A második világháborút követő időszakban történelmi okokból meglehetősen távol került a német stratégiai gondolkodástól a klasszikus geopolitikai, nagyhatalmi szerepfelfogás és az érdekérvényesítés katonai eszközeinek használata, a német társadalom is az erőteljes pacifizmus irányába mozdult el.
Bár 1955-ben a Német Szövetségi Köztársaság csatlakozott az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez, azonban egészen a 90-es évekig továbbra is elutasította a katonai erő bárminemű külföldi alkalmazását, és a fegyveres erőket defenzív jelleggel, területvédelmi feladatokkal összhangban fejlesztették. Ebből kifolyólag Németország messze képességein alul fegyverkezett, és nem vállalt vezető katonai szerepet nemzetközi válságok rendezésében. Bár a külföldi beavatkozásoktól igyekezett távol tartani magát, a nemzetközi szervezetekben vállalt kötelezettségeinek eleget téve a Bundeswehr jelen volt többek között Afganisztánban és Bosznia-Hercegovinában, valamint jelenleg is aktív Koszovóban, Maliban és más missziókban. Mindemellett Berlin nem tekintette – többek között emberi jogi megfontolásokra hivatkozva – külpolitikai eszköznek a fegyverexportot konfliktusövezetekbe. (Ennek ellenére 2021-ben Németország volt a világ ötödik legnagyobb fegyverexportőre. A német fegyverek és hadianyagok fő vásárlója Egyiptom volt, amely érintett a líbiai és jemeni konfliktusban is.) Berlin külpolitikai lépéseit főként a gazdasági előnyök határozták meg, amely a Willy Brandt-féle Ostpolitik (keleti politika) egyik vezérelvén, a „Wandel durch Handel” (változás a kereskedelem révén) koncepción alapul. Németország a világháborút követő korlátozott szuverenitású országból mára az Európai Unió vezető gazdasági hatalmává lépett elő, és ennek megfelelően az érdekérvényesítés csúcsára tört.
A 2022. február 24-e óta zajló orosz–ukrán háború alapjaiban változtatta meg a nemzetközi politikát, így többek között a németeknek is sürgősen újra kellett gondolniuk az Oroszországgal kialakított kapcsolatrendszerük mellett a biztonságpolitikai felfogásukat is. Ennek eredményeként egyrészt a német külpolitika gyökeres átalakulásának lehetünk szemtanúi, melyek egy sor olyan döntéshez vezettek, amelyek példátlanok Németország modern történetében. Nem véletlen, hogy Olaf Scholz, német kancellár a Bundestag rendkívüli ülésén, február 27-én fordulópontként (Zeitenwende) utalt az orosz katonai agresszióra. Beszédében a kancellár ismertette, hogy ellentétben az eddigi német állásponttal, Berlin hajlandó fegyvereket küldeni Ukrajnának; a védelmi költségvetést a GDP több mint 2%-ára emeli (eleget téve a NATO ajánlásnak és az ehhez kapcsolódó, régóta fennálló amerikai nyomásnak); és egyszeri jelleggel egy 100 milliárd eurós alapot hoz létre a Bundeswehr fejlesztésére. Ezzel a bejelentéssel a jelenlegi német kormány (Ampelkoalition) mindhárom pártja kénytelen beáldozni valamit: az SPD az Ostpolitikot mint külpolitikai orientációt, a Zöldek a pacifizmusukat, az FDP pedig a szigorú költségvetési politikát.
A külpolitikai orientációváltás lassabb folyamat, melyet számos tényező befolyásol. A 90-es évektől Németországgal szemben egyre erősödtek a NATO irányából az elvárások, és a német védelmi, illetve katonai kiadások alulfinanszírozottsága gyakori témájává vált az euroatlanti biztonságpolitikai diskurzusnak. Európa gazdaságilag legerősebb országától nagyobb önállóságot, fokozottabb felelősségvállalást és a NATO-n belül nagyobb arányú teherviselést vártak a szövetséges államok. Berlinben azonban a politikai akarat és társadalmi támogatottság hiányában – egészen mostanáig – nem fektettek komoly hangsúlyt ezen célok elérésére. Jól példázza ezt a Bundeswehr jelenlegi állapota, melynek hiányosságaival tisztában voltak a német vezetők, azonban változásra nem került sor. Berlin szemléletét még a Krím félsziget 2014-es jogellenes orosz annexiója sem írta felül, ugyanakkor elkezdte átértékelni Oroszországhoz fűződő kapcsolatát, melyre időközben Moszkva egyre több indokot adott (Bundestag elleni hackertámadások, Alekszej Navalnij orosz ellenzéki politikus megmérgezése). Úgy tűnik azonban, hogy a februárban indított orosz invázió már a német emberek hozzáállását is gyökeresen megváltoztatta, így a megfelelő társadalmi támogatottsággal a háta mögött a berlini kormány végül átlépte a német külpolitika több eddigi vörös vonalát is.
Oroszország Ukrajna elleni támadásának hatására az eddigi német külpolitikát vezérlő Ostpolitik és a nemzetközi kapcsolatok liberális interdependencia-elméletének alapvetései megdőlni látszanak, és jelenleg Németországnak az Oroszországtól való függőségének csökkentése, valamint a védelmi képességeinek és katonai kapacitásainak növelése lesz a cél. Ez azonban egy hosszabb folyamat, melyre többek között hatással lesz az orosz külpolitikai magatartás és ezáltal a háború kimenetele, a belpolitikai és társadalmi folyamatok (fennmarad-e a jelenlegi társadalmi támogatottság?), valamint a Nyugat elvárásai. Egyelőre az látható, hogy Berlinben elég jelentős katonai modernizációban gondolkodnak, ugyanakkor még hosszú időre van szükség ahhoz, hogy Németország gazdasági jelentőségének, méretének és a változó biztonsági környezet elvárásainak megfelelő haderővel rendelkezzen.
Felhasznált irodalom
- Jörg Lau: „Wandel durch Handel”
- Nationale Exportkontrolle, Auswertiges Amt
- Neuer Rekordwert bei Rüstungsexporten
- Regierungserklärung von Bundeskanzler Olaf Scholz am 27. Februar 2022.
- Rüstungsexportpolitik der Bundesregierung im Jahr 2021 – vorläufige Genehmigungszahlen, Bundesministerium für Wirtschaft und Klimaschutz
- Pieter d. Wezeman, Alexandra Kuimova, Siemon t. Wezeman, TRENDS IN INTERNATIONAL ARMS TRANSFERS, 2021
- The Bundeswehr on operations
- Csiki Tamás: Miért marad továbbra is visszafogott a német védelempolitika? Nemzet és Biztonság 2014/5. szám | 97–110.
- Csiki Varga Tamás – Etl Alex: Forradalom vagy kiigazítás? A német haderő fejlesztésének kérdései az orosz-ukrán háború fényében, SVKI elemzések
- Molnár Tamás Levente: Németország a konfrontáció korszakába érkezik, Az orosz–ukrán háború és Németország kísérlete külpolitikájának újrakalibrálására, KE-2022/13.
Nyitókép: Wikipédia