Több európai politikus is belengette az Európai Unió alapítószerződéseinek módosítását. De vajon célt érnek-e egy teljes konszenzuson alapuló, hosszadalmas folyamatban, amely az EU-t működésében alapjaiban megváltoztatná? A többtényezős folyamat, az új tagjelöltek helyzete, valamint az EU kompromisszumra való törekvése mennyiben erősíti a föderalisták álmát?
Mario Draghi után szabadon, immár Emmanuel Macron régi-új francia elnök is megemlítette a szerződésmódosítást az Európa Jövője konferenciasorozatot lezáró beszédében, amely felgyorsítaná az uniós döntéshozatalt, valamint egy „köztes unió” gondolatát belebegtetve a már kilépett tagok és még csatlakozni váró tagjelöltek számára egy új együttműködési struktúrát hozna létre. A soros francia elnökség már a júniusi Európai Tanács napirendjére tűzné a témát. Az erős tagállami szuverenitást és nemzetek közötti együttműködést erősítendő, 13 tagállam belengette a „vétót” a szerződésmódosítás ügyében.
Az EU dinamikus motorja több módon is eltér egy hagyományos államétól vagy nemzetközi szervezetétől. Nehezen meghatározható a természete, hiszen több egyedi tényezőből adódik össze. Bonyolult szerkezetét nemcsak felépítése, hanem döntéshozatali struktúrája is meghatározza. Az EU motorját egyszerre hajtja meg és korlátozza a párhuzamosan jelenlévő föderalista és nemzetállami keretek. A globális kihívások (klímaválság, járvány) vagy az európai válságok (migráció, háború, energia) újraélesztették a több vagy kevesebb Európa táborok között feszülő ellentéteket. A kérdés már nem csupán az, hogy a tagállamok egyenként képesek-e megbirkózni a válságokkal, vagy, hogy az Európai Unió mennyire felkészült a kihívások kezelésére a kontinensen. Az együttműködés szereplőinek mennyisége mellett a minőségre is helyezni kell a hangsúlyt.
Vitathatatlan tény, hogy csak közösen, együttes erővel tudnak a tagállamok kilábalni a nehéz helyzetekből, viszont kérdéses hogy ez milyen formában valósul meg. A kompromisszumokon alapuló, gyakran háttéralkuk során megállapodásra jutó európai szereplőknek egyszerre kell saját választópolgáraiknak megfelelni és európai egységet képviselni. De míg az előbbi kézzelfogható szavazatokon és népszerűségen alapul, addig a másik az európai polgárok (tagállami állampolgárok) számára megfoghatatlan. Egyrészt az intézményeknek a lojális együttműködés keretében partnert kell látniuk a kormányokban, és segíteni kell őket, amiben lehet. Másrészt a tagállamoknak sokkal szorosabban kell együttműködniük (koordinálniuk) szakpolitikai lépéseiket és harmonizálni Európa-stratégiájukat. Komoly előrelépést jelentett a Helyreállítási Alapról szóló hosszú távú gazdasági megállapodás vagy a tabudöntögető európai védelempolitikai együttműködés, különösen az orosz–ukrán háború árnyékában.
A helyzetet nehezítheti, hogy a tagságra váró jelöltek jelenléte még bonyolultabb döntéshozatali mechanizmus elé állíthatja az intézményeket, amelyeknek egyszerre kell kielégíteniük a részvételi arányosság (demokrácia), tagállami specifikumok (korlátok) és a hatékony döntéshozatal (minőség) szentháromságát. A szerződésmódosítás kvázi lehetetlensége ellenére figyelembe kell venni a kihívások során a nemcselekvés következményeit, amely okosabb kompromisszumokra kell, hogy késztessék az európai szereplőket. Így a szerződésmódosítás helyett erősíthető az egymással szemben tanúsított megértés, amely akár közös európai identitásképző erővel is bírhat.
A nyitókép forrása.
