„Ezen a helyen és ezen a napon új korszak kezdődött a történelemben, és ti mind elmondhatjátok, hogy a részesei voltatok” (Goethe porosz tiszteknek intézett szavai a valmy csata után – 1792)
Miután az újév beköszöntével az Egyesült Királyság uniós kilépése valósággá vált, s némi fennakadást követően az első kamionok is sikeresen átkeltek a La Manche új vámrendészeti sáncain, az Európai Unió és Franciaország történelmében egy merően új fejezet vette kezdetét. Ennek legfontosabb alaptézise, hogy az Unión belüli hatalmi politika alapdinamikája – a britek távozásának köszönhetően – a francia-német tengely mentén kétpólusúvá alakult. Igaz, az EU motorját adó két állam viszonya összességében rendkívül barátinak mondható, de a mélyben aggasztó politikai ellentétek észlelhetők, így az európai integráció szükségszerű dinamizálása könnyen zátonyos vizekre futhat. Mindebből úgy tűnik, hogy a francia-német barátság köteléke, s ezzel együtt az Unió magterülete történelmi szakítópróbához érkezett.
Ha azonosítanunk kellene, hogy Emmanuel Macronnak, Franciaország köztársasági elnökének 2020-ban melyek voltak a legfontosabb politikai aspirációi, akkor a stratégiai prioritások között a koronavírus elleni sikeres egészségügyi és gazdasági védekezés vagy a terrorizmussal és az iszlám szeparatizmussal szembeni közdelem mellett a Brexit-tárgyalások mielőbbi lezárását, vagyis a britek uniós kiléptetését előkelő helyen találjuk. Mindez alapvetően húsbavágó nemzeti érdekekkel magyarázható. Először is a brit búcsú siettetésével Macron a francia euroszkepticizmus, konkrétabban legfőbb politikai vetélytársa, a Marine Le Pen vezette Nemzeti Tömörülés által zászlóra tűzött „Frexit” kampány elharapózását igyekezett kordában tartani belpolitikai téren. Külpolitikai értelemben pedig a lehető leghamarabb tiszta viszonyokat kívánt teremteni ahhoz, hogy a Brexit után közvetlenül elindulhasson az Európai Unió általa kezdeményezett geostratégiai dinamizálása és működési reformfolyamata. Macron szándéka szerint ez kézenfekvő kiutat jelenthet a brit kiválás okozta integrációtörténeti depresszióból, illetve ideális alkalmat kínál Franciaország európai, valamint szélesebb nemzetközi imázsának és befolyásának erősítéséhez.
Mint látjuk, a Frexit közvetlen veszélye – egy időre minden bizonnyal – elmúlt, az Európa-szintű politikai konszolidáció előtt pedig a Brexit-folyamat lezárásával megnyílt a mozgástér. Utóbbi esetében azonban súlyánál fogva Németország, az Uniót dinamizálni képes francia-német tengely társállama szintén nélkülözhetetlen szerepet játszik. Ezzel, vagyis az uniós hatalmi politika kétpólusúvá válásával az Európai Unió jövője megkérdőjelezhetetlenül a francia-német együttműködés sikerének függvényévé vált. Másképpen fogalmazva, az EU kilábalási folyamata egyben az integráció magját adó francia-német barátság stressztesztjét is jelenti. Természetesen, ismerve a két állam egymásra találásának közismert XX. századi tündérmeséjét, könnyedén mondhatnánk, az integráció következő évei, évtizedei biztos kezekben vannak. Alaposabb szemrevételezés után azonban az egyre markánsabban eltérő nemzeti érdekek okán szükségszerű a felismerés: viharfelhők gyülekeznek a francia-német kapcsolat horizontján, beárnyékolva bizonyos területeken az európai integráció Macron-féle fejlődési narratíváját.
A történet kezdete alapvetően a francia elnök 2017 szeptemberében elmondott beszédéhez vezethető vissza, amelyet a párizsi Sorbonne Egyetemről intézett Európa vezetőihez és közvéleményéhez. Programalkotó szónoklatában a Brexit és Donald Trump takaréklángon égetett külpolitikájának árnyékában egy olyan komplex reformfolyamatot vizionált, amelynek eredményeként az unió egységesebb, szuverénebb és demokratikusabb fellépésre lenne képes az elkövetkező évtizedek kihívásaival szemben, ezzel növelve az EU, s benne persze Franciaország geopolitikai ázsióját. Merészen újító javaslatait ugyanakkor a kereszténydemokrata-szociáldemokrata német koalíciós kormány, élén Merkel kancellár asszonnyal, finoman szólva is szkeptikusan fogadta. A szociáldemokraták főként a közös európai haderő kialakítására és a védelmi kapacitások erősítésére, a jobboldali kormánypárt tagjai pedig az Eurozóna és a gazdasági integráció mélyítésére vonatkozó francia javaslatokat kritizálták kezdettől fogva (csak hogy pár példát említsünk). Előbbiek az európai hadseregépítéssel szemben a NATO-n belüli együttműködés fontosságát hangoztatják, míg utóbbiak a Németország nemzetközi reputációját megtépázó, 2008 utáni keserves pénzügyi válságkezelés tapasztalataiból táplálkozva kifejezetten ódzkodnak a mediterrán államokkal kötendő szorosabb pénzügyi és gazdasági integráció ideájától.
Igaz, a Brexit-tárgyalások folyamatmenedzsmentje és a koronavírus elleni küzdelem az EU reformjára vonatkozó francia javaslatokat egy időre háttérbe szorította, s ezzel együtt a francia-német nemzeti érdekek ellentétei is a szőnyeg alá kerültek. A 2021-es év azonban könnyen fordulatot hozhat mindebben, hiszen a britek közel sem angolos távozása, illetve a koronavírus elleni oltási kampány megkezdése újra teret nyit Macron európai aktivizmusa előtt. Így várhatóan a francia-német viták újra fognak éledni számos kérdésben, a nyugat-balkáni EU bővítéstől kezdve a többsebességes Európa franciák által preferált koncepcióján át, a nemzeti adórendszerek harmonizálásán keresztül egészen az Európai Parlament hatásköreinek bővítéséig, melyekben markánsan eltérő francia és német álláspontok észlelhetők.
A helyzet szövevényességét azonban csak tovább bonyolítja a tény, miszerint Merkel utolsó kancellári évében jár, de a német belpolitikai térképen még nem azonosítható egyértelműen utódja, akire politikai hagyatékát bízhatná. Mindez a német-francia kapcsolatokban, s ezzel együtt az Unió jövőképében is bizonytalanságokat szül, vagyis a Macron által megálmodott szép új európai világ beköszönte könnyen a reálpolitika ködébe veszhet. Ebből a megvilágításból kifejezetten úgy tűnik, hogy De Gaulle tábornok egykori frappáns hasonlata napjainkban is felüthető. Ahogy hajdanán ő fogalmazott: „Az Európai Gazdasági Közösség olyan, mint egy lovasfogat. Németország a ló, Franciaország pedig a fogathajtó.” Nos, amennyiben ez így van, akkor Macron hiába is próbálja hajszolni német kollégáit saját céljai felé, a változások tempóját éppen utóbbiak fogják megszabni. S bár egyelőre nem tudhatjuk, hogy a CDU új elnöke, Armin Laschet kancellárjelölt, mi több kancellár is lesz-e, azt viszont tudjuk, hogy ő legalább anyanyelvi szinten beszél franciául.
