Úgy tűnik Joe Biden elnök újra nekigyürkőzik ama nem kis feladatnak, hogy valamiképp korlátozzák az amerikaiak fegyverviselési jogát. Egy vállalkozás, amely immár több mint két évszázad távlatából nagyon sok amerikai elnöknek és kormányzatának vereségével végződött.
A konzervatív republikánus Reagan elnök legendás egysoros meghatározása szerint „Amerika a szabadság földje,” amely a hidegháború drámai évtizedei után manapság már igencsak megváltozott jelentéstartalommal rendelkezik (különösképpen, a szólás, és véleményszabadság terén, de erről majd máskor), ugyanakkor a híres-hírhedt második alkotmánykiegészítés (Second Amendment) a szabad fegyverviselés alapjogáról úgy tűnik, 1791 óta rendíthetetlenül tartja magát az Egyesült Államokban.
Joe Biden amerikai elnök kormányzásának fontos jelzésértékű 100. napjához közeledve nemrég azt állította, hogy miként legyőzik a pusztító koronavírust a rohampuskák és gyorstüzelésű fegyverek jelentette veszélyt is meg fogják szüntetni az Egyesült Államokban. Az elnöki megnyilatkozás apropóját újabb fegyveres ámokfutás, tömeges emberölés szolgáltatta, hiszen a Colorado állambeli Boulderben, illetve a georgiai Atlantában 18 ártatlan emberrel végzett két őrült ámokfutó. Az elnök meglátása szerint a második alkotmánykiegészítés a sokat vitatott fegyvertartás jogáról elavulttá vált, és egyáltalán nincs kőbe vésve, mint ahogy sokan hinni vélik továbbá nem megmásíthatatlan jogi rendelkezés. E hangzatos kijelentés ugyancsak nagy visszhangra lelt a washingtoni politikai elit körében és a népes amerikai fegyvertartó társadalomban egyaránt, hiszen az amerikai alkotmány mellett a különféle alkotmány kiegészítések, tulajdonképpen kvázi kőbe vésett jogforrásoknak is tekinthetőek, megváltoztatásukhoz vagy eltörlésükhöz kétharmados kongresszusi többség szükséges, amely a kiélezett washingtoni politikai helyzet és tradíciók ismeretében az esetek többségében irreális elképzelésnek tűnik. Amúgy Biden elnök politikai aktivitását és prioritásait ismerve egyáltalán nem meglepő a fenti kijelentése és igyekezete az amerikai fegyverkorlátozás részleges, avagy teljes körű megvalósítása iránti törekvése, hiszen az ő nevéhez fűződik az 1994-es Assault Weapon Ban (rohampuska-tiltó törvény) néven is elhíresült törvény kidolgozása. A Clinton kormányzat által felvállalt és számos konzervatív, fegyvertartási jogot amúgy felvállaló politikus támogatását (köztük Ronald Reagan) is élvező jogszabály szerint a nagy tűzerejű automata és félautomata gépkarabélyok birtoklását és használatát tiltotta civil polgárok számára, de csupán egy 10 éves időtartamra, amelyet aztán –politikai akarat híján – ifjabb Bush elnök már nem hosszabbíttatott meg a Kongresszussal. A kérdéses időszakban a polgári lakosság számára elrendelt rohampuska, gépkarabély-tilalom révén, a várakozásokkal ellentétben és jóval kisebb mértékben, mintegy 15%-os arányban csökkent a nagy kaliberű fegyverekkel elkövetett erőszakos bűncselekmények száma, ugyanakkor a kisebb, de hasonló tűzerejű fegyverekkel elkövetett esetszám növekvő tendenciát mutatott az Egyesült Államokban.
Az utóbbi félévszázad során közel kétszáz fegyveres ámokfutás több mint kétezer amerikai áldozatot követelt, míg csak a tavalyi, kimagaslóan véres és erőszakos 2020-as évben a városi zavargások és a koronavírus járvány fél millió áldozata mellett, a lőfegyverrel elkövetett bűncselekmény következtében több mint 20 ezer amerikai (köztük 300 gyermek is) vesztette életét az Egyesült Államokban, amely egyben 25 éves erőszakos halálozási rekordot is jelent.
E tragikus számok mellett ugyancsak figyelemreméltó és kevésbé tárgyalt társadalmi tényező az erőszakos bűncselekmények faji megoszlása, hiszen a statisztikák szerint a 15-35 év közötti fiatal fekete férfiak az elkövetői – és egyben jelentős részben az elszenvedői is – az erőszakos bűncselekmények 37%-nak, bár ehhez a magas arányhoz képest az amerikai lakosság csupán 2%-t teszi ki e veszélyes, erőszakra hajlamos és egyben veszélyeztetett populáció. A hírhedt dél-chicagói, kelet-clevelandi, philadelphiai, nyugat Los Angeles-i „bűnös” városrészek vagy éppen New York nagyvárosi bandakultúrájának szerves velejárója a beavatás, és leszámolás jellegű gyilkosságok elkövetése, illegális fegyverhasználat,a filmekből és az erőszakos rap dalokból is jól ismert belvárosi szubkultúra (downtown gang crime) jegyében. Nyilvánvalóan, a drámai 2020-as faji alapú zavargások során, a BLM és a fekete fajvédő mozgalom politikai indíttatású kampányaiban a sérelem és áldozat-kultúra jegyében (Black victimology) a fenti problémákról egyáltalán nem esik szó, hiszen az említett mélyen átideologizált (neomarxista) fajvédő mozgalmak nem a mélyreható társadalmi problémák és a faji kisebbségek gondjainak kezelésében érdekeltek, hanem elsősorban saját szervezeti céljaik érvényesítésében.
A kriminológusok és az áldozatok hozzátartozói mellett nagyon sokan feltették már azt a kínzó és többnyire még mindig megválaszolatlan kérdést, hogy mivel magyarázható az amerikai társadalomban a tömeges emberölésben végződő ámokfutások sokasága, illetve mi állhat az amerikaiak fegyverimádata és erőszakos konfliktuskezelési, problémamegoldó technikái mögött.
A humán és társadalomtudományok igyekeznek változatos – elemzéseikkel és elméleteikkel – magyarázattal szolgálni az amerikai társadalom fegyverekhez való viszonyulására, sajnálatosan inkább kevesebb, mint több kielégítő választ produkálva, hiszen nagyon sokrétű ok, illetve változó tényező együtthatójából áll össze a „nagykép”, amely jórészt lefedi az amerikai gazdaság, társadalom következésképp politika jelentős részét.
A megengedő jogi kereteken túl és a hagyományos amerikai önfenntartó, önvédő és önmegvalósító „telepes attitűd” mellett, amellyel találkozhatunk az amerikai irodalomban (lásd Cooper, Turner, Thoreau stb. művei) és az ikonikus western filmekben egyaránt, nem mehetünk el szó nélkül a meghatározó amerikai fegyveripari ágazat és a híres-hírhedt fegyver-lobbi (például a National Rifle Association) befolyásáról. Utóbbiak érvelése szerint nem a fegyverek gyilkolnak, hanem a figyelmetlen és beszámíthatatlanná váló emberek, amely elsődlegesen szociálpszichológiai probléma és nem az alkotmányos jogon alapuló fegyvertartás következménye. Továbbá, érvelésük szerint, az erőszakos cselekmények negatív társadalmi és politikai hatásáért nem a profitáló üzletágú fegyveripart kell büntetni és az amerikai életmód részévé vált törvénytisztelő fegyverhasználatot kell szankcionálni, aminek további nagyon káros negatív következményei lehetnek.
Az amerikai lőfegyveripar (és ebben nincs benne a katonai nehézfegyvergyártás) az egyik legfőbb húzóágazatnak számít, közel egy millió munkahellyel és átlag 30 milliárd dolláros éves forgalommal, 4 és 9 millió darab lőfegyvergyártó kapacitással. Az Egyesült Államok az óriási belső piac mellett (ahol 100 felnőtt amerikaiból 88 rendelkezik fegyverrel, kimagaslóan olyan tagállamokban, mint Texas, Arizona, Florida, Wyoming, Észak- és Dél-Dakota, Montana, Vermont vagy Alaszka) több tucatnyi országba exportál kézifegyvereket, átlagosan évi 120 ezer darabot 2 milliárd dollár értékben. Érdekes jelenség, hogy a koronavírus járvány idején az amerikai cégek fegyverexportja közel 40%-kal növekedett elsősorban közel-keleti, afrikai, és távol-keleti államok felvevőpiacai irányába.
Mindezekből kitűnik, hogy az amerikai állam, gazdaság és társadalom szinte megmásíthatatlanul a fegyvertartás vonzásában (és több évszázados hagyományának bűvkörében), mondhatni fogságában él, amit alkotmányos szabadságjogaik kifejeződéseként is aposztrofálnak, annak minden előnyével és hátrányával, mintegy az amerikai (vallásos) mentalitás és életmód szerves részeként, ahogyan azt Oliver Cromwell biblikus bölcsességében megfogalmazta négy évszázaddal ezelőtt Angliában: „bízzatok fiaim Istenben, de tartsátok szárazon a puskaport.”
