Charmant Oszkár közjegyzői tevékenysége Fiumében (1893–1900)
A magyar közjegyzőség atyjának tekintett Charmant szakmai tevékenysége, Károlyi Mihállyal való összeköttetése, valamint az első világháború utáni diplomáciai működése viszonylag jól feltárt, azonban pályafutásának kezdete és Fiumében töltött évei egyelőre csak kevesek számára ismert. Jóllehet, a Magyar Királyság egyetlen tengeri kikötővárosában szerzett tapasztalatai és kapcsolatai nemcsak világképét formálhatták, de későbbi szakmai és közéleti szerepvállalását egyaránt számottevően befolyásolhatták.
A modern, polgárosult államokban a közhitelesség a leglényegesebb társadalmi szükségletek egyike volt. Ebben kulcsszerepet játszott a közjegyzőség intézménye, amelynek feladata a jogi erővel bíró okiratok elkészítésén kívül a fizetési meghagyások és a hagyatéki eljárások lefolytatására, valamint a végrendeletek és vagyonjogi szerződések vezetésére is kiterjedt.
A Magyar Királyságban a közjegyzőség magvát az 1858-ban kiadott, 1855. évi osztrák közjegyzői rendtartást bevezető császári nyíltparancs vetette el, ám a neoabszolutizmus bukásával a hiteles helyek jogai Erdélyen és Fiumén kívül az egész országban helyreálltak. Végül az 1874. évi közjegyzői törvényt, valamint 1886. évi módosítását csak nagy küzdelmek árán fogadta el a magyar parlament. Az új intézmény társadalmi hatása és hasznossága viszont igen hamar megmutatkozott és a közjegyzői szakma professzionalizálódása is megindulhatott. A fiatal Charmant Oszkár (1861–1925) ebbe a folyamatba kapcsolódott be az 1890-es években.
Charmant személye, szakmai és bécsi rendkívüli követi tevékenysége jól ismert, de ugyanez pályafutásának korai szakaszáról nem mondható el. Kevesen tudják, hogy második közjegyzőként miként került Fiumébe, vagy azt, hogy karriertörténete összefonódott a Magyar Királyság tengeri kikötővárosának modernizációs és polgári fejlődésével.
Fiume ugyanis az 1870-es évektől magyar kormány nemzetgazdasági törekvéseinek köszönhetően példátlan átalakuláson ment keresztül. Az egykor kis halászfalunak csúfolt multietnikus, zömmel olasz, horvát és szlovén, kisebb részben német és magyar ajkú lakossággal bíró település korszerű kikötőt, vasutakat és újabb hajózási összeköttetéseket kapott, népessége pedig 1890-re majdnem elérte a 30 ezer főt. Gyors fejlődése, forgalmának látványos növekedése és gazdasági súlyának erősödése állami és lokális szinten egyaránt újabb igényeket ébresztett. Elkerülhetetlenné vált a törvénykezési gyakorlat módosítása, valamint az 1874. évi közjegyzői törvény és annak novellumának életbe léptetése.
A közhitelesség kiterjesztésére Szilágyi Dezső igazságügyi miniszter a 47.220. „közjegyzői utasítás” című rendeletével 1889-ben került sor a fiumei sajátosságok figyelembevételével, amit 1892-ben a fiumei közjegyzőség illetékességének újraszabályozása és egy második közjegyzői állás létesítése követett. A státus megteremtését a közhitelességet és jogszolgálatot kereső ügyfélforgalom erőteljes növekedése mellett az indokolta, hogy Nicoló Gelletich-cset, a város közjegyzőjét 1890-ben első alpolgármesterré választották, ami gátolta közjegyzői feladatkörének ellátását.
Nehézséget okozott az is, hogy egy évtized alatt megháromszorozódott a magyar nyelvű lakosság aránya, ezért az új státust csak egy magyarul és olaszul tökéletesen tudó, kivételes munkabírású, felkészült, az államhatalomhoz lojális közjegyző tölthette be. A szigorú feltételeknek az akkor alig 31 éves Charmant Oszkár tökéletesen megfelelt, így az állást 1892 novemberében ő nyerte el.
Charmant Oszkár Fiumében, Charmant Oszkár „Fiuméje”
Charmant kiválasztását több tényező indokolta. 1883 óta a közjegyzői kamara elnöke, Rupp Zsigmond II. kerületi irodájában gyakornokoskodott, majd ott helyettesként tevékenykedett, ami remek ajánlólevelet és talán némi lobbierőt is biztosított számára. Meghatározó lehetett az is, hogy Charmant a Kalocsán töltött gimnáziumi és a budapesti egyetemi évei alatt elsajátította a német és olasz nyelveket, a hites okmányok kiadásához elengedhetetlen nyelvi jogosítvánnyal is rendelkezett.
Végül, ahogy azt a két évvel korábbi sikertelen újvidéki pályázása igazolja, Charmant szakmai és egzisztenciális okokból önállósodásra törekedett. Fiume nem csak szakmai ugródeszkát jelentett számára, de megoldást nyomasztó anyagi gondjaira is. Kevésbé tudott, de Charmant doktori tanulmányait is nővére kölcsönéből fizette, szaporodó adóhátralékai miatt pedig 1892 tavaszán a fővárosi hatóságok a Mária Valéria utcai lakásának bútorait is lefoglalták. Hogy nem átmeneti nehéz periódusról van szó, jelzi, hogy 1894 nyarán a fiatal közjegyzőt a fiumei városi pénztár is felszólította budapesti tartozásainak visszafizetésére.
Charmant irodáját 1893. február 8-án nyitotta meg az 1886-ig Fiume megye székhelyeként funkcionáló Smaich (Zmajić)-ház tengerre néző első emeletén (ma Rijeka, Riva 14.). Az ingatlan bérlése szerencsés döntésnek bizonyult, mivel oda néhány hónap múlva a fiumei járásbíróság is beköltözött. A különböző cégek, intézmények és hivatalok gyakori helyváltoztatása Charmant mindennapi élményét képezte. Már csak azért is, mert a szomszédos piazza Elisabetta (Erzsébet tér) átalakítása a régi kormányzói palota lebontásával és az Adria Magyar Tengerhajózási Rt. impozáns székházának felépítésével szintén 1893-ban kezdődött meg, miközben a kikötő bővítése és az újabb mólók, raktárak létrehozása sem szünetelt. Az utcák átszabása és átnevezése, a városi teret átalakító egyéb tevékenységek 1898 körül a Smaich-házat is elérték: Emilio Ambrosini helyi építészmérnök tervei alapján a kétemeletes épületet két újabb emelettel és díszes homlokzattal látták el.
Mivel a munkálatok csaknem két évig tartottak, Charmantnak is mennie kellett. Irodájának új helyét nem messze, a torpedógyár tulajdonosa, Robert Whitehead által építtetett Tengerészházba, a Via Governo 16. (ma Rijeka, Dolac 7.) szám második emeletén találta meg. Az iroda frekventált elhelyezkedése Charmant szempontjából különös jelentőséggel bírt, hiszen magánhivatalnokként nem rendelkezett állandó jövedelemmel, egzisztenciáját az elintézett ügyekből származó bevételek határozták meg.
Ügyfelei leginkább hites iratok kiállítása és fordítása céljából keresték fel, de nem számított ritkaságnak, hogy cégbejegyzési és bizalmi őrzési kérelmeket vagy hagyatéki, illetve a természeti csapás, esetleg emberi tevékenység okozta kárügyeket kellett intéznie. Például az elázott liszt árverésénél vagy az olasz és dalmát borok eredet-, illetve hamisítási vizsgálatánál is jelen kellett lennie. Tekintve, hogy az 1892-ben Olaszországgal kötött kereskedelmi szerződés következtében a kikötővárost elárasztották az Itáliából érkezett kétes minőségű termékek, ezek a havária esetek gyakoriak lehettek. A legnagyobb haszonnal a nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező cégek kereskedelmi szerződései, valamint a tengeri szállítással foglalkozó nagyvállalatok – pl. az Adria Rt. – megbízatásai kecsegtettek. Mindazonáltal Charmantnak, miként a kisebb tételű hagyatéki ügyekért, úgy ezekért is meg kellett küzdenie a tősgyökeres fiumei, a lokális társadalom egyik legerősebb pillérének számító, tapasztalt Nicoló Gelletich-csel.
Az elszigeteltségből való kitörésre és az anyagi nehézségeivel való leszámolásra Charmant több kísérletet tett. „Folyóirat a perenkívüli törvénykezés és a közjegyzői gyakorlat számára” címmel 1895-ben lapot indított, amivel országos szakmai fórumot teremtett. Ugyanebben az évben kandidált a VII. kerületi erzsébetvárosi közjegyzői állás betöltésére, és aktívan részt vett a királyi közjegyzők országos egyesületének az életében. Próbálkozásait nem koronázta siker. A fővárosi állást más töltötte be, lapja pedig már indulásakor finanszírozási gondokkal nézett szembe. Némi könnyebbséget 1897-ben könyvelhetett el, amikor Michele Maylender polgármesterré választása után őt kérték fel, hogy helyette a Magyar Királyi Felső Kereskedelmi Iskolában jogi és közgazdasági ismeretek oktasson a zömmel a kormánypárti, liberális szellemiségű, újonnan Fiumébe érkezett tőkeerős nagyvállalkozók gyermekeinek.
Charmant helyi integrációja
Charmant talán nyílt mentalitása miatt, talán a közbizalom megerősítése, talán ügyfélköreinek bővítése érdekében a helyi társasági élettől sem zárkózott el. Tagja volt a Magyar Turista Egylet fiumei osztályának és a Club Alpino Fiumano nevű kiránduló egyesületnek, a Francia Olvasókörnek, a legújabb színdarabokat bemutató Societá Filarmonico–Drammaticának, illetve a Magyar Tisztviselők Országos Egyesületének. Fiumei működése ráadásul arra az időszakra esett, amikor Fiume szabadkikötői státuszának 1891. évi eltörlése miatt az árak rohamosan emelkedtek. Ez az állami és a magántisztviselőket szervezkedésre, magasabb illetmények és pótlékok kiharcolására ösztönözte.
Ezzel párhuzamosan Charmant bekapcsolódott a helyi törvénykezési gyakorlat modernizálást célzó küzdelembe. Véleményét 1893 novemberében nyilvánosan is kifejtette, amikor a magyar nyelv primátusát erőltető Zarevich Antal fiumei törvényszéki bíró túlkapásait elítélve kiállt a fiumei törvényszék olasz (és horvát) nyelvű ügyintézési eljárása, illetve az olasz nyelvű helyi ügyészek és ügyvédek mellett. Persze, nem felejthető el, hogy az újonnan érkezett Charmantnak alkalmazkodnia kellett a fiumei többség meggyőződéséhez. Magától értetődik, hogy a fiatal közjegyző a fiumei gazdasági és társadalmi elitcsoportok tagjaival jó kapcsolatra törekedett, hiszen ügyfelei egy része is közülük verbuválódott.
Éppen ezért nem véletlen, hogy Charmant belépett a magyar kormány híveiből álló – és nem ritkán a városvezetésben és / vagy a helyi Kereskedelmi és Iparkamarában szintén jelen levő – nagyvállalkozók Fiumei Tőzsdéjébe, valamint a Fiumei Lloyd Kereskedelmi Társulatba is. Jóllehet, miként a két szervezet titkárának, Szegfy Lászlónak (Kánya Emília és Szegfy Mór fia) tetemes adóságai és sikkasztási ügyei bizonyítják, a tagság önmagában nem jelentette a teljes elfogadást, vagy a fiumei közéletbe való beágyazódást. Válsághelyzetben az informális kapcsolatok, a kollektív anyagi és magánérdekek felülírhatták a szervezethez tartozásból fakadó formális szolidaritás mintázatait. Azaz, ahogy Szegfy, úgy „szakmán kívül állóként” és „idegenként” Charmant sem feltétlen számíthatott a szorosan összezáró, vagyonos, „nagy fiumei üzletemberek” anyagi vagy erkölcsi támogatására.
Egy „csendesember” közéleti szerepvállalása
Charmant intenzívebb közéleti szerepvállalása 1895-től kezdődött meg, mikor az 1872. évi városi statútumnak megfelelően jegyzőként két évvel letelepedését követően fiumei illetőséget nyert. Ezzel nemcsak aktív községi választói jogot szerzett, hanem tevőlegesen is részt vehetett a municípium életében. Igyekezett kihasználni a kínálkozó lehetőségeket: az 1896. évi országgyűlési választásokon a legnépszerűbb helyi városatyákkal együtt bekerült az egyik választási bizottságba, 1898-ban pedig a városi színház igazgatóságába.
Fiumében azonban 1896-ban alapvető politikai kurzusváltás ment végbe. Ennek okai a magyar kormány hatalomgyakorlásának módosulásában lelhetők fel, amik leglátványosabban Bánffy Dezső kabinetjének új törvényeiben és a kikötővárosban is felállítani kívánt közigazgatási bizottság, közigazgatási bíróság formájában öltöttek testet. Mivel ezzel a kormány a fiumei autonómia korlátozására törekedett, a városatyák privilégiumaik érdekében egyre határozottabban léptek fel a centralista tendenciák és a helyi állami hivatalok ellen.
A régóta lappangó érdek-, és nézeteltéréseket 1896 őszén már Batthyány Lajos kormányzó és Giovanni Ciotta polgármester lemondása sejtette, amik az autonomisták párttá szerveződésével és hatalomra kerülésével pedig egyre világosabbak lettek. A konfliktusok 1897 elején eszkalálódtak, amikor Michele Maylender polgármesterré (podestává) választásakor nem esküdött fel a(z újabb) magyar törvényekre, ami az őt támogató városi képviselőtestület sorozatos feloszlatásához, majd az Autonóm Párt és a központi kormányzat öt éven át tartó harcához, a municípális krízishez vezetett.
Charmant mindennapjait az autonomisták és a liberálisok harca elvileg nem érintette, de a viszálykodás következményei alól nem tudta kivonni magát. A krízis során ugyanis a város működtetésében kulcsszerep hárult Gelletichre, aki még kevesebb időt szentelhetett közjegyzői feladatai ellátására, emiatt pedig talán Charmant ügyfélforgalma is növekedett. Emellett Charmant sógorára, Gaál Tibor királyi ügyészre is új feladatok vártak, mivel a közhangulat lecsillapítására és az azzal járó kényelmetlen feladatok véghezvitelére kormányzói helyettessé tették meg. A helyzeten Szapáry László 1897 végi kormányzói kinevezése sem segített, aki a közügyekben való tapasztalatlansága miatt rá volt utalva Gaál útmutatására.
Gaál bizalmi állása és szoros kapcsolata a kormányzóval közvetlen környezetére is kihatott. Charmant és felesége levelezéséből ismert, hogy a kormányzó és édesanyja olykor lakásukon is felkereste őket, a „megtisztelő látogatást” pedig viszonozniuk illett. Ezek az alkalmak döntően protokollárisok lehettek, ám a politikai éltől sem voltak mentesek. Ezt tanúsítja, az is, hogy 1898 májusában, a municipális válság tetőpontján kormánykörökben realitásként számoltak Charmant kormánybiztosi kinevezésével a rendteremtés érdekében.
Charmant feltételezhetően nem bánta, hogy a kényes kötelezettséggel végül nem bízták meg. Az éveken át elhúzódó konfliktusban való direkt szerepvállalással közjegyzői pártatlanságát és irodájának működését, ügyfélkörének elvesztését kockáztatta volna. Azt is számításba kell venni, hogy Charmantnak ekkor már családjáról is gondoskodnia kellett, hiszen 1896 novemberében Budapesten feleségül vette Török Irént, Gaál Tibor feleségének lánytestvérét, majd 1897-ben megszületett Oszkár (Ary), 1898-ban Szevér (Dedi), 1900-ban pedig Izabella (Elly). Mivel a család azonban a fővárosban rendezkedett be, Charmantnak ingáznia kellett. Ez alkalmanként több mint 12 órás vonatutat, időkiesést, energiaveszteséget, kényelmetlenséget és pluszköltségeket jelentett.
A kettős életvitel folytatása csak korlátozott ideig volt lehetséges. Charmant komfortérzetét csökkenthette az is, hogy – bár Széll Kálmán miniszterelnökségével a municipális válság legnehezebb napjai véget értek – az autonomisták kormánykritikus megnyilvánulásai nem szűntek meg. Jól jelzi ezt, hogy 1899 nyarán, amikor a felsőházban a kúriai törvény módosítását tárgyalták, Antonio Chiuzzelin, az autonóm párti La Voce del Popolo hírlap felelős szerkesztője a magyar közjegyzőt a szerkesztőségében tanúsított tűrhetetlen viselkedéséért újságában elítélte, és értetlenkedését fejezte ki indokolatlannak nevezett ordibálása, vad fenyegetőzése, illetve esernyőjének dühödt csapkodása felett.
Charmant Budapesten: egy új korszak kezdete
Nem meglepő, hogy Charmant 1899 őszén benyújtotta jelentkezését a Tokaji Nagy Lajos lemondása után megüresedett VII. kerületi közjegyzői állásra. A szerencse – és a pályázat elbírálói – ez alkalommal Charmant mellé álltak, az igazságügyi miniszter 1900. március 8-ával a fővárosba helyezte. A költözködésre és a Károly körút 19. szám alatt található új, négyszobás, tágas iroda elfoglalására viszont csak annak felújítása után, 1900 augusztusában kerülhetett sor.
Noha ezzel Charmant fiumei korszaka véget ért, kapcsolatait nem számolta fel. Új irodájában Jókai Mór örökösein kívül M. Tóth Géza, az Adria Rt., illetve Stanislo Dall’Asta, a Fiumei Hitelbank igazgatója, valamint Carlo Meynier, a fiumei papírgyár tulajdonosa is felkereste. Sőt, Szegfy László feleségét, Kristinus Máriát, Szapáry László öccsét, az egykor szintén fiumei kormányzói méltóságot viselő Szapáry Pált, valamint Batthyány Lajos fiát, Gyulát és feleségét Károlyi Zsuzsannát (Károlyi Mihály féltestvérét) is ügyfelei közt tartotta számon.
Hasonló következtetések vonhatók le Charmant pályafutásának későbbi szakaszairól is, ahol a fiumei élmények, pragmatikus gondolkodás és praktikus tapasztalatok ugyancsak visszaköszöntek. Aligha véletlen, hogy Charmant a fővárosba kerülve kimondottan törekedett arra, hogy a különböző prosperáló részvénytársaságok és pénzintézetek igazgatóságaiba bekerülhessen, illetve az, hogy az első világháború utáni békeelőkészítő tárgyalásokon az olasz–magyar–jugoszláv viszony egyik szaktekintélyeként nyilvánulhatott meg.
Felhasznált levéltári források
HU-BFL-VII.193.a Budapest Főváros Levéltára. A jogszolgáltatás területi szervei. Charmant Oszkár közjegyző iratai. Okiratok
HR-DARI-22. Državni arhiv u Rijeci. Közigazgatási iratok. Fiume város magisztrátusa.
HU-MNL-OL-P 2024. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. Magánlevéltárak. Charmant Oszkár iratai
HU-MNL-OL-P 2257. 38. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. Magánlevéltárak. Gaál-család iratai
Felhasznált szakirodalom
Ordasi Ágnes: Társadalom és állam kapcsolata Fiumében a dualizmus korában: a magyar állami hatalomgyakorlás lehetőségei, eszközei és korlátai Fiumében. Magyar Nemzeti Levéltár – Heraldika Kiadó, Budapest, 2023.
Rokolya Gábor: Magyar közjegyzők a Délvidéken. Közjegyzői Akadémia K, Budapest, 2017.
Rokolya Gábor: A polgári közjegyzőség prozopográfiája (1858–1949). Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 2025.
Felhasznált sematizmusok, korabeli hírlapok
Guida Generale di Fiume. Stabilimento Tipo-Litografico di E. Mohovich, Fiume, 1892–1901.
Magyarország tiszti cím- és névtára. 1893–1918.
Massimo Superina: Stradario di Fiume. Roma, 2015.
Sztrájkoló bíróság. Budapesti Hírlap. 1893. november 8.
Sztrájkoló bíróság. Budapesti Hírlap. 1893. november 11.
A vidék mozgalma. Budapesti Hírlap. 1896. október 11.
Az új kormányzónál. Budapesti Napló. 1898. január 18.
A királyi közjegyzők országos egyesülete. Budapesti Napló. 1899. január 7.
Bírósági kinevezések. Magyar Hírlap. 1894. január 12.
A fiumei kir. járásbíróság. Magyar Tengerpart. 1893. április 2.
Le bizze d’un notaio. La Voce del Popolo. 1899. május 13.
Fiume és a magyar jog. Pesti Hírlap. 1897. január 9.
Megyék és városok. Pesti Hírlap. 1898. január 18.
Képjegyzék
Charmant Oszkár. Forrás: Rokolya Gábor: Program és cselekvés dr. Charmant Oszkár életművében. In: Jogtörténeti Szemle 2018. 3-4. szám
Nicoló Gelletich. Forrás: Fiume és a magyar-horvát tengerpart (Magyarország vármegyéi és városai, 1897).
Riva Szapáry az Adria-palotával. Forrás: Collezionissimo.com
Nyitókép forrása: Sanja Nikolic / Wikimedia
