Avagy az eltűnt választópolgárok nyomában…
Az elmúlt hetek Franciaországban a regionális választások bűvkörében teltek. A francia választók két fordulóban (június 20-án és 27-én) dönthettek arról, hogy kiket szeretnének látni a régiók és megyék vezetésében. A választás kimenetelétől sokan Le Pen pártjának, a Nemzeti Tömörülésnek sikerét várták, de a régóta rebesgetett radikális áttörés helyett minden maradt a régiben, így a régiók továbbra is konzervatív vagy szocialista vezetés alatt állnak. Ugyanakkor, a rekordalacsony részvételi arány miatt a regionális választások legitimitása is megkérdőjeleződött, így messzemenő következtetések helyett (ez esetben) két szempontot érdemes megvizsgálnunk: a kiábrándítóan magas távolmaradás okait, illetve Macron és Le Pen jelenlegi kudarcának várható következményeit a jövő áprilisi elnökválasztás perspektívájából.
A most lezajlott választások értékelésekor a legtöbb elemző a legutóbbi, 2015 decemberében tarott regionális választásokat veszi viszonyítási alapul, így teljes mértékben érthető a széleskörű kiábrándulás. Míg 2015-ben a választók 58 százaléka adta le voksát a második fordulóban, ez az arány múlt vasárnap azonban alig érte el a választók egyharmadát. De sokan szem elől tévesztik azt is, hogy a két választás az „alma-körte” analógia mentén történő összehasonlítása (a számos különbség okán) egyáltalán nem célravezető. A 2015-ös év ugyanis több szempontból egyedülállónak tekinthető. Bestiális terrortámadások rázták meg az országot, a szocialisták csődkormányzása tetőfokra hágott, miközben – Sarkozy újjászervezésében – a konzervatívok új erőre kaptak, és Le Pen irányítása alatt a szélsőjobb mobilizációja is felpörgött. Mindez kivételesen nagy lendületet adott a regionális választások akkori dinamikájának, sőt Le Penék első fordulós sikerei a második fordulóban tovább tüzelték a részvételt, melynek eredményeként a konzervatívoknak és szocialistáknak – az akkor újraformált régiók vezetését megszerezve – sikerült gátat szabniuk a szélsőjobb előretörésének.
A 2021-es év azonban ettől minden szempontban eltér, így az unalomba fulladó választás okait az alábbiak szerint körvonalazhatjuk:
- Természetesen a koronavírus járvány viszonylag kései franciaországi lecsengése, illetve a nyári szünidő beköszönte sem gyakorolt pozitív hatást a választáson történő részvételre. Igaz, barokkos túlzás lenne a távolmaradás indoklásában mindennek szignifikáns szerepet tulajdonítani, de tény, hogy a viszonylag lassan haladó oltakozás, valamint szabadságolási időszak bizonyosan nem kedvezett a választási mobilizációnak.
- A koronavírusnál és a nyári szabadságnál sokkal fontosabb magyarázat, hogy az utóbbi évek tendenciájában a választópolgárok jelentős részénél a politika világától történő általános elfordulás, kiábrándulás figyelhető meg, mely elsősorban a Macron ellen elinduló sárgamellényes tüntetéssorozatnak volt köszönhető. A bizonytalanná vagy apolitikussá váló állampolgárok többsége csalódott Macron teljesítményében (túlságosan jobboldalinak vélik), ugyanakkor nehezen tudná voksát a korrumpálódott konzervatívokra és szocialistákra, vagy a még mindig túlságosan radikálisnak bélyegzett, Le Pen vezette Nemzeti Tömörülésre adni. Ehelyett inkább a távolmaradás opcióját választva vonják ki magukat a politika formálásából, főként olyan ügyekben, melyeket nem éreznek sajátjuknak. Mindez elsősorban a 30 év alatti választók esetében érhető tetten, körükben ugyanis a részvétel kritikusan alacsonyan, 20 százalék környékén alakult.
- A regionális politikai kifejezetten nagy deficittel küzd személyes kötődés kialakításában. Franciaországban (Németországgal vagy Spanyolországgal ellentétben) a régiók nem szerves történelmi és társadalmi fejlődés eredményei. Létrejöttük és többszöri alakváltásuk az 1982-ben kezdődő decentralizációs folyamatnak (vagyis egy felülről vezérelt politikai agendának, nem pedig egy széleskörű állampolgári igénynek) köszönhető. Igaz, a törvényhozás a régiókat igyekezett széleskörű kompetenciákkal felruházni (fejlesztéspolitika, kultúra, egészségügy, oktatás, környezetvédelem, foglalkoztatáspolitika, szociálpolitika irányítása), de a jogosultságok túlnyomó többsége csak „működtető”, koordinációs jellegű, a valódi döntések továbbra is Párizsban, a Nemzetgyűlés és Szenátus üléstermeiben születnek. Mindezt jól példázza, hogy míg 2019-ben a régiók összköltségvetése 33 milliárd euróra rúgott (ennek kétharmadát a regionális apparátus fenntartására fordították, s csak egyharmadát fejlesztésekre), addig az kormányzati kiadások főösszege 338 milliárd eurót tett ki. Fiskális és közpolitikai értelemben tehát a régiók súlytalan szereplőnek tekinthetők, így a politikai kommunikáció szintjétől eltekintve viszonylag kevés befolyással rendelkeznek az átlagemberek hétköznapjai felett. Vagyis személyes érintettség hiányában nincs olyan komolyabb ok, ami 2021-ben, egy poszt-COVID uborkaszezonban a választók széles rétegeit érdekeltté tette volna a részvételben.
- Végül az alacsony részvétel okainak feltárásában a régiók gyenge perszonalizációs potenciálja is megemlítendő, mely a regionális struktúra súlytalanságából közvetlenül adódik. Tekintettel arra, hogy a fontos ügyek nem képződnek régiós szinteken, ezért pár, az országos politikában korábban már hírnévre szert tevő személy (például. Valérie Pécresse, Xavier Bertrand, Laurent Wauquiez) eklatáns kivételétől eltekintve a régiók vezetésében gyenge társadalmi beágyazottsággal rendelkező politikusok vesznek részt, így a mobilizációs képességük (a látens jogköreik mellett) tovább gyengül a nemzeti vagy önkormányzati szinten mozgó társaikhoz képest.
Mindezek ismeretében nem meglepő tehát, hogy az idei regionális választáson sokan a klimatizált lakhelyüket vagy a Côte d’Azur (esetleg Korzika) sziklás partvidékeit választották a sorban állás és szavazás helyett. De mégis, az elmaradó szélsőjobbos áttörés, valamint Macron és pártja, a LaREM eredménytelensége vajon mit üzen a jövő áprilisi elnökválasztás számára?
- Először is fontos leszögeznünk, hogy a regionális választások világa semmilyen mértékben nem hasonlítható az elnökválasztás világához. Az előbbi inkább pártokról, az utóbbi pedig inkább jelöltekről szól. A mostani eredményekből egyértelműen kiderül: Macron és pártja továbbra is gyenge helyi bekötésekkel rendelkezik, ami már a múlt évi önkormányzati választásokon is megmutatkozott. Mindez a 2016-ban alakult mozgalmának erősen felülről szervezett jellegéből, valamint a kormányzati válságkezelés terhéből adódik, mely az elnököt megakadályozta a helyi beágyazottságának idő- és munkaigényes erősítésében.
- Ugyanakkor országos szinten továbbra is Macron és Le Pen számít az elnöki szék legfőbb várományosának. A relatíve gyenge helyi bekötésük azonban mindkét aspiráns helyzetét megnehezítheti az elnökválasztást pár hónappal követő nemzetgyűlési választáson. Itt ugyanis (a 2017-es helyzettel szemben) 2021-re a Fillon-botrány hatása és Macron mozgalmának varázsa már nagyrészt elmúlt, így a konzervatív és szocialista szavazók bekerülési esélyei jelentősen javultak (lásd a helyközi és regionális választásokon elért eredményeiket). Ezért könnyen egy olyan „együttélés” alakulhat ki, melyben az elnök és a törvényhozás más színt képviselve kényszerülnének arra, hogy nehezen meghozható kompromisszumok árán irányítsák az ország működését. Ha így alakulna, kiváltképp Le Pen esetében, az új fejezetet nyitna a francia belpolitika modernkori történelmében.
- A regionális választások egyik legfőbb üzenete, hogy a második fordulóban továbbra is működni látszik a republikánus blokkolás gyakorlata, mely a jobb- és baloldali átszavazásnak köszönhetően – eddig – mindig gátat vetett a szélsőjobb előretörésének. Ennek legjobb példáját Provence (PACA) tartományban láthattuk, ahol még a rendkívül népszerűtlen és arrogáns Renaud Muselier konzervatív jelöltnek is sikerült viszonylag szoros küzdelemben legyőznie szélsőjobbos ellenfelét, a kampány során egyébként szimpatikusabban kommunikáló, korábban szintén konzervatív Thierry Marianit. Mindez Macron számára azt jelentheti, hogy továbbiakban is apellálhat a republikánus blokkolás hagyományára Le Pennel szemben. Itt elsősorban a szélsőjobb és a jobbközép mentén ingadozó szavazók meggyőzésére van szüksége, így a következő szűk egy év során Macron törvényszerűen jobboldal-orientált politikájának folytatódása várható (lásd a múlt ősszel elindított iszlám szeparatizmus elleni törvényalkotás).
- Fontos azonban azt is belátnunk, hogy a most újjászületőfélben tetszelgő konzervatív republikánus tábor is tartogat olyan elnöki aspirációkat dédelgető személyeket, akik mind az országos, mind pedig a regionális politika világában edződve potenciális veszélyt jelenthetnek Le Pen és Macron számára, elsősorban a jobboldali szavazók megszólítása tekintetében. Itt a párizsi régiót vezető Valérie Pécresse, valamint a Felső-Franciaországot vezető Xavier Bertrand személyét érdemes figyelemmel kísérnünk a következő hónapok során, ambícióik, valamint a mögöttük kibontakozni látszó választói háttér ugyanis korántsem lebecsülendő.
2022 áprilisáig hosszú út vár még az elnöki székért versenybe szálló jelöltekre, mely számos buktatót, csavart és fordulatot tartogathat számukra. Korai még messzemenő prognózisba bocsátkoznunk, annyi azonban bizton állítható: az előttünk álló hónapok dramaturgiai szempontból egy politikai krimi, jobb esetben egy szórakoztató sorozat szintjére fogják emelni a francia belpolitika működési tartományát.