Több mint egy éve már annak, hogy az Európai Unió (EU) 2020 márciusában az Új iparpolitikai stratégia című dokumentummal nyomatékot adott ama célkitűzésének, hogy Európa egy éghajlat-semleges és digitális vezető társadalmi-gazdasági ökoszisztémává kíván válni. Ezt a célt a 2021 február végén rendezett EU Ipari Napok alkalmával újra körbe járták, az újfajta iparpolitika elvei azonban továbbra sem teljesen világosak.
A stratégiai dokumentum szerint az iparpolitika lehet az a terület, amely a fent említett változást a lehető legszervesebb módon elő tudja mozdítani. Ilyesfajta strukturális váltás megköveteli a különféle társadalmi és gazdasági kölcsönhatások kritikus tömegének együttes finomhangolását és módosítását, amelyhez az európai ipar kétségkívül jó alapot szolgáltat. Nem szabad elfelejteni, hogy az európai ipar több mint 35 millió munkahelyért felel, az EU-ban előállított teljes hozzáadott érték közel 20%-át teszi ki, az exporttevékenység több mint 80%-át adja, s mindez alapvetően a kis- és közepes méretű vállalkozások iparon belüli domináns szerepe mellett (99%) valósul meg.
A dokumentum alapvetően három hajtóerőre épít. Egyrészt a zöld átalakulás/átalakítás folyamatára a European Green Deal által, amely Európa új növekedési stratégiája annak érdekében, hogy a kontinens 2050-re a világ élvonalába tartozzon az éghajlat-semleges működés tekintetében. Másodsorban ott a globális versenyképességi koncepció, azaz az EU globális normaképző erejének felerősítése, amely leghatékonyabban az ipar területén munkálkodó vállalkozók előtt álló akadályok lebontásával és egy számukra inspiráló innovációs miliő megteremtésével érhető el. Harmadrészt szükségszerű a digitális transzformáció is, hiszen a digitális technológiák megváltoztatják az ipar működési módját és arculatát: ezzel nem csak a magasabb termelékenységi dinamika, de az energiahatékonyság fokozása, illetve a dekarbonizáció felgyorsítása is reálissá válhat.
Iparpolitika kapcsán azonban két kérdést mindenképp érdemes nagyon röviden tisztázni. Egyrészt azt, hogy mit lehet tudni eddig a iparpolitika hatásosságáról a gazdaságtörténetben ? Másrészt azt, hogy miben is kellene különböznie egy újfajta iparpolitikának a régitől?
Nem túl meggyőző empirikus bizonyítékok
Az első kérdés kapcsán a kijózanító tény az, hogy a múltbéli empirikus elemzések üzenete rendkívül vegyes, akinek tetszik, az megtalálja annak az igazolását, hogy az iparpolitika hatékony, akinek a téma nem szívügye, az megtalálja a kedvezőtlen torz hatásait is e szakpolitikai intervencióknak. Nagyon röviden elmondható, hogy a piac tökéletlen működését feltételezve számos alkalommal éltek különböző korokban különböző gazdasági kormányzatok olyan intervenciókkal, amelyek a strukturális váltást voltak hivatottak elősegíteni (például agrárgazdaságból modernebb ipari termelésre váltók, mint Dél-Korea, Tajvan, Ghána, Nigéria, vagy modern szolgáltatások által dominált és magasabb hozzáadott értékű, tudásalapú gazdasági rendszerátmenettel jellemezhető Finnország). Számos siker, de számos kudarctörténet is dokumentált.
Az egyik legfontosabb üzenete a gazdaságtörténetnek az, hogy iparpolitika kapcsán nem is a „Kell-e?” kérdés az érdekes, hanem a „Hogyan?”.
Miért is újfajta iparpolitika?
A „hogyanig” csak úgy lehet eljutni, ha a második kérdés kapcsán rögzítésre kerül, milyen is volt a régi iparpolitikai megközelítés.
Alapvetően egy fentről levezényelt (top-down), kiválasztott szektorokra fókuszáló megközelítés volt, amit mélyen áthatotta az őszinteség, a hozzáértés és a minőségi implementálás lehetségességének feltételezése, valamint az, hogy a megoldások valójában ismertek (Tajvan vagy Dél-Korea tipikusan így járt el). Ehhez képest az újfajta iparpolitikai megközelítés leszámol e naiv feltevésekkel, feladja az állam mindenhatóságába vetett hitet, s valójában az általános célú technológiákra fókuszálva megőrzi az intervenciókhoz kötődő semlegesség elvét (például az Ipar 4.0 technológiák java része általános célú – így a 3D nyomtatók, a gazdaság szinte minden szférájában használható gépi tanulás-, vagy mesterséges intelligencia-alapú megoldások). Egyúttal hisz az intézményi tervezés erejében, vagyis nem a győztes vállalatok kiválogatására törekszik (picking up the winners), de még csak nem is a klasszikus célokat kergeti (technológia, innováció, kutatás-fejlesztés, export-ösztönzés, stb.), hanem – a minőségi növekedés paradigmáját is beemelve – a „jó és termelékeny munkahelyek” megőrzésére és létrehozására koncentrál.
Vagyis, az újfajta iparpolitika a szubjektív jólét egyik aspektusára, a munkával való megelégedettségre, a bennünk rejlő lehetőségek munkán keresztüli kiaknázását lehetővé tevő, de egyúttal a termelékenységi dinamikának kedvező munkahelyek létrehozására helyezi a hangsúlyt.
Észre kell venni, hogy a digitális és zöld transzformáció már egy élő folyamat, aminek rettentő nagy a heterogenitása és a koordinálatlansága. Azt is látni kell, hogy a folyamat nem feltétlen a tőkén vagy technológián múlik, hanem egy holisztikusabb gazdasági kormányzás megszervezésén. Ehhez pedig olyan alapelveket kéne követnie mind a tagállami, mind az uniós szintű iparpolitikai műhelyeknek, mint a (a) beágyazottság és a (b) bizonytalanság elismerésével megvalósuló magasfokú interaktivitás és iteratív együttműködés elve.
A beágyazottság (a szélesebb kontextus és a kölcsönhatások) figyelembevételére azért van szükség, hogy az információhiány csökkenthető legyen azzal kapcsolatban, hogy hol és milyen piaci kudarcok azonosíthatóak, amelyekre iparpolitikai válaszreakciókra lehet szükség. A cél nem zombicégek létrehozatala (akik az adósság után fizetendő kamatokat sem képesek kitermelni), hanem azok kiszelektálódásának biztosítása, az egészséges versenyben helyt állni kész vállalkozások impulzusszerű megtámogatása annak érdekében, hogy a válságos időszak elmúltával ne csupán a nagyok erősödhessenek fejlesztések és beruházások (Ipar 4.0 technológiák installálása) révén, de a kis- és közepes méretű vállalkozások is képesek legyenek ebbe az irányba ellépni, méghozzá úgy, hogy össztársadalmi-gazdasági rendszer szinten inkluzív növekedés valósulhasson meg (tehát jó és hozzáadott értéket teremtő munkahelyek szülessenek). A bizonytalanság nem csupán annyit tesz, hogy bizonyos kimenetekhez nem lehet valószínűségeket rendelni, hanem azt is, hogy azt sem tudni, milyen kimenetek lehetségesek. Ez a probléma pedig fönn áll – például nem világos, hogy egy erőteljes automatizációt és robotizációt előmozdító szakpolitikának vajon milyen mértékű negatív foglalkoztatási, azon keresztül pedig politikai instabilitáshoz vezető hatása lenne. A bizonytalanság csökkentésének útja az együttműködés, ami – a transzparencia és elszámoltathatóság elveivel kiegészülve – minimalizálhatja a bizonyos érdekcsoportok és lobbierők oldaláról érkező járadékvadászatot, szélsőségesebb esetben a szakpolitika – jelesül az iparpolitika – foglyul ejtését és a lassabb, de konszenzusos előre lepések világát hozhatja el.
Zárszó helyett
A hajdani iparpolitika a központi tervutasításos rendszer jellemzője volt, a mai globalizált világban azonban helytelen volna Andrej Alekszandrovics Zsdanov, az elhíresült szovjet kultúrpolitikus megközelítéséhez hasonló szellemben elrendelni azt, hogy „Iparban dolgozók! – Alkossatok remekműveket!”,[1] mert a helyzet ennél sokkal komplexebb. A neves gazdaságtörténész, Polányi Károly arra jutott, hogy az ipari forradalmak során nagyon nagy szerepet játszottak az ellensúlyozó mechanizmusok, amelyek nélkül valószínűleg megsemmisült volna az emberi társadalom. Ezért is kell hangsúlyozni azt, hogy sem a zöldítés, sem a digitalizáció nem vihető sikerre, ha az olyan társadalmi feszültségeket szít, amely aláássa a politikai stabilitást. Ezért óvatos és rendszerszemléletű tervezésre, koordinációra van szükség, amelynek során a kísérletezésre és az eredmények monitorozására épp úgy figyelmet kell szentelni, mint az utánuk következő revízióra. Csak az ilyesfajta iparpolitika szolgálhatja fenntarthatóan a társadalmi-gazdasági rendszer dinamizmusát.
[1] Andrej Alekszandrovics Zsdanov legendássá vált felhívása egészen pontosan így hangzott: „Írók! Alkossatok remekműveket!”
