Annak ellenére, hogy már egy évtizedes múltra tekinthet vissza, mégis szokatlannak tűnő gyakorlatnak lehetünk szemtanúi szerdán, amikor Ursula von der Leyen az Európai Parlament plenáris ülésén elmondja az Európai Unió állapotáról szóló beszédét. A Nyugat-Európában is csak mérsékelt médiaérdeklődést kiváltó esemény várhatóan ezúttal sem fogja a magyar nyilvánosság figyelmét felkelteni.
2010. szeptember 7-én Strasbourg-ban hangzott el a történelem első Európai Unió állapotáról szóló beszámolója, amelyet a Bizottság akkori elnöke, José Manuel Barroso mondott el. Hagyományt teremtett ezzel, hiszen azóta az Európai Bizottság elnökének minden évben – kivéve a választási éveket – eleget kell tennie annak a kötelességének, hogy az európai parlamenti őszi évadnyitó plenáris ülésen beszámol az Európai Unió helyzetéről és egyben a jövőre vonatkozó terveiről. A beszéddel egyidőben – ugyancsak hagyományosan – a Bizottság írásban nyújtja be a parlamentnek a jövő évre vonatkozó munkatervét.
Könnyű ráismerni ennek a viszonylag fiatal hagyománynak az eredetére. Az amerikai alkotmány II. cikk 3. szakasza kötelezi az elnököt arra, hogy „időről időre tájékoztassa a Kongresszust az Unió helyzetéről”. Ez az eredetileg írásbeli eljárás vált 1913-tól az amerikai politika egyik legjelentősebb eseményévé, amikor Woodrow Wilson személyesen jelent meg a Kongresszus két háza előtt, és mondta el beszédét. Mára az Egyesült Államok elnökének az Unió állapotáról szóló beszéde az amerikai – sőt, egyre inkább a világpolitika – egyik legnagyobb év eleji eseménye.
Kétségtelen, hogy erre a hagyományra alapoztak a Bizottság és az Európai Parlament tárgyalói, amikor a 2010-ben született intézményközi megállapodásuk IV. függelékének 5. pontja kimondja, hogy minden év szeptemberében, a plenáris ülésen a Bizottság elnöke beszédet mond, amelyben beszámol az adott év eseményeiről és kifejti a következő évekre vonatkozó terveit. Fontos eltérés azonban az amerikai megoldástól, hogy ott a Kongresszus két háza előtt elmondott beszédet nem követi vita. Az Európai Parlamentben, ezzel szemben – az európai parlamentarizmus hagyományainak megfelelően – a Bizottság elnökének beszédét plenáris vita követi, ahol frakcióik nevében a képviselők helyben reagálhatnak az elhangzottakra.
A cél a beszéd hagyományának megteremtésével az Európai Unió demokratikus legitimációjának erősítése volt egyrészt azzal, hogy a televíziós és internetes közvetítés révén az állampolgárok is figyelemmel kísérheti a vitát, ha akarják. Másrészt pedig az Európai Parlament felé tett gesztus egyben a Bizottság parlamenti felelősségének hangsúlyozását is szolgálja.
Az elmúlt tíz évben ugyan óriási sikernek tekinthető, hogy nemcsak megmaradt az Európai Unió állapotáról szóló beszéd mint esemény, de – ha csak korlátozott mértékben is – növekvő médiafigyelem övezi a vitát. Ugyanakkor kétségtelenül ma még nem beszélhetünk egy, az európai belpolitikát alapjaiban meghatározó eseményről.
Egyrészt mentségül szolgáljon erre az idő rövidsége. Mint láthattuk, az amerikai elnöknek az Unió állapotáról szóló beszéde is csak alig több, mint száz évvel ezelőtt született meg médiaeseményként, élete első bő évszázadát írásos eljárásként élte. Ráadásul, ezalatt a száz év alatt is igazán csak az utóbbi évtizedekben emelkedett világpolitikát is meghatározó alkalommá. Európai uniós testvérének ehhez képest mindeddig tíz év adatott, vagyis igazuk van azoknak, akik türelemre intenek a sikeresség megítélését illetően.
Másrészt, komolyabb gátat jelent a jelentőssé válás folyamatában, hogy az Európai Bizottság elnökének jogkörei összehasonlíthatatlanul gyengébbek az Egyesült Államok elnökéinél. A Bizottság elnökének nincsen semmilyen formában sem jogalkotási hatásköre – ellentétben az amerikai elnökkel -, és a törvényhozó testületben sincs – akár a Tanácsot, akár az Európai Parlamentet nézzük – többsége. Ez még akkor is fontos különbség, ha tudjuk, hogy ez bizony sokszor az amerikai elnök számára is probléma, vagy éppen hiányzó feltétel.
Harmadsorban pedig az Európai Bizottság elnöke mögött egy rendkívül széttagolt és összetett politikai tér áll, ahol ő rendkívül korlátozott hatáskörökkel próbál a rendelkezésére álló szakpolitikai területeken cselekedni. A legtöbb esetben a Bizottság elnöke csak akkor tud bármit is tenni, ha azzal a tagállamok vezetői és az európai parlamenti képviselők többsége egyetért.
Mindebből adódóan az Európai Unió állapotáról szóló beszédekben cselekvési tervek helyett legtöbbször óhajokat, véleményeket, ösztönzéseket lehet olvasni. Amennyiben a Bizottság elnöke cselekvést hirdet meg – mert valamilyen hatáskörébe tartozó ügyről van szó -, a közvélemény akkor is csak hosszú évek múlva láthatja annak eredményét, ha egyáltalán emlékszik akkor még arra, hogy kezdődött a történet.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy teljesen fölösleges médiaeseményről lenne szó, ahol csak az Európai Unió köldöknéző politikai elitje szórakoztatja saját magát. A Bizottság elnökének beszédei jó alkalmat jelentenek arra, hogy megfigyeljük, melyek azok a kérdések, amelyeket a Bizottság fontosnak tart a jövő szempontjából. Belepillanthatunk abba, hogy milyen irányokba tervezik az európai szakpolitikai együttműködés jövőjét vinni. Ezáltal ráláthatunk az európai belpolitika közeli jövőjének fontosabb témáira, felkészülhetünk az azokkal kapcsolatos politikai vitákra.
Ursula von der Leyen első beszédét mondja az Európai Unió állapotáról. Egy olyan időszakban, amikor az általa vezetett Európai Uniónak szinte megalakulni sem volt ideje, és máris nyakába szakadt a koronavírus-járvány, valamint az azt követő gazdasági válság, hogy most a tagállamok túlnyomó többsége éppen a második hullámmal küzdjön.
Az idei év egyik legfontosabb beszédét láthatjuk-hallhatjuk szerdán, ahol jelentősége lesz annak, hogy miről lesz szó, és miről nem, illetve annak is, hogy hogyan látja az Európai Bizottság elnöke az együttműködés jövőjét. Érdemes figyelemmel kísérni!
Kép: Euronews