Ez év felütéseként zavargás, forradalom, összehangolt terrorcselekmények – ki hogyan aposztrofálta – tört ki Kazahsztánban, látszólag a folyékony gáz hatósági árának eltörlése és az ezután következő növekedése miatt, igazából – megint csak interpretációnként eltérően – a régi rezsim elleni elégedetlenségből vagy külföldi / belföldi terrorista csoportok befolyásától indítottan.
A kazah elnök a gázárat visszaállította, majd, amikor nem tudott az erőszakhullámon úrrá lenni, a keleti NATO-ként is emlegetett Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete (ODKB) segítségét kérte. A segítség hamar meg is jött: mintegy – Tokajev kikötése szerint legfeljebb – 2500, főként orosz katonákból álló csapat érkezett, akik fő feladata a kritikus objektumok, az infrastruktúra védelme volt, harci műveletekben nem vettek részt. Az orosz védelmi minisztérium tájékoztatása szerint az orosz csapatok tegnap el is hagyták Kazahsztánt. A kazah ügyészség tájékoztatása szerint a zavargásokban 225 ember halt meg, és több mint 4300-an sebesültek meg.
Nemzetközi jogilag két fő kérdés merül fel: hogyan lehet minősíteni a helyzetet, illetve van-e, és ha igen, milyen jogalapja az ODKB Kazahsztánban történő megjelenésének? Politikailag pedig talán a legfontosabb kérdés, hogy mi is indukálta a helyzetet, illetve hogy milyen hatása lesz a ODKB segítségnyújtásának a későbbi kazah belpolitikai viszonyokra.
A helyzet minősítését illetően a kérdés, hogy az megüti-e a nem-nemzetközi fegyveres konfliktus szintjét. Erre viszonylag egyszerű a válasz. Ehhez főképp a cselekmények intenzitását és a felek szervezettségét kell figyelembe venni, hiszen ezek hiányában nem beszélhetünk fegyveres konfliktusról. Az intenzitás felől talán kevésbé lehetnének kétségeink, hiszen a tudósítások szerint több napon át kifejezetten intenzív harcok dúltak, ráadásul árulkodó az ODKB behívásának szükségessége is. A szervezettség azonban már jobban kérdés lehet, hiszen – legalább is a híradásokból – nem világos, hogy az utcán levő tömeg valóban szervezett-e. Releváns tények hiányában ezt eldönteni nehéz, mindenesetre úgy tűnt, hogy a helyzet a zavargás szintjén maradt. A hasonló helyzetek természetes velejárója, hogy az adott kormány alkotmányellenes felkelésnek, zavargásnak vagy terrortámadásnak minősíti a helyzetet. Akár fegyveres konfliktus, akár nem, az adott (bármelyik) kormány azon igyekezete, hogy rendet teremtsen, magától értetődőnek tűnik.
A második kérdés pedig politikailag is különösen pikáns lehet, hiszen több elemző egyenesen orosz benyomulásnak minősítette az ODKB jelenlétét (ami amúgy természetesen úgy is megvalósulhatna, ha jogszerűen nyújtanak segítséget). Az „oroszok behívása” kapcsán, ahogy sokan interpretálják, a közösségi médiát elárasztották a déjà vu érzést demonstráló mémek, régebbi újságcikkek, amelyek akár a magyarországi 1956-os, akár a csehországi 1968-as helyzethez hasonlították a kazah helyzetet, tényként kezelve, hogy valódi forradalomról van szó, mely során a nép így fejezi ki elégedetlenségét a fennálló rezsimmel szemben, és az „orosz bevonulás” egy idegen elnyomás kezdete.
Nem árt azonban azt is figyelembe vennünk, hogy jelenleg egyáltalán nem tisztázott, hogy ki és miért indította a cselekményeket, van-e valódi állampolgári összefogás mögötte vagy egyes személyek, akár belföldről, akár külföldről irányították az eseményeket teljesen más céllal, illetve volt-e egyáltalán irányítás mögötte. Olyan híreket is lehetett hallani, miszerint az utca embere nem is igazán tudta, hogy miért küzd, azon kívül, hogy drága a gáz (aminek az árát egyébként a kormány utólag visszaállította). Az is beszédes, hogy Nazarbajev, a korábbi elnök, és a hírek szerint később is a hatalom tényleges birtokosa, végül visszavonult, a kormány visszaállította a gáz árát, majd Tokajev elnök menesztette a kormányt, illetve a tömegnek igazából nem volt konkrét követelése. Az pedig, hogy valójában milyen hatása lesz az orosz befolyás szempontjából az ODKB megjelenésének, később fog kiderülni. Egyáltalán nem biztos tehát, hogy a helyzet összehasonlítható az ’56-os vagy ’68-as eseményekkel, ahogy az sem, hogy nem fogja Oroszország a helyzetet arra használni, hogy növelje befolyását a gazdaságilag amúgy kifejezetten prosperáló országban.
Az ODKB kazahsztáni jelenléte jogilag mindenesetre stabil lábakon állónak látszhat, de azért érdemes közelebbről is megvizsgálni. A szervezetet a 1992. május 15-én megkötött közös védelmi megállapodás alapján a 2002-ben hat posztszovjet állam által megkötött alapokmány hozta létre. A védelmi megállapodás 4. cikke szerint ha az egyik tagállamot agresszió éri (fegyveres támadás, mely a szuverenitását fenyegeti), az minden tagállam elleni támadásnak minősül, és a megtámadott állam kérésére a többiek segítséget nyújtanak, kollektív önvédelmet gyakorolva az ENSZ Alapokmányának 51. cikke alapján. Igen ám, de az ENSZ Alapokmány értelmében a fegyveres támadás alatt (armed attack) kívülről, tehát másik állam által indított támadás értendő (van arról vita, hogy nem állami szereplő általi támadás is ide értendő-e, de mindenképpen külső támadásról van szó), amit ebben a helyzetben, bár homályos utalások történtek külföldi terroristákra, Kazahsztánnak eddig nem sikerült bizonyítania. Ráadásul a védelmi megállapodás sem tartalmaz szabályt arra, hogy az ODKB tagállamai külső támadás hiányában is segítséget nyújtanának. Ugyanakkor az ODKB Közös Védelmi Tanácsa elnökének állásfoglalása külső támadásra és a 4. cikkre utal, mint az ODKB szerepvállalásának alapja. Az is általános tudományos vita tárgya, hogy önmagában egy kormány általi meghívás elég-e külső katonai jelenléthez egy belső konfliktus esetében, de az ODKB állásfoglalás nem is erre koncentrál.
További érdekesség, hogy az ODKB-t többször vádolták inaktivitással korábbi helyzetekben, hiszen dacára korábbi beavatkozási kéréseknek, ez az első kollektív védelmi művelete a szervezetnek. Korábban kérte már beavatkozását Kirgizisztán 2005-ben, 2010-ben és 2020-ban is, illetve Örményország a Hegyi-Karabah-i konfliktusban. Ráadásul Kirgizisztán esetében az ODKB éppen arra hivatkozva utasította vissza a kérést, hogy az belső konfliktus volt és nem külső támadás. Örményország kérését is hasonló indokok miatt utasították vissza: a konfliktus nem országhatárokon átnyúló volt (sic) és nem volt jelen harmadik állam általi fenyegetés. A kérdés tehát: miért éppen most? Ezt többféleképpen lehet magyarázni. Ok lehet egyrészt, hogy ez volt az első helyzet, ahol a többi ország magára nézve is fenyegetőnek értékelte a helyzetet, tehát valóban közös fenyegetésként élték meg. További ok lehet az ODKB tagállamainak puszta politikai érdeke is: ebben a helyzetben erősebb érdekük fűződik a helyzet rendezéséhez: a mihamarabbi stabilitás eléréséhez és Tokajev hatalomban tartásához. Oroszország szempontjából fontos, hogy Kazahsztánnal 7000 km-es közös határa van, illetve Kazahsztán területén van a Bajkonuri űrközpont. Mindezen tényezők hozzájárulhattak a döntéshez. A beavatkozás következményeit mindenesetre később fogjuk csak látni.
Kép: Reuters (orosz katonák menetelnek a kivonulási ünnepségen)
