként tekintenek rájuk, mint amelyeknek fontos szerepük volt 1945 után a csehszlovák államiság helyreállításakor. Részben emiatt, illetve az esetleges kárpótlási igényektől való félelem okán, Szlovákia, illetve Csehország sem hajlandók hatályon kívül helyezni az időről-időre Németországban, Ausztriában és Magyarországon is hevesen kritizált jogszabályokat. Pozsony és Prága is hangsúlyozza ugyanakkor, hogy a Beneš-dekrétumok „holt joganyagot” képeznek, emiatt új jogviszonyok nem alapozhatók azokra. Ez utóbbit ugyanakkor mégsem lehet teljes bizonyossággal kizárni, amit a Szlovákia által az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt 2020-ban elveszített Bosits-ügy példája is igazol.
A II. világháború után, illetve részben már közben meghozott jogfosztó csehszlovák elnöki rendeleteket, közismertebb nevén a Beneš-dekrétumokat sokan ismerik, legalább hallomásból. A Magyarország, valamint a Szovjetunió, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok által 1945. január 20-án Moszkvában megkötött fegyverszüneti egyezmény – egyebek mellett – a Szlovákia déli részének bizonyos területeit 1938. november 2-án Magyarországnak ítélő választottbírósági határozatot („Első bécsi döntés”) semmisnek mondta ki és a két ország közötti határokat az 1937. december 31-ei állapotnak megfelelő helyzetre állította vissza. A lényeg ezzel kapcsolatban az, hogy a Szlovákia rovására 1938. november 2-án megvalósult magyar területnövekedést a fegyverszüneti egyezmény alapján úgy kell tekinteni, mintha az jogilag meg sem történt volna. Ezt a helyzetet amúgy később a Magyarországgal kötött 1947. évi párizsi békeszerződés is megerősítette.
A kép forrása: ČTK (Cseh Hírügynökség).
Ebben a nemzetközi jogi környezetben az 1938-ig Csehszlovákia köztársasági elnökként működő, majd a háború alatt a londoni emigráns kormányt vezető, és az 1945 utáni Csehszlovákiában ismételten államfői funkciót betöltő Edvard Beneš 1945. évi 5. számú elnöki rendeletével úgy határozott, hogy a német és magyar nemzetiségű személyeket állami szempontból megbízhatatlannak kell tekinteni és vagyonukat nemzeti gondnokság alá kell helyezni. Azonban nem csupán Beneš elnök alkotott elsősorban a németeket és a magyarokat kollektíven bűnösnek tekintő jogfosztó jogszabályokat a háború utáni évek csehszlovák valóságában. Szövetségi berendezkedésű lévén az állam két tagállamból, Csehországból és Szlovákiából állt, amelyben a szövetségi szervek (elnök, törvényhozás, kormány stb.) mellett mindkét tagállamnak saját intézményei voltak. A Szlovák Nemzeti Tanács, amely a mai napig Szlovákia parlamentje, fogadta el jórészt azokat a háború utáni jogszabályokat, természetesen jórészt a Beneš-dekrétumok keretei között, amelyek a szlovákiai magyarok kollektív bűnösség elvén történő jogfosztását eredményezték. Csehország és Szlovákia 2004-es uniós csatlakozását megelőzően az Európai Parlament felkérésére egy háromtagú, jogászokból álló bizottság (Frowein-bizottság) vizsgálta meg a háború utáni csehszlovák jogfosztó jogszabályok uniós joggal való összeegyeztethetőségét. Az elemzés ugyan Csehországra fókuszált, de megállapításai vonatkoztathatók Szlovákiára is. A Frowein-bizottság végül arra a következtetésre jutott, hogy a visszaható hatály tilalma miatt az EU-jog és a Beneš-dekrétumok közötti normaösszeütközés nem jön létre, viszont garanciát kellene adni arra, hogy az azokra alapozott ítéletek és más határozatok többé nem hajthatók végre. Mivel a Beneš-dekrétumok és más jogfosztó jogszabályok kérdése különböző ügyek kapcsán azóta is többször felmerült, elsősorban Magyarországon, Ausztriában, Németországban, és természetesen Csehországban, valamint Szlovákiában, a Szlovák Nemzeti Tanács határozatot fogadott el 2007-ben e jogszabályok „érinthetetlenségéről.” Ebben egyrészt elítélte a „kollektív bűnösség elvét”, másrészt viszont leszögezte, hogy az érintett jogszabályok által kialakított jogi és tulajdonjogi viszonyok „megkérdőjelezhetetlenek, érinthetetlenek és megváltoztathatatlanok.” Ehhez hozzátette, hogy a Beneš-dekrétumokra és a többi jogfosztó jogszabályra új jogviszonyok nem alapozhatók. Ehhez képest az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt már több ügy (Grosse Kalkofen-ügy, Vargová-ügy) foglalkozott a Beneš-dekrétumok által a jelenben okozott jogi problémákkal. Ezekhez az esetekhez zárkózott fel 2020-ban a Bosits kontra Szlovákia-per.
A Bosits-ügy felperese felmenőinek mezőgazdasági vagyonát a Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségének 1945. évi 4. számú rendelete alapján, „földreform” céljából még a tárgyévben elkobozta a Szlovák Földalap, amelynek jogutódja 1993. január 1-jétől a Szlovák Köztársaság. A hivatkozott rendelet értelmében azonnali hatállyal és kárpótlás nélkül elkobozták – mások mellett – az ötven hektárnál nagyobb földbirtokkal rendelkező magyar nemzetiségű személyek mezőgazdasági vagyonát. Az érintettek nemzetiségét elsősorban a családban beszélt nyelv, a nemzetiségi pártban való tagság, vagy a legutolsó népszámláláson tett nyilatkozatok alapján állapították meg. Az elkobzást kimondó határozat alapján 1946-ban bejegyezték a csehszlovák állam tulajdonjogát a kérdéses ingatlanokra. A csehszlovák rendszerváltás, valamint az állam szétválása után ugyanakkor, az ingatlannyilvántartásba történő adatok ismételt bejegyzését előíró új szlovák törvény alapján a földhivatal 2000-ben ismételten tulajdonosként jegyezte be a felperes felmenőit a korábban elkobzott ingatlanok vonatkozásában. A felperes 2006-ban megörökölte a szóban forgó ingatlanokat. 2009-ben azonban a szlovák állam beperelte az örököst, vagyis a Bosits-ügy későbbi felperesét, és a bíróságtól saját tulajdoni igényének elismerését kérte, mondván az örökös felmenőit tévedésből jegyezték be 2000-ben tulajdonosként, ugyanis az 1945-ös rendelet alapján a csehszlovák majd szlovák állam hetven éven keresztül művelte tulajdonosként a kérdéses mezőgazdasági ingatlanokat. A szlovák bíróságok első- majd másodfokon is az örökösnek adtak igazat, mondván az állam nem tudta bizonyítani, hogy az Elkobzási Bizottság 1946-os határozatát közölték-e az örökös felmenőivel, azaz, az elkobzás folyamatát nem zárták le megfelelőképpen. Ezenfelül, mivel a rendszerváltást követően az állam is képviseltette magát az ún. megújítási bizottságokban, Szlovákia 2000-ben elismerte az örökös felmenői tulajdonosi jogcímének bejegyzését az ingatlannyilvántartásba. A másodfokú bírósági határozat ennek megfelelően 2013-ban jogerőre emelkedett. Egy évvel később azonban az állam kérésére a legfőbb ügyész rendkívüli jogorvoslatot nyújtott be a Legfelsőbb Bírósághoz, amelyben a jogerős ítélet megsemmisítését kérte. A Legfelsőbb Bíróság a kérelemnek részben helyt adva megsemmisítette a másodfokú határozatot, az elsőfokú bíróságot pedig új eljárásra utasította. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint ugyanis nem vitatható, hogy az állam volt az ingatlanok tulajdonosa, a későbbi utólagos tulajdonjogi bejegyzésnek eszerint nem lett volna helye. A Legfelsőbb Bíróság döntésével szemben az örökös alkotmányjogi panasszal fordult a szlovák Alkotmánybírósághoz mondván, a perben sérült a tisztességes eljáráshoz való joga, beleértve a jogbiztonság elvét és a peres felek egyenlőségének követelményét. Miután az Alkotmánybíróság a panaszt elutasította az örökös kereseti kérelemmel fordult az Emberi Jogok Európai Bíróságához (EJEB), mire a megismételt eljárást a szlovák elsőfokú bíróság 2019-ben, az EJEB ítéletének meghozataláig felfüggesztette.
Kereseti kérelmében az örökös, immáron felperesi minőségében a tisztességes eljáráshoz (tárgyaláshoz) való joga Szlovákia általi megsértésének megállapítását kérte az Emberi Jogok Európai Bíróságától. Az EJEB 2020-ban kihirdetett ítéletében a keresetnek helyt adva megállapította, hogy az ügy egy 2000-ben elfogadott határozatból eredeztethető, amelyet az állam most lényegében meg szeretne változtatni, noha annak idején is felhozhatta volna a később a főügyész által megfogalmazott érveket, hogy tulajdonjogát bizonyítsa, ezt mégsem tette. Emiatt a rendkívüli jogorvoslat inkább bújtatott fellebbezésnek (rendes jogorvoslatnak) tűnik, amely a jogbiztonság követelményét és azon keresztül a tisztességes eljáráshoz (tárgyaláshoz) való jogot sérti. Az EJEB a felperesnek 3900 euró nemvagyoni kártérítést ítélt meg, továbbá 2000 eurót a perrel kapcsolatban felmerült költségekre. Az alapügyben ezt követően az új eljárásra utasított szlovák bírói fórumok, tiszteletben tartva az EJEB döntését, a korábbi jogerős ítéletnek megfelelő határozatot hoztak 2022-ben, vagyis az ügy visszajutott oda, ahol 2013-ban tartott. A szlovák főügyész természetesen ismét rendkívüli jogorvoslattal fordulhatna a Legfelsőbb Bírósághoz, ugyanakkor ennek igen csekély az esélye.
Az ügy konklúziója, hogy bár nem a Beneš-dekrétumok és más (cseh)szlovák jogfosztó jogszabályok nemzetközi jogi normákba ütközését állapította meg az EJEB, hanem csupán azt mondta ki, hogy sérti a jogbiztonság követelményét, ha Szlovákia egy korábban általa is elfogadott tulajdonjogi helyzetet szeretne „megváltoztatni” mondván, hogy „tévedett”, és ehhez a Beneš-dekrétumokat hívná segítségül. A Bosits-ítélet jelentősége tehát annyi, hogy az 1995-ben elfogadott és a szlovák ingatlannyilvántartásba a szlovák állam „figyelmetlensége” miatt ismételten bejegyzett, a Beneš-dekrétumok alapján korábban tőlük egyszer már elvett ingatlanok vonatkozásában rögzített tulajdonjogot pusztán „tévedésére” hivatkozva Szlovákia utólag jogszerűen nem vitathatja.
Nyitókép: Pozsony, a vár keleti oldala, 1947. Forrás: Fortepan / Romák Éva
