Kultusz a történelemben – a történelem kultusza volt a témája a Magyar–Román (Román–Magyar) Történész Vegyesbizottság XXV. ülésének, amelyre 2022. október 26–29. között került Aradon. A partiumi városban megtartott találkozón tíz előadás hangzott el, amelyek a két nemzet közös múltjának számos kérdését érintették.
Arad ellentmondásos helynek számít a magyar kollektív emlékezetben. Minden magyar általános iskolás megtanulja, hogy az 1848–1849-es szabadságharc lényegében a közeli Világos mellett lezajlott fegyverletétellel ért véget, majd az aradi várárokban végezték ki a honvédsereg tizenhárom főtisztjét. Bár a vértanúk emlékét őrző Szabadság-szobrot – Zala György 1890-ben felavatott alkotását – az első világháború után a román hatóságok eltávolították a város központjából, 2004-ben sikerült elérni, hogy a közeli, a Megbékélés Parkjára átkeresztelt Tűzoltó téren, egy román emlékmű társaságában újra felállítsák. A dualizmus alatt dinamikus fejlődésnek indult Arad sorsát meghatározta az Osztrák–Magyar Monarchia első világháborús veresége: 1918 őszén itt kezdte meg működését a magyarországi románság önszerveződését koordináló Központi Román Nemzeti Tanács, 1918. november 13–14-én pedig a helyi megyeházán került sor a Jászi Oszkár miniszter és a román vezetők közötti tárgyalásokra. Mivel az utóbbiak határozottan elutasították Jásziék széles körű nemzeti autonómiát kínáló javaslatait, a megbeszélések kudarccal végződtek, előrevetítve a románok kiválását a történelmi Magyarországból. Alig hetven évvel később, 1988 augusztusában, az egyre feszültebbé váló magyar–román viszony közepette, Aradon találkozott a két pártállam vezetője, Nicolae Ceaușescu és Grósz Károly. Megbeszélésük azonban eredménytelenül zárult, ami felért egy magyar diplomáciai vereséggel.
A magyar és román történészek idei összejöveteléhez (amelyet eredetileg 2021 őszén kellett volna lebonyolítani, ám a koronavírus-járvány újabb hulláma miatt el kellett halasztani) azonban egy kevésbé nyomasztó évforduló fűződött: 1971-ben alakult meg, majd ötven éve kezdte el munkáját a Magyar–Román Történész Vegyesbizottság. Noha a Magyar Népköztársaság és a Román Szocialista Köztársaság közötti együttműködés keretében felállított testület működése a nyolcvanas években szünetelt – a román fél állítólag néhány nappal az 1983-as, soron következő ülés előtt kérte a találkozó elhalasztását, amelyre aztán évekig, Ceaușescu bukásáig nem is került sor –, a kilencvenes évek elején új lendületet kapott, és azóta is folyamatos. Az idők során változó összetételű vegyesbizottság kétévente találkozik, felváltva magyarországi és romániai helyszíneken, hogy tagjai előadásokat tartsanak egy előre meghatározott témakörön belül, továbbá eszmét cseréljenek, és megbeszéljék a két ország történészeit érintő szakmai és egyéb kérdéseket.
A román fél által szervezett aradi találkozó programja az október 26-i vacsorával kezdődött, hogy másnap hivatalosabb keretek között, az aradi városháza Ferdinánd királyról elnevezett dísztermében folytatódjon. A két bizottság tagjait a város és Arad megye részéről több vezető tisztviselő is köszöntötte – köztük a megye prefektusa, Tóth Csaba is, aki felidézte Arad helyét a magyar és román történeti tudatban, az itteni jó interetnikus kapcsolatok és a békés együttélés hagyományait, illetve a várost és az egész régiót jellemző közép-európai szellemiséget. A szakmai megnyitót Szász Zoltán, az ELKH Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója, a vegyesbizottság magyar szekciójának egykori elnöke és Ioan Bolovan, a George Barițiu Történeti Intézet igazgatója és a vegyesbizottság román elnöke tartotta meg.
A bevezető beszédeket követően Tringli István, az ELKH Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa Kézai Simon krónikájával kapcsolatos kutatását ismertette (Kézai Simon krónikájának Anjou-kori átdolgozása), amelyben hangsúlyozta, hogy Kézai munkája egy meghatározott céllal készült mű volt, szerzőjét pedig nem a múlt – a későbbi humanista korban kialakult – „öncélú megismerésének” szándéka vezérelte. A téma többek közt azért is fontos, mert újabb kérdéseket vet fel a székelyek és románok együttélését is megemlítő Kézai-krónika korával kapcsolatban. Hasonló kérdést taglalt Nagy Levente, az ELTE Román Filológiai Tanszékének tanszékvezetője is, aki a Vlad Țepeș („Karós Vlád”, a legendás Drakula előképeként is szolgáló havasalföldi fejedelem) személyét övező legendákat és korabeli „propagandát” elemezte (Vlad Țepeș kultusza a román és magyar történetírásban), bemutatva több Țepeș-ábrázolás eredetét is. Például az egyik képen Pilátusként jelenik meg a véreskezű uralkodó, míg egy másikon a fejjel lefelé karóba húzott áldozatok motívumát a fejjel lefelé keresztre feszített Szent Péter legendájára lehet visszavezetni. A következő előadó, Cornel Sigmirean, a marosvásárhelyi Gheorghe Șincai Társadalomtudományi Intézet munkatársa arra mutatott rá, hogy az erdélyi román értelmiség közép-európai ethoszát és szocializációját meghatározta az a közeg, ahol ez a réteg formálódott: a közép-európai, főleg magyarországi (budapesti és kolozsvári) egyetemeken és más felsőoktatási intézményekben töltött évek (Az oktatás ethosza és a modernitás felépítése: román–magyar interferenciák a 19. században). Tapasztalataik és nagyvárosi élményeik még a két világháború között is éreztették hatásukat – igaz, bizonyos esetekben kénytelenek voltak elkerülni a magyarországi egyetemeket, és Bécsben vagy Németországban folytatni tanulmányaikat, jegyezte meg hozzászólásában Szász Zoltán. Ábrahám Barna, az ELTE Román Filológiai Tanszékének oktatója ezután a magyarországi polgárosodás fogalmának születését ismertette, felvázolva magát a rendkívül sokrétű társadalmi folyamatot, illetve annak magyar historiográfiáját is (Magyar polgárság-viták). A délutáni szekcióban Mádly Loránd, a kolozsvári George Barițiu Történeti Intézet munkatársa az 1848–1849-es forradalom utáni évtizedek periodizációját, továbbá az egyes időszakok különféle értelmezéseit mutatta be előadásában (Neoabszolutizmus-liberalizmus-dualizmus. Érvelések egy korszak fordulópontjainak megítéléséről). A napot Remus Câmpeanu, a kolozsvári George Barițiu Történeti Intézet munkatársának felszólalása zárta, aki egy különös kiadványon keresztül mutatta be a történelem instrumentalizálásának egyik módját (Karl Marx, a magyarok és a románok). A kolozsvári kutató a Feljegyzések a románokról. Kiadatlan kéziratok című, Karl Marx írásait tartalmazó, 1964-ben megjelent kötet kapcsán kiemelte, hogy a romániai sztálinista történetírás egyik fő ideológusa, Mihail Roller halála után is folytatódott a történelemmel való manipuláció, csak már nem olyan nyíltan, mint korábban.
A barátságos hangulatban zajló első napot még barátságosabb hangulatú vacsora és borozás zárta le a közeli Világoson. Másnap, október 28-án a városháza Mária királynéról elnevezett termében Corneliu Pădurean, az aradi Aurel Vlaicu Egyetem oktatója és Ioan Bolovan előadásával folytatódott a szakmai program, akik a történeti demográfia területén végzett kutatásaik eredményeit ismertették (Másfél évszázad vegyes házasságai Erdélyben). A két szakember a ma is aktuális témának számító vegyesházasságok példáján szemléltette a 19. század második fele utáni trendek változásait – példáiul a Kolozsvár és Arad interetnikus közegében gyakori vegyesházasságokkal szembeni társadalmi és egyházi ellenállás fokozatos csökkenését. Őket Iosif Marin Balog, a kolozsvári George Barițiu Történeti Intézet munkatársa követte (Központ–periféria irányú vagy regionális fejlesztés? Vasutak Erdélyben és Bánságban /1867–1918/), előadásából pedig kiderült, hogy bár Erdély sokáig perifériának számított a dualizmus alatti vasútépítések során, és a fővonalak is Budapesten futottak össze, ám a fejlesztések hálózati gazdasági kapcsolatokat is teremtettek az egyes régiókon belül, elősegítve azok integrációját. Florin Abraham, a bukaresti Nemzeti Totalitarizmuskutató Intézet munkatársa és a Securitate Archívumát Vizsgáló Nemzeti Tanács vezetőségének tagja Románia és Magyarország rendszerváltás utáni kapcsolatainak hullámzásait vázolta fel – öt szakaszra bontva az 1990 és 2020 közötti évtizedeket –, kitérve a magyar és román emlékezetpolitikák egyes vitás és konszenzuális kérdéseire is (A román–magyar viszony az emlékezetpolitika perspektívájából: 1990–2020). Ugyanebben a témakörben mozgott a vegyesbizottság ülésének utolsó előadása is, amelyben Zahorán Csaba, az NKE EJKK Közép-Európa Kutatóintézetének és az ELKH TTI Trianon 100 Kutatócsoportjának munkatársa a közelmúlt két kiemelt eseménysorát, Nagy-Románia centenáriumát és a trianoni békeszerződés aláírásának századik évfordulóját hasonlította össze emlékezetpolitikai és historiográfiai szempontból (Emlékezetpolitika: 2018 és 2020. Gyulafehérvár és Trianon évfordulójának felidézése Romániában és Magyarországon).
Az idei találkozó két utolsó programpontja közé tartozott egy, a magyarországi román kulturális emlékeket bemutató turisztikai kiadvány tartalmának megbeszélése, valamint egy közös (magyar–román) történeti kézikönyv előkészítése is.
Az előadásokat követően a vegyesbizottság több tagja részt vett egy rövid városnézésen. A közeli szecessziós kultúrpalotában található, mintaszerűen háromnyelvű – román, magyar és angol – feliratokkal ellátott kiállításokat az intézmény igazgatója mutatta meg a történészeknek, majd egy helyi idegenvezető társaságában megtekintették a belvárost – az 1918. őszi sikertelen magyar–román tárgyalások helyszínével –, valamint a Szabadság-szobrot és a román diadalkaput a Megbékélés Parkban.
Címkép: a Szabadság-szobor a Megbékélés Parkban (Tűzoltó tér). Fotók forrása: Zahorán Csaba, Remus Câmpeanu
