A kedden és szerdán Rotterdamban tartott kétnapos tisztújító kongresszusán Manfred Weber személyében új elnököt választott a hagyományosan legnagyobb európai pártszövetség, az Európai Néppárt. Weber a meglehetősen vitatott örökséget maga után hagyó lengyel Donald Tuskot váltja az elnöki székben. Feladata nem könnyű: a ma meglehetősen meggyengült Néppártot ismét az európai belpolitika legjelentősebb tényezőjévé kell tennie.
A kedden a Rotterdam Ahoy konferenciaközpontban gyülekező küldöttek az első pillantásra remek állapotban lévő Európai Néppárt szokásos tisztújítására készültek. A Néppárt hagyományosan komoly pozíciókat birtokol az európai belpolitikában: a pártszövetség magáénak tudhatja az Európai Bizottság és az Európai Parlament elnökét, a Bizottság egyik ügyvezető alelnökét, a legnagyobb frakciót az Európai Parlamentben, és hét kormányfőt és egy államfőt a huszonhét tagú Európai Tanácsban. Leggyakrabban ugyancsak az Európai Néppárttal hozzák kapcsolatba az Európai Központi Bank elnökét is. Mindez azt sugallja, hogy egy európai mértékkel mérve is sikeres politikai erő újult meg az új vezetéssel.
Ha azonban az első pillantásra szembeötlő számok mögé nézünk, akkor sokkal szomorúbb adatok árnyalják a legsikeresebb európai politikai erő képét. A hét kormányfő és egy államfő azt jelenti, hogy az Európai Unió tagállamainak alig több mint egynegyedében adja most az Európai Néppárt valamelyik tagpártja az ország vezetőjét. Ez a szám a pártszövetség történelmének egyik legnehezebb időszakát jelenti, hiszen ilyen alacsony arányban nem rendelkezett még kormányfőkkel a jobbközép erő Európában. Egy pillantás a térképre pedig még meggyőzőbbé teszi a pesszimizmust. Néppárti miniszterelnököt ma kizárólag Németországtól keletre lehet találni, Ausztriában, Görögországban, Horvátországban, Lettországban, Litvániában, Romániában és Szlovákiában miniszterelnökként, Cipruson pedig elnökként láthatunk néppárti politikust. Talán még ennél is kedvezőtlenebb jel, hogy a néppárti politikusok által irányított országok mindegyike – talán Románia kivételével – közepes vagy kis területű, és eddigi politikájukban csak ritkán jutottak igazán alakító szerephez.
Ebből adódóan a Néppárt kongresszusa nem csak a tisztújítás, de a számvetés találkozója is kellett, hogy legyen. Bár az orosz–ukrán háború fejleményei jelentős mértékben elvonták a résztvevők és a felszólalók figyelmét, senki számára sem volt kérdéses, hogy a kongresszus után új korszaknak kell következnie. Megkönnyíti ezt az új kezdetet az új elnök megválasztása. A most leköszönő elnöke elődje, Joseph Daul 2013-ban vette át az Európai Néppárt elnöki tisztét az európai kereszténydemokrácia nagy öregjétől, Wilfred Martenstől. A Daul vezetése alatt eltöltött hat év már a stagnálás időszaka volt, ám ekkor ennek jeleit még elfedte az, hogy az Európai Néppárt 2014-ben is megnyerte az európai parlamenti választásokat, sőt az akkor bevezetett csúcsjelölti rendszernek köszönhetően Jean-Claude Juncker személyében az Európai Bizottság elnökét, Donald Tusk személyében pedig az Európai Tanács elnökét is ők adták. Növelte a sikeresség látszatát, hogy 2017-ben a leköszönő szocialista Martin Schultz helyett Antonio Tajanit választották az Európai Parlament elnökévé, így mind a három jelentős uniós intézmény élén néppárti politikus állt.
A sikerszéria mögött azonban egyre inkább látszottak a válság jelei. A jobbközép pártok egymás után veszítették el a tagállami választásokat, és szorultak ellenzékbe. Ezzel párhuzamosan fokozatosan kiéleződtek a pártszövetségen belüli viták is egyes észak-európai és közép-európai pártok között, amelyek legsúlyosabb következménye a Fidesz Néppártból való távozása volt 2021 tavaszán. A válságjelek súlyosbodása erős politikai vezetést követelt volna meg. A Joseph Daul örökébe lépő – és most leköszönő – Donald Tusk azonban nem tudott megfelelni ennek a kihívásnak.
Így a most megválasztott Manfred Weber egy hajdan jobb napokat látott, némileg megcsappant önbizalmú és megfáradt pártot vett át elődeitől. Frakcióvezetőként az Európai Parlamentben eltöltött nyolc év alatt láthatta és figyelemmel kísérhette az Európai Néppárt gyengülését, és annak belső életét szétziláló konfliktusokat. Kérdés, hogy most, újonnan választott elnökként sikerül-e élnie az új korszak adta politikai lehetőségekkel, és vissza tudja-e vezetni az Európai Néppártot a siker útjára.
Kép: Euronews
