A magyarországi tudományos közbeszédben az Európai Unió jövőjéről szóló vitákban gyakran szembeállításra kerül három jövőkép, név-szerint a „Nemzetek Európája”, a „Polgári Európa” és az „Európai Egyesült Államok” eszményképe. E jelenkori szellemi vitának a megértéséhez érdemes figyelembe venni, hogy az EU létrehozásában a kezdetektől meghatározó volt e három, egyidejűleg futó és egymást metsző érdekérvényesítési irányzat.
Luuk van Middelaar elmélete szerint e három eszménykép, amelyet ő „Államok Európája”, „Polgárok Európája” és „Hivatalok Európája” néven azonosított, ma az Európai Unió három fő érdekérvényesítési intézményben ölt testet. Leegyszerűsítve, jelenleg az állam- és kormányfők Európai Tanácsa a „Nemzetek Európájának” zászlóvivője, a közvetlenül megválasztott Európai Parlamentben a képviselők a „Polgári Európa” szószólói, míg a közvetetten kinevezett Európai Bizottságnak az egységre törekvő közszolgái az „Európai Egyesült Államok” hivatalnoki kivitelezői.
Ami az európai integráció jövőjét érintő magyarországi és ezáltal európai viták szempontjából meghatározó, az az, hogy tudatosan avagy tudattalanul, az ezen EU-s intézmények közötti hatásköri viták e három szellemi irányzat közötti érdekütközésként is értelmezhetőek. Ilyen megközelítésben kimondható, hogy habár bizonyos történelmi korszakokban egyik avagy a másik irányzat felülkerekedik a többin, az EU kiegyezésén alapuló döntéshozatali folyamatainak eredményeképpen nincsen egyirányú, meghatározó, kizárólagos jövőképe az Európai Unió döntéshozóinak.
Ezáltal természetszerűleg a három intézményben eltérő értékrendi és érdekelvi megfontolásokból a döntéshozók hitet tesznek az intézményük alapszerződési rendeltetésén túlmutató jövőképek mellett. Példának okáért az ezen három irányzatot követő döntéshozók kiegyezésének hiányának tudható be részben az „Európai Alkotmány” bukása Jan Zielonka értelmezésében. Részben szintúgy ennek az állandó szellemi vitának tudatható be, hogy nincsen közmegegyezés sem tudományos sem politikai berkekben az Európai Unió lényegét, rendeltetését és jövőjét illetően. Ezt áthidalandóan, John McCormick javaslatára érdemes az ütköző érdekérvényesítési kísérletek következményeinek szemszögéből értelmezni, hogy milyen irányba halad az EU. E téren Zielonka merészen azt állítja, hogy habár vannak brüsszeli központosítási, állam- és birodalomépítési törekvések, az EU nem egy nemzetállami kereteken túlmutató vesztfáliai államképződményre hasonlít, hanem sokkal inkább a történelmi múltunkban felismerhető „új-középkori birodalomra”, amelynek kormányzásának alapelve a többközpontúság, jellemzője az átfedésben lévő hatáskörök homályos megosztottsága és a kulturális és gazdasági sokféleség. Tehát az EU-nak a Szovjetunióval való azonosításával szemben inkább az önkéntes csatlakozáson alapuló középkori Lengyel-Magyar Perszonálunió megvizsgálásából tanulhatunk többet. Magyarán: a brüsszeli érdekérvényesítés megértéséhez hasznos felhasználni olyan történészi fogalmakat, mint az „udvari kultúra”, ahogyan azt Navracsics Tibor ajánlotta.
Magyarország szempontjából ez a felismerés hasznos tanulságokkal szolgálhat az Európai Uniós érdekérvényesítésünk tekintetében. Ebben a keretben értelmezhető az, hogy miért törekszünk egy középkori, 1335-ban megtörtént visegrádi királytalálkozó példájára felépíteni a V4-es szövetségünket. Szintúgy ezen keresztül értelmezhető az, hogy miért törekedett a horvátországi Kolinda Grabar-Kitarović és a lengyelországi Andrzej Duda arra, hogy Magyarország bevonásával létrehozza a „Három Tenger Kezdeményezés”-t, amely egy utalás a közös történelmi múltunkra, amelyben számos uralkodónk, köztük Nagy Lajos kísérletet tett arra, hogy az önállóságunk és függetlenségünk megőrzése érdekében egyesítse önkéntesen az adriai-, balti- és fekete tengeri térséget.
Magyarország EU stratégiájának kigondolásakor érdemes a magyar állam több mint ezeréves karakterét vizsgálni, és ezen történelmi tapasztalatok mentén értelmezni a magyar stratégiai gondolkodás irányelveit – történészi szemmel is.
Kép: Wikimedia